Na jó, mindenki elmondta már a véleményét? Nem, még nem, a baranyaputtonyi mezőőr gondolatait nem ismerjük a brazíliai erdőtüzekkel kapcsolatban, és ugyanez a helyzet a töröcskenádaskai önkéntes mérvadók parancsnokával is, de rajtuk kívül megszólalt már minden magyar állampolgár az ügyben, szóval nekem is lenne pár megjegyzésem.

(Fotó: 444)

Akkor válasszuk ketté a kérdést. Adott a reális erdőtűz, ami borzalmas katasztrófa és hosszú időre befolyásolni fogja az életünket így vagy úgy. A legrosszabb esetben radikálisan, ugyanis ha egyáltalán nem oltják el, és leég minden (ez azért nem valószínű), úgy indirekte módon hozzájárul ahhoz, hogy a többi légszennyezés és az ilyen vagy amolyan okokból, de nagyon is létező és zajló klímaváltozás következtében kivesszünk, mint emberi faj. Erre azért nem fogadnék nagyobb összegben, részint, mert nem volna érdemes – ha kiveszünk, ki fizetné ki a nyereményemet? - részint meg elég találékony főemlősök vagyunk, és már sokan dolgoznak azon, hogy üssük helyre, ami elcsesződött, tehát teljes kipusztulást nem várnék, de nagyon komoly katasztrófákat, egész övezetek elnéptelenedését sajnos igen.

Bolsonaro hibája?

Igen, az övé.

Csak éppen nem úgy, hogy ő gyújtogatná az erdőt, ahhoz ő kevés volna, hanem úgy, hogy legalizált és ezáltal tömegessé tett egy évtizedes gyakorlatot. Szóval, Amazóniában már 1930 óta zajlik az ipari méretű erdőirtás, csak akkor még nem azért irtották a dzsungelt, mint most. Akkoriban ugyanis voltak határai a dél-amerikai államoknak, hogyne lettek volna, de – csak a térképen. Papíron. Ezek a lőtéri kajmánt nem érdekelték, kietlen, ember nem lakta őserdőkben húzódtak, senki sem vállalkozott a kijelölésükre. Hagyták, legyenek, ahol vannak, úgysem jár arra még az indián sem. Aki meg arra jár: magára vessen. Azonban, amikor kitört a század elején a gumikonjunktúra, hirtelen fontos lett, hogy a dzsungel melyik része kihez tartozik. Ekkoriban vett részt a térképészeti-határkijelölési expedíciókban Percy Harrison Fawcett ezredes, a híres felfedező is, aki 1906 és 1924 között, ugyanis felfogadták jó pénzért: Brazília, Peru és Bolívia határát kellett térképeznie, illetve a helyszínen kitűznie. Látott is sok csodát, aztán mikor Francesco Raposo legendás városát kereste, meg Muribeca elveszett bányáit, már saját zsebből, eltűnt nyom nélkül az őserdőben, évtizedekig keresték, de még a sírja sincs meg, az sincs kizárva, hogy azért, mert megették a morcego indiánok.

