Itt van ez a Takaró, és csak nézem. Nézem, hogy mi ez, próbálom elmagyarázni is, bár akadnak helyzetek, mikor az ember okos fejével biccent, nem remél – tulajdonképpen mihez lehet kezdeni ezzel a mumusba ojtott faékkel? Nyilván azért szerepel ennyit, hogy foglalkozzunk vele, csak az a baj, hogy kezd önjáróvá válni, mint egy tábori tarack.

Azt a lánctalpas mindenit, ez is mutatja, hogy már nem egy elszabadult hajóágyúval van dolgunk, bár meglehet, hogy annak indult, de előléptették, átépítették és most már engedéllyel kószál a világban, lövöldözik arra, ami nem tetszik neki és sértődik meg, ha nem hálásak neki a nagyobb kaliberű gránátokért.

Utóbbi időben hiperaktív.

Mikor szóba került, hogy ő fogja „hazafiasítani” a Nemzeti Alaptantervet, azt mondtam, ismerjük ezt a taktikát. Most majd mindenki kaszára-kapára kél, mint amikor arról volt szó, hogy ő fogja vezetni a Petőfi Irodalmi Múzeumot, aztán ha más kapja a feladatot, lenyugszunk, bár az az illető másik jelölt fikarcnyit sem jobb Takaró mesternél, de legalább kevesebben ismerik, kevesebben tudják róla, mit ér vagy nem ér. Az a történet is különösen érdekes kutyakomédia volt: először, a nyilvánosságra került szerződés alapján mindenki biztos volt abban, hogy a hazafiasítást (basszus, ilyen szó nincs is!) Takaró Mihály irodalomtörténész végzi, már csak azért is, mert neki volna a szakterülete és ő üti az orrát az oktatásba ha kell, ha nem. Ezt az EMMI tagadta. Lássuk a szerződést – abban valóban Takaró Mihály Károly szerepel, és tényleg létezik ilyen néven egy nyugalmazott tábori püspök, aki valószínűleg rokonságban áll az irodalomtörténésszel. Mármost annak sincs sok értelme, hogy az irodalom- és történelem-tantervet egy olyan irodalomtörténész alakítsa, mint a fentenmlített, de annak már végképp nem volna, hogy egy püspökre bízzák, akit ráadásul és egészen véletlenül ugyanúgy hívnak, mint az inkriminált irodalomtörténészt. Aki még ráadásul tanár is.

Ja, értelme nincs sok, de az EMMI akkor is tagadta a kapcsolatot, és a sajtónak ilyenkor el kell fogadni az állítást: az EMMI úgy tesz, mintha igazat mondana, a sajtó úgy tesz, mintha elhinné, így fennmarad a társadalom, mely bizonnyal összedőlne, ha egyszer a büdös életben megírnánk, mikor a szemünkbe hazudtak, hogy ez vagy az bizony nem volt igaz.

Nem lenne szép, nem lenne gentlemanlike.

Mondjuk a hazudozás sem az.

Közben híre jött a nagy sajtóbotrány közepe táján, hogy az illető „hazafiasítás” már be is fejeződött, készen áll a nagy mű, a gépezet forog, az alkotó pihen, légyen ám bárki is az az alkotó – annyi tény, hogy addig cirkuszoltunk a valamelyik Takaró körül, ameddig sikerült elérni, hogy augusztus 31. helyett már most leadják a munkát, és ha olyan a megállapodás (nem tudjuk, milyen), akkor ezzel a jövő havi bért kikiabáltuk a zsebéből az illetőnek. Ami pedig nem villamospénz: egészen pontosan 1.123.596 forint. Persze, az is lehet, hogy mindenképpen megkapja, sőt, az is, hogy a gyors teljesítésre való tekintettel prémiumot is utalnak neki – rég volt már az, mikor én állammal szerződtem, pontosabban soha, nem tudhatom, manapság hogy mennek a dolgok.

