Szóval ez bonyolult dolog. Mármint a sajtófotók kérdése. Illetve hát nem bonyolult, egyszerű, csak nem olyan nagyon. Tulajdonképpen szóra sem volna érdemes az Origo esete, mely pert vesztetett a 444 ellen, ha nem ők indították volna a keresetet – minden jog és alap nélkül. Mármint a kormánylap. El is bukták, ahogy annak rendje, megy a többihez.

(Fotó: Spárga macska, minden jog fenntartva)

És sok többi van. De lássuk az esetet, amelyet Szily kolléga úr ismertet a ma reggeli 444-ben! Arról szól a történet, hogy 2018. április 24-én a kolléga megírta saját lapjában, miszerint az Origo egy igen érdekes, színes és nehezen bizonyítható nyugat-európai migránskrimit (Franciaországban rátört volna a szomszédjára egy hamis iratokkal bejelentkezett bevándorló) egy kómában fekvő magyar lány fotójával illusztrált. A lányt ápoló édesanya a Facebookon keresett ügyvédet, aki pro bono vállalja az Origo elleni keresetet, ugyanis bizony nem veti fel a pénz. Nos, a 444 arról írt, hogy ügyvéd kéne, ha volna, és emiatt perelte be az Origo.

Vannak reménytelen helyzetek az életben, amelyek egy kevés éleslátással elkerülhetőek lennének, például George Armstrong Custer tábornoknak sem lett volna muszáj megtámadni Little Bighornnál a három és félszeres túlerőben lévő lakota indiánok táborát, az indiánok egész jól meglettek volna verekedés nélkül, még ha hadiösvényen jártak is, de hát megtette, és a lakoták úgy leverték, mint vak a poharat. Az Origónak sem kellett volna perelnie, csak úgy lehettek a dologgal, mint Custer, azt hitték, megtehetik ezt is. Hát – nem tehették meg. Vesztettek.

Szóval, kezdjük azon, hogy a fotó szerkesztése elég kényes valami ám. A legtöbb képnek ugyanis van gazdája. Azt csak egészen amatőr bloggerek és az Izvesztyija elaggott szerkesztői hiszik, hogy ha valami megjelent a világhálón, onnantól szabad préda, mert nyilvános. Dehogy az: még a saját fotóknak is van szerzői joga, bárhol is bukkantak fel, ha én most lefényképezem Spárga macskát, és megosztom a képét, annak a szerzői joga megoszlik Spárga kandúr és közöttem, habár mivel a kandúrmacska jogi képviselője én vagyok, leginkább nekem kéne bajmolódni a dologgal. Ez nem jelenti azt, hogy idegen képet nem közölhetünk, sőt: a magyar sajtójog azt viszont kimondja, hogy a szerkesztő köteles közölni a kép forrását. Szoktuk is, egészen nyilvánvaló esetektől eltekintve, meg hát vannak ingyenes helyek, például az MTI, amelyek fotóit szabad közölni (azért rendes ember még az MTI-fotó forrását és szerzőjét is meg szokta jelölni). Aztán vannak nemzetközi hírügynökségek, ilyen például a Reuters, amelyek egész jogi és IT-osztályt működtetnek a lopott képek, írások lefülelésére és beperelésére: nem is ajánlom senkinek, hogy velük akasszon bajszot. De a Sky News is komolyan veszi ám a szerzői jogait.

Szóval, ha fotót közlünk, ajánlatos megjelölni a forrását, hogy baj ne legyen belőle, vagy legalábbis egy annyit illik odaírni, miszerint „képünk illusztráció”. Már, ugye, amennyiben a fotónak az égvilágon semmi köze az íráshoz. Esetünkben valóságos állatorvosi lovat látunk: az Origónak volt tudomása a kómában fekvő lányát Barcson egyedül ápoló édesanya kesernyés történetéről, hiszen korábban írtak volt róla, méghozzá tisztességesen – érdekes módon azonban a francia rémregénybe nem a korábbi írás fotói közül került be egy, hanem olyan képpel éltek vissza, amit az édesanya a saját Facebook-oldalán osztott meg. Innentől válik érthetetlenné a történet, ugyanis ha az Origónál egyáltalán létezik a képszerkesztés fogalma, mint olyan, a szerkesztőnek emlékeznie kellett volna a korábbi riportra.

Csak épp nem emlékezett a jelek szerint.

Valószínűleg az dönthette el a fotó sorsát, hogy a képen a lány fejét kendő takarja – hát, itt idéznem kell Szily kolléga úr írását:

„Éva sem érti, az egyetlen tippje az, hogy talán a lánya fején látható fehér kendő miatt. Pedig azt csak azért viseli, mert hiányzik a koponyatetője - mondja az anya, és egy pillanatra mind a ketten elhallgatunk.”

Sajnos van az úgy, kérem, és szégyellje magát, aki ezzel visszaél. De nagyon. A történet továbbra is érthetetlen, ugyanis a francia rémtörténetben a támadó volt muzulmán, nem az áldozat, tehát még az illusztrációban sincs semmiféle logika.

