Hát kérem, mindig mondtam, hogy mérhetetlenül tehetséges nép a magyar, legyen szó bármiről, azonnal előkerül nálunk tízmillió specialista, és úgy megszakérti a vita tárgyát, hogy az utána arról koldul, vagy tán még arra sem lesz képes a végére. Kérem, mi szakértőnek születünk, és azok is maradunk egész életünkben. Univerzális szakértők, specialisták vagyunk, profik mindenben IS.

Most éppen a honvédségi rakétabeszerzés forog a szőnyegen (meg keserű levében) pár napja, nem kell mondanom, ehhez is mindenki jobban ért, mint akire bízták, bár, mint majd látni fogjuk, az a sok tudomány csak árt, ehhez igazából nem is kell érteni. Nem baj, értünk a témához. És vitatjuk is! Megfele. Nyíltan és demokratikusan, ami annyit jelent hogy mindenkinek lehet véleménye, minek következtében mindenki úgy érzi, hogy kell is legyen neki ilyesmije. És mondja, bátran, bele a világba, minél kevésbé van köze a légi hadviseléshez, annál harsányabban. Magam sem szolgáltam soha, egyetlen légierőnél sem, csakhogy ötven év alatt – mivel szenvedélyem minden, ami repül – megtanultam egyet és mást, de amint látom, nálam csak okosabbak szólalnak meg ez ügyben.

Jó, egyelőre lássuk a tényeket. Mit tudunk?

Azt tudjuk, hogy 500 millió dollár (148,5 milliárd forint) értékben tervezünk 180 darab AIM-120C-7 légiharc-rakétát vásárolni az Egyesült Államoktól. Az eszközöket a Raytheon gyártaná le. A rakétákkal a Honvédség Gripenjeit szerelnék fel, az amerikaiaktól az eszközök üzemeltetéséhez szükséges kellékeket és képzést is megkapnánk.

Itt van egy fontos momentuma a hírnek, melyről mindenki megfeledkezni látszik, éspedig az, hogy a vételi megállapodás még nincs kőbe vésve, egyelőre még csak az exporthoz szükséges engedélyt adta ki az amerikai külügy. A meghatározott keretösszeg is változhat a konkrét megállapodásban foglaltaktól függően, ha erre a szintre eljutnak a tárgyalások.

Azt is meg kell jegyeznünk, miszerint ugyanilyen AMRAAM-rakétákat használ egyébként a NASAMS rakétavédelmi rendszer is, melyet szintén tervezünk beszerezni.

Hát, ez a világ minden más országában honvédelmi ügy volna, nálunk kezd közügy lenni. Kérdések zúgnak át a virtuális téren: „Minek?” „Kire fognak lőni vele?” „Mennyi az annyi?”

A „minek” a legegyszerűbben megválaszolható: egyszerűen kell legyen, ha nincs, akkor legmélyebb sajnálatunkra nem elégítjük ki például a NATO-tagság feltételeit – ez vonatkozik különben az utóbbi időben zajló haderőfejlesztési program legnagyobb részére is. Az tény, hogy vannak nevetségesen korrupt és ostoba beruházásaink is, például amikor tipikusan civil gépeket katonainak tekintünk (a nagyközönség rendszerint összetéveszti a csapatszállítónak beszerzett Airbusokat a futárgépnek beszerzett Falconokkal, holott a kettőben csak annyi közös, hogy egyik sem nevezendő kormánygépnek, csak mindkettőt a kormány használja, mint a karácsonyi villanyvasutat a kisfiú helyett az apuka), vagy a honi fegyver- és lőszergyártási kísérletek, de a jelenlegi állapotok szerint mindenképpen fejlesztenünk kell a haderőt, ha NATO-tagok akarunk maradni. Ezt a később még részletezem, most haladjunk tovább.

„Kire fognak lőni vele?” Jó esetben senkire, és gyakorlatokon használják majd el a rakétákat, ha lehet, a garanciális idő lejárta előtt. Láttam olyan szakértői hozzászólást, hogy „majd az ellenzéket lövik vele”, ez erősen túlbecsüli a magyar légierő képességeit, ugyanis fizikai lehetetlenség volna levegő-levegő rakétával eltalálni bármit is, ami nem a levegőben van. Persze, ha a honi ellenzék hangsebességgel közlekedne a légtérben, sugárhajtóművel a hátán, akkor el lehetne találni ezzel, de nem tartom ezt a lehetőséget túlzottan valószínűnek. Egy másik szakértő tudni vélte, hogy „az indítókódok úgyis a NATO-nál vannak, nem jó ez semmire” - hát azért ez izgalmasan hangzott. Tessék elképzelni, amint egy amúgy sem túl hosszú ideig tartó légiharc során észlelik az ellenséget, ettől kezdve másodpercek állnak a vadászunk rendelkezésére, erre fel ő igényli az engedélyezési kódot a NATO központjából, az igény bejárja a szolgálati utat, először kinyomtatják, pecsételik, utána iktatják, aztán továbbítják, aztán füstre teszik, jégen megaszalják... alig pár hét alatt születhet is eredmény az ügyben, ha mindenki siet és senki sincs szabadságon. Légiharc esetén nincsenek ilyen értelemben vett indítókódok, hiszen idő sem volna velük vacakolni. Vannak, valóban vannak olyan interkontinentális ballisztikus rakéták, amelyeket tényleg csak indítási kóddal lehet élesíteni, sőt, akár több lépcsős indítási kóddal, hála az Égnek: azért nem indulhat meg egy komoly konfliktus idegbeteg emberek kapkodása miatt. De ez, ismétlem, közepes hatótávolságú légiharc-rakéta, ami csakis másik repülőgép ellen használható és csakis repülőgépről indítható. Nem ICBM. Ennek az indításáról a pilóta dönt, ha megkapta a tűzparancsot.

