Igen, épp benne ül a fürdővízben a gyerek, és várja, hogy kiöntsük a vízzel együtt. Pontosabban fogalmazva: az új európai internetszabályozás olyan sikeresen fogja megregulázni a világhálót, hogy az a végén már lényegében semmire sem lesz jó azon dolgok közül, amelyekre eddig használtuk: viszont valóságos jogi csodafegyver lesz a sajtó- és szólásszabadság ellen.

Az Index hosszú, kiváló és alapos írásban nézett utána ennek a helyzetnek (https://index.hu/kultur/2019/04/17/13-as_cikkely_eu_szabalyozas_szerzoi_jog_google/), ehhez fűznék néhány szót. Hát igen, igen: tulajdonképpen a szerzői jogokkal kezdődött minden. Azt már mindannyian tapasztalhattuk, hogy ha valami kikerül egy nyilvános felületre, azonnal beindul a szabad rablás – lopnak mindent, ami nincs odahegesztve, lebetonozva, néha az sem használ. Azt hogy tőlem írásokat lopnak, napi rendszerességgel, mondhatni evidens: hiszen nekem az van, ha zenész volnék, zenét lopnának. Meg minden egyebet: akadt olyan kis zseni is, aki az arcképemet lopta el egy álprofilhoz (http://huppa.hu/szele-tamas-spuvunya-az-alorcas/), szerencsére sikerült gyorsan legyalulni a közösségi oldalról. De az is előfordult már, igaz, jó régen, olyan 2012 körül, hogy az akkoriban megjelenő írásaimat a Történelmi Kisgazdapárt honlapján láttam viszont, rendszeresen, pedig hát se kicsi, se gazda, se történelmi nem vagyok – végül is hagytam, egy szerzői jogi eljárás sokkal többe került volna, mint az elmaradt jogdíjak.

Az ám, én hagyhatom, de a jogrendszer nem hagyhatja, az nem tűrhet jogsérelmet – az európai jog azt az igazságosnak tűnő megoldást választotta, az ezer és egy különböző kereset indításának lehetősége helyett, hogy a jogdíjat a művet – írást, zenét, szoftvert, miegyebet – közlő felület köteles fizetni. Ami kissé relatív dolog, mert például pár százas-ezres nézettség mellett ezzel nem is érdemes bajlódnia a You Tube-nak vagy a Facebooknak, Google-nek: az érdekes állapot tízezres látogatottság felett kezdődik – ahhoz is volt már szerencsém.

Történt pedig, hogy egy kiváló kollégám elment fotózni-videózni Érpatakra, ahol éppen bensőséges ünnepség keretében izraeli állami vezetőket ábrázoló bábukat akasztgatott a helyi polgármester, a hírhedett Orosz Mihály Zoltán. Akasztott, akasztott, de azt nem kedvelte, hogy a kolléga meg fotózta, így aztán odament hozzá, hogy megtiltsa – és nem tudta, hogy a korszerű fényképezőgépek mozgóképet és hangot is képesek felvenni. Márpedig itt bekapcsolva maradt a készülék: a polgármester (aki azóta már megbukott) 28 percet és 46 másodpercet ordított a kollégával, levegővétel nélkül, ami sportteljesítménynek sem utolsó. Itt hallható, nem csalás, nem ámítás:

 Na jó, de hogy kerülhet be ez a felvétel egy írott anyagba? A műszaki lehetőségek meglehetősen behatároltak: az tűnt a legegyszerűbbnek és a blogmotorral leginkább összeegyeztethetőnek, ha a hanganyagot egy képpel együtt feltöltöm a You Tube-ra, és annak a linkjét emelem be az írásba. Így is történt, maga az anyag népszerű lett, hanem a You Tube-os felvétel önálló életre kelt... Mindösszesen 26 445 ember tekintette meg mostanáig, de ebből olyan huszonötezer az első két napban. Meg is keresett a You Tube egy ajánlattal, hogy ha még tudok ilyen forgalmat produkálni, akkor ők nekem fizetni fognak érte. Keveset ugyan, de fizetni – hát, nem hajtottam rá erre a műfajra, pedig kár, a beszédhibámmal én lennék a világ első raccsoló, dadogó és nazális influencere.

 De ebből az a tanulság, hogy pénz eddig is járt, ha nagy volt a forgalom.

 Az ám, de kinek jár a pénz?

