Forgókínpad

Országnagy múzeum

2020. március 09. - Szele Tamás

A hír rövid és látszólag érdektelen: főként mert nem a koronavírusról szól (fél napokat keresgél az ember, míg ilyenre bukkan mostanság), hanem a rendszerváltásról. A kormány múzeumot akar létrehozni az emlékére, vagy ha rosszmájú akarok lenni, múzeumba küldené a rendszerváltást. Hát, körülbelül ez is az utolsó stáció ahhoz, hogy úgy járjon, mint 1848 forradalma és szabadságharca.

Vagy a reformkor.

Vagy 1956.

Vagy bármilyen magyar mozgalom, ami a honi politika kezelésébe kerül utólag – tehát mindegyik.

De lássuk a kormányhatározatot magát, értelmezni ráérünk később is. Mit ír a Magyar Közlöny?

A „30 éve szabadon” emlékév programjáról szóló 1124/2019. (III. 13.) Korm. határozat 6. pontja helyébe a következő rendelkezés lép:

[A Kormány a „30 éve szabadon” emlékévről szóló 1002/2019. (I. 9.) Korm. határozat (a továbbiakban: Korm. határozat) alapján létrejött Emlékbizottságnak (a továbbiakban: emlékbizottság) a „30 éve szabadon” emlékév programjáról szóló javaslatai alapján, azok figyelembevételével:] „6. felhívja a Miniszterelnökséget vezető minisztert, hogy vizsgálja meg a rendszerváltoztatás eseményeinek és társadalmi jelentőségének bemutatását biztosító állandó kiállítás és múzeum létrehozásának lehetőségét, és erről tegyen jelentést a Kormány számára; Felelős: Miniszterelnökséget vezető miniszter Határidő: 2020. szeptember 30.”

Orbán Viktor s. k.,

miniszterelnök” (Magyar Közlöny)

Hát ha eská, akkor nincs apelláta. Akkor lészen múzeum, mert eská meg vagyon rendelve. Hogy aztán micsodás gyűjtemény lesz ebből, annak előre nem vagyok megmondhatója, de azért vannak sejtéseim, és ezek közül az egyik az, hogy sok mindent lehet majd abban látni, csak épp a valódi rendszerváltást nem. És nem csak azért, mert a kormány felé lesz elfogult, azért is, mert egy ellenkező irányú elfogultság sem volna képes híven bemutatni a kort. A mai magyar politika kétségbeesett, titáni erőfeszítésekkel próbál bináris válaszokat adni a kormánypárt-ellenzék tengely pólusai mentén nem-bináris kérdésekre, monokrómban próbálja bemutatni a sokszínű világot.

Hát, azt értem én, hogy fekete-fehérben fotózva nem sok látszik a szivárványból, és a kép negatívja ugyanolyan pocsék, mint maga a kép, ugyanúgy nem mond sokat: de akkor hogyan kéne, mégis?

Hát először is, ne ma akarjuk megmondani, mai szempontok szerint, kicsoda, micsoda volt a jó és a rossz akkor. A mai politikai helyzetnek kevés köze van az akkorihoz, megkockáztatom, ha pár akkori szereplő találkozott volna a rendszerváltás éveiben mostani önmagával, és megtudja, hogy ez lesz belőle, visítva hajít el mindent, ami a kezében van, de legfőképp a politikát és inkább azonnal lakatosinasnak áll, mert az szép szakma és kevesebb mocsokkal jár. Már persze csak a becsületesebbjére gondolok, a többinek már akkor is mindegy lett volna. Meglehet, hogy a mai helyzet egyes gyökerei abból a korból is erednek, de erednek mélyebbről is, sekélyebb rétegekből is. Népszerű hibáztatni a rendszerváltást úgy általában a mostani gondjainkért, mert „akkor csesztek el mindent”, „akkor tűnt fel Orbán”, „akkor alakult ki a jobboldali/baloldali elit” – hát kérem, hiba volt, hiba van, hiba lesz, de tessék már belegondolni, mi lett volna, ha elmarad?

Akkor jajdejó lenne, háromhatvanas kenyérrel, virágzó szocialista nehéziparral és legfeljebb nem nyomkodnák a fiatalok a telefonjukat? Sőt, akkor a rendszerváltást nehezményezők lennének máig is maguk a fiatalok? Ehhez meg kellett volna tartani a Szovjetuniót, a Varsói Szerződést és a kétpólusú világrendszert is, amelynek nézetem szerint egyetlen előnye volt annak idején: kelet-európai politikai emigránsként valamivel nehezebb volt éhen halni Nyugaton, mint most.