1930-ban egy kissé militarista és erősen jobboldali úr lett Brazília elnöke, bizonyos Getúlio Vargas, akit kilelt a hideg, mikor eszébe jutott, hogy a szomszédos államok a járhatatlan őserdőn keresztül komoly katonai erőket küldhetnek akár Brazília szívébe is (az nem jutott viszont az eszéábe, hogy az őserdő az ellenségnek legalább annyira járhatatlan, mint a brazil hadseregnek), és ő kezdte el először irtatni a dzsungelt, bár nem sok sikerrel. A hatvanas években a katonai junta pedig a zsúfolt partvidék lakosságának nagy részét akarta Amazóniába, az „Interiorba” telepíteni (így hívják arrafelé azt, amit nálunk „vidéknek” mondanak), építettek is utakat, ígértek földeket, hitelt annak, aki elmegy telepesnek, de ebben nem sok új volt. A huszadik század eleje óta aki odament, annyi őserdőt szakított ki magának a sokból, amennyit akart, és úgy gazdálkodott rajta (rendszerint, ha nem értett hozzá: rosszul), ahogy akart, így kerültek például német (nem fasiszta, hanem vallási okok miatt üldözött) mennonita telepesek is Santa Catarina tartományba, ők hozták az olyan helységneveket is oda – még az 1910-es években – mint Münster vagy Blumenau. Aztán persze, jöttek másféle németek is később, de a hatvanas évek kolonizációs rohamában döntően brazil állampolgárok vetek részt. Csak éppen a régi játékszabályok szerint, de már nagyipari eszközöket használva. Ez egyvalakiknek nem tetszett: az őslakos indiánoknak. Őket emiatt épp úgy irtották, mint az erdőt, és hát nem véletlen a bizalmatlanságuk az idegenek iránt – rosszak a tapasztalataik. A huszadik század elején körülbelül egymillió indián élt az őserdőben, a nyolcvanas évekre kétszázezren maradtak. Mármost ennek a kolonizációs programnak véget vetett a brazil kormány, amint megbukott a junta, az 1988-as alkotmány az Amazonas erdejeinek 43 százalékát abszolút védelem alá helyezte, míg a többi területen csak korlátozott tevékenységeket engedélyeztek, és az őslakosok számos területe is védett státuszt kapott, így több közösség újra növekedésnek indult.

Az ám, de jött Bolsonaro és újrakezdte, amit a juntával abbahagyattak, sőt, ha lehet mondani, sokkal rosszabbul kezdte újra. Ugyanis ő választási ígéretté tette, hogy földhöz juttatja a föld nélkülieket, tekintet nélkül a következményekre, ráadásul a környezetvédelemről is csak elképzelései vannak, szerinte például az a környezetszennyezés, ha beletojik valaki az Amazonasba vagy a Putumayóba. Hát azt sem illik, de azzal van épp a legkevesebb baj... annál több van a különböző vegyi anyagokkal. Bolsonaro azonban makacs, magabiztos és igen buta ember, mint még annyi pályatársa különböző államok élén, minden eszközzel harcol, ideértve a hazugságot és a rágalmat is, hogy folytatódjon az erdőirtás, és nyerje meg a következő választásokat is. Nagyobb baj, hogy aki most földet kap, ha csak nem ért tényleg a mezőgazdasághoz, és a legtöbben nem értenek, lepusztítja a vékony, irtás vagy tűz után maradó termőtalaj-réteget és három-négy év múlva kell is menjen tovább.

Erdőt irtani.

A létrejövő farmokon vagy legelőket telepítenek, vagy szóját, miegyebet termelnek, a legelők a nagyipari szarvasmarha-tenyésztéshez kellenek, a szója meg mindenféle élelmiszeripari termékhez, szóval szó nincs arról, hogy a jó szántóvető orcája verítékével műveli földjét, majd hazaviszi kis családjának annak termését és simogatja a buksi fejüket. Nagyipari mezőgazdaságról, óriáscégekről, hatalmas pénzekről van szó. Amelyek, érthető módon, támogatják Bolsonarót.

Az erdőtűz pedig az irtások miatt ég: sokkal gyorsabban lehet így termőterületekhez jutni – még ha azok pár év alatt kimerülnek is – mint úgy, hogy kivágjuk a fákat. Az időbe telik, bár a faanyag eladható volna.

Szóval, nagyon nagy vonalakban és körülbelül ez a helyzet a valódi erdőirtásokkal, erdőtüzekkel Amazóniában.

De van egy másik amazóniai erdőtűz is, a magyar erdőtűz.

Ez abból áll, hogy minálunk boldog-boldogtalan pártállása szerint elmondja, miszerint mit jelent ez a katasztrófa. Magyarországi pártállás szerint, mert hiszen az dönt, mi közük a braziloknak Brazíliához? Csak nekünk van közünk a világon mindenhez, mert mi a Szíriuszról jöttünk, egyenest Babilonba, megmondta már fáraónk is, Tudónk, a mén (Tut-ankh-amon).