Tehát ott tartottunk, miszerint Takaró Mihály Károly munkája bevégeztetett, légyen ő bármelyik Takaró, ellenben az irodalomtörténész Takaró úgy tartott tegnap előadást a 28. Jókai Mór Nyári Egyetemen Komáromban, szlovákiai magyar pedagógusok előtt, mintha tényleg ő írta volna át a tantervet, sőt, az ő alfelének volna köszönhető a passzátszél és a spanyolviasz is. Jogi nyelven szólva erősen ráutaló magatartást tanúsított.

Akkor lássuk, mit prédikált ő, mik a tézisei?

„Akinek szlovák, román, zsidó, német stb. felmenői vannak (Petőfi Sándor, József Attila, Radnóti Miklós stb.), azért akar a magyar kultúrához tartozni, mert a magyar kultúra olyat tud, amilyet semelyik más.”

Hát, érdekes gondolat, ugyanis tapasztalataim alapján minden kultúra tud olyant, amilyent semelyik más, légyen szó akár a románról, akár az angolszászról, akár a kínairól, hogy csak azokat említsem, amelyekben kicsit otthonosabban mozgok a többinél. Az, hogy az átlagember nem, vagy csak alig ismeri ezeket a kultúrákat, és ezért úgy hiszi, mindent magyarul találtak ki, az sajnálatos és közkeletű, de bizony tévedés. Különben sem lettünk még soha nagyobbak attól, ha lefitymáltuk a másikat, a szomszédot. A tényeken nem sokat változtat, ha mi magunk elvakultak vagyunk. Különben meg minket sem ismernek Nyugaton, nekem már volt vitám művelt német emberrel, akinek alig voltam képes bebizonyítani, hogy igenis létezett viszonylag hosszú ideje önálló magyar államiság és írásbeliség a Habsburgok helyi jelenléte előtt is – szóval, tudom, milyen érzés, mikor szőrös, kődobáló emberevőnek tartják az embert.

Amint azt teszi Takaró mester a világon mindenkivel, akinek nem volt peche magyarnak születni vagy asszimilálódni. De lépjünk tovább.

„Mindenki tegye fel a kérdést magának, ő mit tett a magyarság megmaradásáért. Hány gyereket szült, kivándoroltak-e a gyerekei, mert ha igen, akkor valamit elrontott a szülő.”

A nyóckerben ilyenkor kerülnek elő a kések. Mi van? - hörgi a polgár, és a felvetés valóban sértő. Takaró mester ugyanis a jelek szerint néhány egyszerű demográfiai és matematikai ténnyel nincs tisztában. Szóval, hatalmas mértéket öltött a kivándorlás az elmúlt évtizedben, most nem fogok számháborúzni, pedig divat, van, aki hatszázezres nyugati emigrációról beszél, van, aki egymilliósról, én hadd mondjak annyit: sokan mentek el. Rengetegen. És nem ok nélkül, nem kalandvágyból, nem azért, mert megszédítette őket a dekadens Európa, hanem mert meg akarnak élni, emberhez méltó szinten és módon. Ha egymillióan vannak, akkor annyian.

Takaró mester, hány szülője is van egymillió embernek?

Segítek, mert látom, nem megy a fejszámolás: kétmillió. Na, ez a kétmillió mind nagykorú, hiszen szülő, és mind-mind szavazhat. Kétmillió szavazópolgárt tetszett most vérig sérteni nagy felfuvalkodottságában, ami egy tízmilliós országban rengeteg. Nagy ötlet volt így, önkormányzati választások előtt, biztos jár majd érte tiszti kereszt.

Túl azon, hogy a tétel ostoba és velejéig hibás – ekkora népmozgalmak esetében már nem minősítünk, hanem a folyamatot és az okait kéne megérteni – Takaró úr bemutatta ez úton, hogy ahhoz az egyre gyakoribb embertípushoz tartozik, akit a tények egyáltalán nem is érdekelnek, csak a róluk alkotott saját véleménye. Ha ez a vélemény sértő, akkor legyen az, őt nem érdekli, bánja is ő, hogy a víz felülről folyik lefelé, neki folyjék fordítva, különben szidalmazni fogja, hogy veszi magának a bátorságot a Valóság, hogy az ő tudatától függetlenül létezzen?