Egyelőre ott tartunk tehát, hogy van egy hírünk Franciaországból, ami vagy igaz, vagy nem, és ezt egy Barcson élő, kómában fekvő lány képével illusztrálták. Azt nem lehet mondani, hogy semmiféle szerkesztés nem lenne az Origónál, mert amikor az édesanya megpróbálta felvenni a kapcsolatot a lappal, ugyan semmiféle választ nem kapott (a mai napig sem), de a fotót levették.

Jó lesz az úgy.

Csak hát időközben született bizonyítékként elég sok képernyőmentés.

Továbbá nem sikerült néhány személyt megtalálni az egy évnél hosszabb ideig tartó eljárás folyamán. Úgymint az írás szerzőjét, az aznap ügyeletes szerkesztőt, képszerkesztőt... de hát tudjuk, hogy az Origónál az anyagok az égből esnek, egyenest az Istenke kötényéből, tehát senki sem felelős értük. Nevezhetjük őket természeti csapásnak is, ha olyan kedvünk van.

Mindezt Szily kolléga úr megírta és meg is jelent.

Ezek után – tessenek kapaszkodni – az Origo perelte be a 444-et, hitelrontásért. Az édesanya pedig az Origót, nyilvános bocsánatkérést követelve, de az egy másik eljárás.

Sajtójogban kicsit is járatos ember tudta volna, hogy ilyen mese egészen egyszerűen nincs, ez a szemtelenség Csimborasszója, ezt a keresetet csak elveszíteni lehet, ugyanis nem Moszkvában tárgyalják és nem Visinszkij az ügyész. El is bukta a pert az Origo, másodfokon is, az ítélet jogerős, ugyan még vihetik a Kúriára, de nem lennék az ügyvédjük, annyit mondanék, ez annyira tiszta és világos történet, hogy a legfelsőbb fórum vért kéne izzadjon, ha felmenti – a felperest.

Oké, egyszer, egy félreértelmezhetetlen ügyben lehetett igazságosan is dönteni. Mi következik ebből?

Túl azon, hogy gépezet került a homokszembe, a világon semmi.

Nekem magamnak volt egy éveken keresztül húzódó sajtóperem, melynek tárgya az volt, miszerint egy úriember (illetve egy csiszlik, de legyünk tekintettel a köteles udvariasságra) a Képviselői Irodaház előtt vaskosan antiszemita kijelentéseket tett egy kisebb tömeg előtt, melyeket videóra vett és megosztott a You Tube-on. Ugyanez az úriember képes volt bíróságon, tárgyalás alatt antiszemita kirohanásokat tenni egy más ügyben, és emiatt nem történt baja. Engem azért perelt be, mert megírtam, miszerint ő maga saját magát fasisztának nevezte.

A több éves eljárás során a független magyar bíróság nem volt képes sort keríteni a bizonyítékul szolgáló videofelvétel megtekintésére, mert azt meg minek, majd pedig sikeresen elvesztettük a pert. Rá is vágtak a lapra kilencmillió forint kártérítést, mondjuk jogi szempontból ezt is vitatnám, mert a kártérítés csak egy következő kereset tárgya lehetett volna, a mi esetünkben maximum bírság lett volna kiszabható, alsó hangon is egy nullával kevesebb összegben, de a független magyar bíróság tudja, mit csinál. Mi csendben csődbe mentünk annak idején, mint aki halkan belelépett. Ha az ügyvédünk el nem alszik az utolsó tárgyalás előtt és beadta volna a fellebbezésünket, hát máig tartana a per.

Ez idáig ugyan nincs rendben, de tény – hanem pár hete vettem a hírt, hogy vissza az egész, ugyanis egy másik ügyben a bíróság tekintetbe vette a bizonyítékokat, és kimondta az illetőről, miszerint nem rágalom őt fasisztának nevezni, mivel hogy az, sőt, ő saját magát is így hívja.

Akkor, kérem perújítás lesz.

Csak az a kérdés, ki a Jóisten pereljen?

A lap maga már megszűnt, a lapot kiadó egyesületet felszámolták, helyét felszántották, sóval behintették, falait térdmagasságig lerombolták, nevét törölték a történelemkönyvekből és vidéken temették el, hogy a sírját se keressék. Nincs károsult, nincs felperes, én, mint szerző maximum a kiesett munkaidőm miatt perelhetnék, mert hát nem két hajszálamat hullajtottam el a Markó utcában, de hogyan állapítom meg az órabéremet? Hiszen még a béremet sem tudom egzakt módon megállapítani...

Szóval, így áll a helyzet, ha Hunniában bíróságra jut az ember.

Most vesztett az Origo, de csak azért, mert a szemtelenségnek ezt a fokát már nem lehetett keresztül verni semmiféle jogi fórumon.

De százszor, ezerszer nyer a nyegle, szemtelen, betűjogban bízó felperes a magyar sajtó maradéka ellen: egyelőre még kétesélyes a helyzet, mert magam is több sajtópert nyertem meg, mint ahányat vesztettem, viszont tényleg nem kellemes bíróságra járni munka helyett.

Talán a nagy Hugo Grotius mondta valahol, hogy nincs nagyobb jogtalanság annál, mint ha a törvény betűjéhez ragaszkodunk a törvény szelleme helyett.

Hát, azért nem ártana ezt kitenni a magyar tárgyalótermek falára is.

És most még győzött az igazság.

Többnyire nem győz.

Szele Tamás