A magyar politikai ellenzék még viszonylag helyén kezeli az ügyet, de... szóval az egész azzal kezdődött, hogy a kormány az uniós választási kampány finisében kitalálta, hogy a környezetvédelem a baloldal és a liberálisok trójai falova, aminek gyomrában betolják a migránsokat Európába.

Ettől aztán az is környezetvédő lett, aki ugyan életében nem is gondolt ilyesmire, de különben utálja a kormánypártot, szóval ez amolyan „politikai”, „verbális” környezetvédelem, de legalább mégsem azt mondják, hogy „éljen az erdőtűz”.

A kormányoldal álláspontja már bonyolultabb, ugyanis a magyar kormánynak nincs egységes környezetvédelmi stratégiája. Elvben nagyon komolyan védi a vizeket, a gyakorlatban semennyire, a klímaváltozás tényét időnként elismerik, időnként tagadják, azonban a sajtójuk új frontot nyitott a környezetvédelem elleni harcra, mondhatni, a környezetszennyezés érdekében – vagy hogy is van ez.

Idézzünk pár címet!

„Greta Thunberg fejét nézegetve” (888)

„Brüsszel is kénytelen beismerni: az embereket a migráció sokkal jobban érdekli a klímavédelemnél” (888)

„Greta Thunberg a szívéhez kap: az ellenzék Coca-Colája felelős leginkább a műanyagszemétért” (888)

„Világ proletárjai, műhúst egyetek! – A zöld kommunizmus újabb ötlete” (Pesti Srácok)

„A balliberális klímavédők a lejárt szavatosságú szellemi termékeiknek remélnek politikai sikert” (Pesti Srácok)

„A liberálisoknak a környezetvédelem csupán a hisztériakeltés eszköze” (Pesti Srácok)

„Bojkott fogadta a liberális, 16 éves aktivistalányt Párizsban” (Origo)

Folytatnám, de unnák... Az a kép rajzolódik ki, hogy a környezetvédelem a magyar jobboldalon ugyan nem Sátántól való eszme (hátha le lehetne nyúlni, mert elég népszerű), de a környezetvédők, Ligetvédők, szemétdomb-takarítók, egyáltalán, mindenki, aki tesz is valamit az ügyben, egytől egyig Soros anarcholiberális ügynökei és minimum illuminátus nagymesterek. A környezetet is azért védik, mert gyíkemberek és emiatt akarják betelepíteni Európába Afrikát. Vagy valami hasonló.

Nem is csoda, hogy a fent bemutatott két doktrína alapján a magyar állampolgár pártszimpátia alapján viszonyul a környezetvédelemhez, vagy rajong érte, vagy szívből gyűlöli, de mindenképpen, az a véleménye, hogy ha védjük a környezetet, azt ne itthon tegyük, hanem valahol jó messze.

Dúlnak a szóbeli ütközetek, lassan csatát vívunk, betűcsatát a Duna mentén az amazonasi erdőtüzek és Greta Thunberg miatt, szerencsére és hála az Égnek, ez fizikai erőszakká nem fajul, csak a szokásos sárdobálásba, anyázásba, eggyel több ok miatt nevezgetjük egymást hazaárulónak – lassan az is sorosista gyanúba keveri az embert, ha szelektíven gyűjti a szemetet, vagy ha nem hajítja el a cigarettacsikket.

Tenni? Valamit? Itthon?

Ez estben azonnal kivonulnak a Ligetbe az őrző-védők, karhatalmi támogatással, és a kormányoldal szimpátiájától övezve.

Esztendőre nem lesz fa Budapesten? Lesz térkő!

Tessék csak a környezetet Amazóniában védeni.

Vagy bárhol máshol.

Esetleg négy fal között.

Bába, az már rengeteg van nálunk, jobbról-balról.

De hol a gyerek?

Szele Tamás