De haladjunk, mert mondott még szépet. Idézzük az Új Szó helyi tudósítását:

„Az irodalomoktatást – saját bevallás szerint – szándékosan egyszerűsítette: csak azt hajlandó tanítani, ami építi a diákjait, ami rombolja, azt nem. Példát is hozott arra, mit ért romboláson. Esterházy Péter Így gondozd a magyarodat című szövegéből idézett. Ebből a játékos írásból önkényesen tépett ki olyan szöveghelyeket Takaró, amelyekre szüksége volt az ideológia aládúcolásához és a következtetéshez (még az Örkény-mottót is Esterházynak tulajdonította): Esterházy kultúraromboló, tehát nem kell tanítani.” (Új Szó)

Tessék? Azt értem, miért pont Esterházy lett a célpont, tegnapelőtt volt a halálának az évfordulója, rendes sakál és dögkeselyű nem hagyja ki az ilyen dátumot, elvégre most már nem tud védekezni az óriás, most már lehet úgy marcangolni, ahogy mindig is szerette volna ez a földszintes kis magyar Zsdánov. (Mellesleg, felhívnám a figyelmet arra, hogy ezek szerint bevallotta: mégis ő egyszerűsítette a tantervet, akkor viszont egy kérdésem lenne csak, éspedig az, hogy mi köze ehhez Takaró Mihály Károly nyugalmazott püspöknek? Ő volt a stróman?)

Esterházyt megmagyarázni pedig... most van olyan érzésem, mintha egy kecskebékával kéne megértessem a mikroprocesszor működését. Édes úr, ez egy abszurd, ironikus, sőt, önironikus írás, értünk haragszik, nem ellenünk, ezt épp úgy nem szabad szó szerint érteni, mint a vicceket – ja, hogy magának gondjai vannak az elvontabb kommunikációval? Hogy mindent szó szerint vesz? Nem érti a szóképeket? Nem tud elvonatkoztatni? Sok baja lehet a mindennapi életben, mert az élő magyar nyelv ezek nélkül érthetetlen és kezelhetetlen. Az „építő-romboló” ellentétpárról pedig óhatatlanul Orosz Mihály Zoltán jut eszembe, a volt érpataki polgármester, más néven Karnevál hercege, aki ugyanígy kategorizálta az állampolgárokat: maga lenne hát a magyar irodalomtörténet Orosz Mihály Zoltánja?

Az bizony és akkor még szelíd voltam.

Összegzésül: először is, most már pereskedjen egymással az EMMI és a Takaró Mihály, mert míg az EMMI tagadja, hogy ő hazafiasított volna, Takaró állítja, hogy így történt – a sajtó meg, szegény. csak hányódik Szkülla és Kharübdisz között, tessenek már legalább egyformákat hazudni!

Hogy Takaró Mihály az elhangzottak után micsoda is, azt a jó modor mián én el nem mondom, de hogy nem irodalomtörténész, az bizonyos.

Ugyanis az, aminek a történetével ő foglalkozik – Wass Albert, Tormay Cécile – nem irodalom.

Amit pedig „rombolónak” nevez és el akar törölni – Esterházy, Spiró – az bizony irodalom.

Ilyenformán tehát, ha az irodalomtörténész meghatározás szerint az az ember, aki az irodalom történetével foglalkozik, akkor ő minden, csak nem az.

Hogy ezzel szemben viszont micsoda, azt ki-ki döntse el magának vérmérséklete szerint.

Olyan szép, olyan gazdag ez a gyönyörű magyar nyelv.

Sok mindennek lehet nevezni őt.

Szele Tamás