 Normális körülmények között a szerzőnek, aki az anyagot készíti, még ha interjúról is van szó, nem az interjúalanynak, ugyanis az ő beleegyezését adottnak veszi a sajtójog – bár ebben az esetben támadható lett volna erről az oldalról a közlés, lett is belőle per, meg is nyertük: ugyanis nem azért perelt be minket Orosz Mihály Zoltán, mert engedély nélkül közöltük az ordítozását, hanem azért, mert nem értett egyet a videóhoz kapcsolódó írással. El is vesztette, újabb per meg ugyanabban az ügyben nem lehetséges: így járt, a joghoz érteni is kéne, ha már pereskedik az ember. Mellékesen jegyezném meg, hogy aznap abban a tárgyalóteremben kizárólag az ő sajtó ellen benyújtott kereseteit tárgyalták, ránk a HVG után és a 168 óra előtt került sor, szóval mikor kibukott a polgármesteri székből, szerintem kitették a Markó utcában a fekete lobogót, akkora beszállítója volt ő a bíróságoknak.

 No, de ott tartottunk, hogy a szerzőnek járna pénz. Mennyi jár és mikor?

 Ezt a dolgok jelenlegi állása szerint a közösségi felületek határozzák meg, és teljes a káosz: a You Tube például pont a huszadát fizeti annak a jogdíjnak, amit a Spotify penget le.

 „A Youtube szokott ezzel kapcsolatban úgy védekezni, hogy márpedig rengeteg pénzt fizetnek a kiadóknak, ami nyilván igaz, hiszen mind a másfél milliárd felhasználó után egy-egy dollárt fizetni már önmagában sem kicsi összeg, de egy felhasználóra lebontva ez mégis csak nevetségesen alacsony.” (Index)

 Tehát akkor a kiadó kapja ezt a pénzt, az kell fizessen a szerzőnek, ez érthető. De csak akkor fizet, ha az szerző és nem tolvaj: a plágiumot nagyon büntetni rendeli a törvény és meg is öli a tisztességes üzletet, bár azért még rengetegen művelik. Mármost a plágiumok ügye eddig a kiadókra volt bízva, ám a mostani európai uniós ajánlás szerint (ami 13-as cikkelyről valamiért 17-esre változott) már a közzétevő felület kell megelőzze őket – és ezt kizárólag algoritmusokkal lehet kivitelezni, hiszen csak a You Tube-ra percenként 300 órányi tartalmat töltenek fel, ezeknek az előszűrésére egy kisebb ország lakossága sem biztos, hogy elég lenne, amint azt az Index igen helyesen írja is.

 Akkor elő az algoritmusokkal. Azok rögtön meglátják, ha hasonló tartalom már elérhető a világhálón.

 Az ám, csakhogy nem mindegy, milyen mélységben hasonló a tartalom! Ha mondjuk azt idézem Shakespeare-től, hogy „Valami bűzlik Dániában”, és nincs engedélyem a jogdíjak birtokosaitól (ez épp ebben az esetben nem érvényes, mert klasszikusról van szó), akkor az algoritmus levágja az egész írásomat a felületről. De ha mélyebben belemegyünk, és elkezdünk kifejezéseket vagy pláne szavakat levédetni, egyszerűen közölhetetlenné válik minden.

 Ugyanez a helyzet a fotókkal is. Ha az angol királynő megjelenik a Trafalgar Square-en és integet a polgároknak, az a kép védett a készítő fotós szempontjából, a képen látható királynő szempontjából és az Egyesült Királyság is a jogdíjak tulajdonosai között van: tehát az algoritmus kivágja, ha nincs mindenkitől írásos engedélyünk a közlésre. Más kérdés, hogy a magyar törvények ezt úgy oldják meg, hogy a közszereplés mindig ábrázolható engedély nélkül is, mert mondjuk kissé alkalmatlan volna egy tüntetés, focimeccs vagy rockkoncert minden résztvevőjétől engedélyt kérni. Azonban ez a magyar jog ügye: ha a nem magyar tulajdonú, az Egyesült Államokban bejegyzett Google az amerikai törvények alapján – vagy, ha Európában vagyunk, az Írországban bejegyzett regionális központja miatt az ír törvények alapján – lehajítja a kifogásolható tartalmamat a felületéről, az én magyar törvényeim nem lesznek érvényesek, mehetek velük panaszra Sztálinhoz. Különben pont ezt nem érti a Századvég, amely magyar állami szabályozás alá kíávnja vonni a magyar tartalmak forgalmát: az internet, mint olyan, nem vehető nemzeti vagy állami tulajdonba, de még egyes cégek vagy azok szegmensei sem, és ha valami mondjuk a Google-ön található, arra bármennyire is magyar nyelvű, az ír törvények fognak vonatkozni. Megint más kérdés, hogy a közlés jogkövetkezményeire viszont nem, és ha egy tartalomszolgáltatón, magyarul mondjuk lapon keresztül közök valamit, akkor automatikusan az számít, a szolgáltató hol van bejegyezve. Ha Magyarországon, akkor érvényesek rá a magyar törvények. Ha nem, akkor nem.