„Mennyi az annyi?”

Itt már érdekesebbé válik a kérdés és vannak bizonyos sajtószakmai vetületei is. Az Index ugyanis kiderítette, miszerint Lengyelország is, Japán is jóval olcsóbban kapott ilyen kis petárdákat korábban. Rá is kérdeztek a Hadügyminisztériumnál, mely nyilatkozatban válaszolt is – csak épp nem nekik küldték el, hanem az Origónak, máshol nem is olvasható ez a HM-magyarázat, minek következtében az Origo és a minisztérium most hazugnak nevezik az Indexet. 

Nem hazug.

Arról van szó, hogy a HM mélyen etikátlanul viselkedett, mikor a kormánylaphoz küldte a válaszokat a független lap kérdéseire, sőt, nem is a valódi magyarázatot adta. Szerintük ugyanis az dobja meg az árat, hogy:

„nemcsak a rakétákról, hanem javítókészletekről, rejtjelező-, kommunikációs biztonsági és navigációs berendezésekről, szoftverekről, dokumentációkról, kiképzésről és sok más járulékos elemről is szó van, melyek jelentős tételt képeznek egy ilyen tranzakcióban. (…) Ezzel kapcsolatban figyelembe kell venni azt is, hogy az Egyesült Államoktól történő legtöbb védelmi célú beszerzés esetében a tranzakció nem közvetlenül a gyártó cég és a vásárló ország között történik, hanem minden esetben államközi megállapodás keretében. A rakéták végleges árát az amerikai kormány illetékes ügynöksége határozza meg egy szabályozott és transzparens beszerzési eljárás keretében és az nem képezi további egyeztetések tárgyát. (…) Az elmúlt időszakban az Index már nem először kelt indokolatlanul feszültséget olvasói körében haderőfejlesztési programok tekintetében.”

Hát kérem, ez mind igaz, csak épp nem a teljes igazság. Ahhoz még két dolog hozzátartozna: az egyik, hogy az ilyesminek nincs szabott ára, ugyanis piaci ára van. Mikor ennyi, mikor annyi. Hogy adnak hozzá mindent, ami a használatához kell? A japánoknak, lengyeleknek is kellett adjanak, mégis olcsóbban adták.

De ha drága, miért vettük meg?

Na, most jutunk el a lényeghez.

Azért, mert muszáj volt nekünk megvenni.

Tetszenek emlékezni a tavaly nyári NATO-csúcsra? Mert én még igen. Ott az történt, hogy még az Egyesült Államoknak a szövetségből való kiléptetésével is fenyegetőzött Donald Trump, arra az esetre, ha a tagországok záros határidőn belül nem emelik meg védelmi költségvetésüket. Nem elégedett meg a védelmi kiadások GDP-arányos két százalékosra növelésével, helyette négy százalékos követeléssel állt elő, amit egyetlen tag sem támogatott, hiszen ezt még az Egyesült Államok sem teljesíti, a végén valahogy sikerült kiegyezni két százalékban a tajtékzó elnökkel. Meg hát a NATO-tagság megszűnése is inkább azokat a tagállamokat fenyegeti, amelyek nem emelik meg a védelmi kiadásaikat.

Márpedig, mint látjuk, a NATO nem összegszerűen, nem számszerűen rögzítve, hanem a GDP-hez viszonyított százalékarányban várja el a tagállamaiktól a katonai fejlesztésekre fordított kiadásokat. Akkor nem egyszerűbb túlesni pár nagyobb volumenű, és picikét túlárazott beszerzéssel az kötelességünk teljesítésén? Pláne, ha csöppen mellé némi közvetítői jutalék is? Mondjuk az igazi számszaki megoldás az lenne, ha megvennénk egy második világháborús csatahajót a Navytől (ha még lenne nekik ilyenjük, de már mind vagy szétbontották, vagy múzeumba küldték őket), ugyanis az egy tételben igazolná a megfelelő arányú védelmi kiadásokat. Vagy vehetnénk valami más nagy és piszok drága holmit.

És hát jó részt ez áll a haderőfejlesztési program hátterében is. Nem készülünk mi sem védekező, sem támadó háborúra, nem lenne sem kivel, sem miért hadakoznunk, egyszerűen csak választanunk kell a NATO-tagság (és az ezzel járó biztonság) meg a spórolás között.

Hát akkor már inkább vegyünk rakétákat is, bár akármennyiért, mintsem kicsöppenjünk a NATO-ból és ne adja a Fennvaló, belecsöppenjünk egy másik katonai szövetségbe, ami keleti kötődésekkel járna mondjuk.

Azt már próbáltuk.

Nem volt jó.

Szóval körülbelül ez állhat a még le sem zárt rakétabeszerzési szerződés mögött.

Pénzről van szó, kérem.

Mindig pénzről van szó.

De gratulálok a közösségi oldalakon szakértő pár millió honi specialistának: ezt a megoldást senkinek sem sikerült eltalálnia.

Talán, mert reális.

Szele Tamás