Kérem, legyenek erősek, világpolitikai tényező leszek. Még megiszom ezt a kávét, aztán nekiállok rendet csinálni, szóval meneküljön, ki merre lát, ugyanis abban biztos vagyok, hogy akármilyen jó szándékkal is fogok neki – a politikusok többsége is jó szándékú elvileg – épp úgy el fogom tolni a világ ügyeit, mint ők. De legalább tudni fogom, hogy én vagyok a hibás.

(Fotó: National Geographic)

Szóval az egész úgy kezdődött, hogy álmatagon lapozgattam a világhálón, mikor megláttam a The Vintage News hírét, miszerint a NASA elárverezi vagy elajándékozza az Apollo-program idejéből maradt elfekvő készleteinek nagy részét. A hozzám hasonló sci-fi őrültnek (nem is vagyok sokkal lököttebb ez ügyben a Sheldon Coopernél, illetve dehogynem...) már arra is megdobban a szíve, hogy hozzájuthatna egy igazi űrruhához, kesztyűhöz, a hőpajzs egy darabjához (az olyan 38 dollár) de a helyzet, jelentem, ennél komolyabb.

A NASA Marshall Űrrepülési Központja, ugyanis ingyen hajlandó odaadni bárkinek vagy majdnem bárkinek egy Saturn 1 rakétát!

Na jó, ez nekem kell. Ez én be fogom szerezni.

Az igaz, mondjuk, hogy maga a rakéta ingyenes, viszont a postai költségeket a vevő kell állja, ez egészen pontosan kétszázötvenezer dollár, de mit nekünk Hekuba, ezt a bagatell összeget kinyögjük valahogy, ha más nem, kalapozunk. Az is valószínű, hogy például Észak-Koreába nem vinnék ki, de hát nekik állítólag amúgy is van saját, nekünk, de főleg nekem nincs, és mivel még sosem jelentettem komoly fenyegetést a világbékére, valószínűleg akadálytalanul megkaphatom.

Volt már ilyen, vagy nyolc éve... akkor a kínai állam selejtezte le a nagyon régen, már gyártáskor elavult Nanchang CJ-6-os repülőgépeit, amik még 1960-ban készültek, akkor, abban az akcióban elképzelhetetlenül olcsó lett volna egy, csak aztán eltöprengtem: jó, megveszem, és utána mi lesz? Hogy hozom el? Csakis hajón vagy vasúton, darabokban, össze kéne rakni, elhelyezni hangárban, karban tartani, levizsgáztatni, berepülni, üzemanyaggal ellátni... szóval, maga a gép nem volt drága, de a költségei lazán elvitték volna több családi ház árát.

Ezt a rakétát legalább házhoz hozzák, ha nem is ingyen. De a portéka ingyen van.

Jó, tegyük fel, megrendelem, átutalom a szállítási költséget, és utána hova teszem? Hát lássuk. Azt mondja, ez egy első fokozat, bár önmagában is röpképes, ez 24,48 méter magas, a második 12,19, a harmadik 9,14, az egész együtt – ha hajlandóak teljes készletet is adni – olyan 46 méter magas. De ezzel már el lehet jutni a Holdra is. Hát, egyelőre tegyék az udvarra, a gangon nem fér el. Vagy mégsem, mert induláskor kárt tenne az ecetfában, tegyék le a Keleti parkolójába, az őrökkel majd megoldom okosban.

Akkor megyek a Holdra?

Dehogy megyek, akkor elkopna a drága, szép rakétám. Meg ha a jenkik nem mennek, ugyanis nincs nekik miért, én se nagyon lenne mit csináljak ott. Azonban ha nem fogok lázas űrkutatásba, mire jó egy ilyen készülék?

Nagyon sok, mindenre, kérem. Legfőbb érdeme az lenne, hogy van. Ezek az interkontinentális ballisztikus rakéták, röviden ICBM-ek kincset érnek, amíg nem használják őket. És szerencsére nem használják.

Egyfelől, ahogy felállították, elkezdenék utalgatni arra, hogy már működnek a gangon a centrifugáim, dúsul az urán, mire fel lehet, hogy kapnék néhány berepülést, alacsonyan szállnának a nyócker fölött az F-35-ösök, befigyelne egy-két SR-71 Blackbird és talán megmutatná magát egy Szuhoj-57-es is, átnézne Moszkvából, de az is valószínű, hogy ügyes politikával és kompromisszumokkal el lehetne kerülni a direkt légicsapást, főként, ha nem fenyegetnék senkit és gyakran emlegetném a világbékét meg az esőerdőket.

Persze nem dúsítanék én semmit, nem, hogy uránt, még pálinkát sem. Nem is volna semmi szükség létező atomfegyverre, minek az? Épp elég, ha azt hiszik, hogy van nekem.

Aztán egy szép napon meglátogatnám a Biztonsági Tanácsot, és bejelentkeznék atomhatalomként.

Impozáns lenne a névsor: Oroszország, Kína, Franciaország, Egyesült Királyság, Izrael, Dél-afrikai Köztársaság, Pakisztán, India, Észak-Korea és Szele Tamás.

Díszes egy társaság, csupa válogatott lókötőből. Mármint lókötő néven nem az országokra, nem is a népükre gondolok, hanem a vezetőikre. Na, akkor adjunk nekik.

Adjuk nekik elő a követeléseimet.

Hát mit követeljek?

Első sorban legyen béke, szabadság és egyetértés meg esőerdők. Másodsorban, két napon belül nyisson ki a téren a kínai étkezde, mert nem egy állapot, hogy át kelljen menni két sarokkal odébb, ha az ember szecsuáni marhát akar enni. Harmadsorban azonnal hagyjanak abba száz évre minden építkezést a Baross tér körzetében, és ültessék be a placcot fákkal, melyeknek minden nap viseljék is gondját. Ezen kívül szeretem a sok pénzt, de ha épp nincs, értékpapírokat és nemesfém ékszereket vagy antik műtárgyakat is elfogadok.

Ezek lennének elsőre, aztán később még lehet, hogy kérek némi apróságokat.

Ja, hogy igazából nincs atombombám? A többiek közül sem biztos, hogy mindegyiknek van, egyelőre ez olyan, mint a pókerben a blöff, csak most a licitnél tartunk, és még nem kell bemutatni a lapokat. Tudnék mondani olyan államot, amelyik most is abból él, hogy azt állítja: vannak petárdái. Ő úgy tesz, mintha lennének, mindenki más úgy tesz, mintha elhinné...

Sajnos országon belüli problémák megoldására ez a rakéta nem alkalmas, értelemszerűen, ugyanis közelre sem nem lehet vele támadni, sem nem érdemes. Meg mondjuk azt ügyesen el kéne titkolni, hogy üzemanyag sincs benne, az egész üres, csak olyan jó fenyegetően néz ki.

Hát tetszik látni, valahogy így csinálják a világpolitikát is, legfeljebb az vezető államok rakétáiban néha van is töltet meg üzemanyag. De szerintem náluk sem mindegyikben és mindig.

Bár az is lehet, hogy hagyom a fenébe az egészet és inkább mégis elmegyek a Holdra. Elképzelem a hangosbemondót a Keletiben:

- Űrhajó indul a kettes vágányról a Holdra, a szerelvény minden nemzetközi űrállomáson megáll, helyjegy vétele kötelező! A kettes vágány mellett kérjük, vigyázzanak!

Szele Tamás