 Szóval, az elv szép, csak éppen nehezen kivitelezhető – és mivel az Európai Unió csak ajánlásokat fogalmazhat meg, törvényeket nem hozhat, ezeket az ajánlásokat a különböző tagállamok különböző mértékben fogják elfogadni és mindegyik másként értelmezi majd, így az eddigi – megengedem, kizsákmányoló, de jogilag harmonikus – állapot helyét át fogja venni a törvényi káosz, minden országban mást lesz szabad, mást lesz tilos közölni, egyes tartalmak elérhetetlenek lesznek a számunkra, ha a mi törvényünk tiltja a közlésüket, és azt akármibe le merem fogadni, hogy a magyar törvény nagyon szigorú lesz – erre meg is van minden lehetősége az uniós jog alapján.

 Az az állapot, hogy minden másodközlő fizessen a tőlem lopott tartalomért, valószínűleg sosem jön el, viszont az könnyen eljöhet, hogy már az első közlés is lehetetlenné válik, méghozzá törvényes alapon.

 Ki jár jól ezzel?

 Alapvetően két nyertese van a szabályozásnak: a nagy lemezgyártó cégek, akiktől majd meg kell venni a hanghordozókat, illetve fizetni nekik a letöltésekért és a német print sajtó, azon belül is az Axel Springer cég, amely azt gondolja, hogy ha nem lesz online média, akkor majd jobban veszik a papíralapú újságjaikat. Nem fogják, de amíg ők erre rájönnek, csődbe is megy a világsajtó mindenestől.

 Az alapvető probléma az, hogy az uniós javaslat tartalomszolgáltatónak tekinti az online platformokat, míg ők önmagukat csak tárhelynek gondolják – ami lényeges különbség, hiszen a tárhely nem felel a tartalmáért, a szolgáltató annál inkább. Még nagyobb gond, hogy a világhálón található legtöbb reklám bevétele nagyjából két céghez fut be:

 „a Youtube-ot és a Google-t is tulajdonló Alphabethez, illetve a Facebookhoz. 2017-ben a digitális hirdetések 59 százaléka ezt a két céget gyarapította. Mindezt úgy, hogy ebben az évben a Google több büntetést fizetett, mint adót.” (Index)

 Mármost akkor ezeknek a cégeknek a működése drágábbá válik az ajánlás széleskörű elfogadása után, ám a bevételeik csökkenni fognak, szóval ha csődbe nem is mennek egyhamar, de elég sok pénztől esnek el. Olyan pénztől, amit különben a szerzők, alkotók között kéne szétosszanak.

 Komoly gond – egy civilizált országban először ezt kéne szabatosan meghatározni – hogy maga az alkotás jogi fogalma sem tisztázott. Mi tekinthető alkotásnak? Egy vers az, de egy szakasza is az? Alkotás egy Facebook-poszt? Lehet szerzői joga egy viccnek, egy poénnak?

 Ez nem véletlenül tisztázatlan, hiszen mérhetetlenül szubjektív kérdésről van szó, még általános irányelveket sem lenne könnyű lefektetni. Az pedig nem is kérdés, hogy a visszaéléseiről és kivételeiről híres-nevezetes magyar jogrendszer most is olyan törvényi szabályozást fog alkotni, hogy arról koldulunk.

 Minden lesz itt, csak független online sajtó nem.

 2021-ig van idejük a képviselőknek erre, addig ül a gyerek a vízben, akkor öntjük ki a vízzel együtt.

 Nehéz idők jönnek, és ezen kicsit sem változtat, hogy Európában mindenhol nehezek lesznek ezek az idők.

 Szele Tamás