Amire viszont, hála az Égnek, kevés befolyásunk volt.

És maga a rendszerváltás sem volt az a dicsőséges forradalom, aminek a csúcspontján Orbán Viktor saját szájúlag elkergette volna az épp amúgy is kivonulóban lévő Vörös Hadsereget, és utána már csak a ballib ármány lett volna az akadálya a tejjel-mézzel folyásnak (lásd még: fehér folyás, sárga folyás, tripper tünetei), az egy korszak volt, egy hangulat, nem egy (távolról sem homogén) politikai mozgalom vagy eseménysorozat.

Abba beletartozott a Commodore 64 és a lányok válltömése, bele a Modern Talking és a punkkoncertek, az ötven kilós orosz színes tévén fagylaltszínekben bejövő Super Chanell, a parabolaantenna a panelház falán, a Duna Kör és Krassó György de a Münnich Ferenc Társaság is, a Fekete Lyuk és a Tilos az Á, az Ufómagazin és a Beszélő vagy a Magyar Narancs mind-mind. Szóval, szép, nagy, tarka bolondokháza volt, sok bulival, és szerintem úgy 1980 előtt valamivel kezdődhetett az egész korszak, ami aztán szintén körülbelül az 1998-as választásokkal ért véget, akkor billent át a váltó és zökkent a magyar társadalom szerelvénye a mostani, balvégzet felé vezető vágányra. Egészen addig még voltak lehetőségek, alternatívák, akkor kezdődött az eltűnésük és a társadalom újabb befagyása, az osztályok közötti átjárhatatlanság kialakulása, azóta van út csak lefelé.

Szóval, nehéz lesz egy, amúgy is koncepciós elvek alapján kialakított múzeumban bemutatni egy egész korszakot. Ami ráadásul a lehetőségek és a lehetetlenségek kora volt.

Milyenek voltunk? Álljon itt egy jellemző eset: akkoriban a Kurír című országos napilapnál voltam rovatvezető. Viszont nem volt albérletem, de volt a szerkesztőségben zuhanyfülke, tehát olyan fél évre főszerkesztői engedéllyel beköltöztem az irodámba. Tábori ágy, matrac – akkor jött zavarba a vezetés, amikor Mark Palmernek, az Egyesült Államok akkori Budapesten akkreditált nagykövetének mutogatták a szerkesztőséget, és én még aludtam a hat tévé alatt, egy Pink Floyd-pólóban. Palmer laza ember volt, jót röhögött, mikor első zavaromban, frissen ébredve kezet nyújtottam neki. De az eset, amit említenék az volt, hogy feltűnt egy srác a lapnál. Ment ide, ment oda, dolgozott, naponta adta le az anyagokat, megadta az adatait a titkárnőnek, kapott honoráriumot is. Hónapokig dolgozott nekünk, míg ki nem derült egy stikli kapcsán (kölcsönkért egy nagyobb összeget egy interjúalanytól és nem adta meg), hogy soha nem volt a lap alkalmazottja. Nem szerepelt semmiféle bérlistán, a honoráriumokból élt, mert azokat külön számolták el, nem volt munkaszerződése, sőt, azért vállalt éjszakai ügyeleteket, mert nem volt lakcíme sem. Mondjuk lakcímem nekem sem volt akkor, de én legalább alkalmazott voltam (és a kollégáktól lejmoltam, nem az interjúalanyoktól). Kirúgták, páros lábbal, de sokat elmond a korról, hogy ezt hónapokig tudta művelni és eszünkbe sem jutott megkérdezni, hogyan került közénk. Jött és kész, ott volt, dolgozott annyira pocsékul, mint más kezdő.

Ilyen volt a kor. Ezt nem lehet majd múzeumban visszaadni, de mondjuk nem is az lesz a célja annak a közgyűjteménynek. Hanem a rendszerváltás ellopása és politikai hasznosítása. Mármost ilyent már láttunk: így járt 1956, ami szintén egy mérhetetlenül sokszínű és heterogén eseménysorozat volt, aminek aztán az egyik oldal a szociáldemokrata vonásait emelte ki, a másik oldal az antikommunista vonásait, van is róla legalább két fő állásfoglalás, trend, narratíva (és több száz másféle): csak éppen a valódi ’56 sikkadt el az aktuálpolitikai értelmezések között. ’56-nak már kevés szemtanúja, résztvevője él, a rendszerváltás nemzedéke viszont még bőven aktív, és legnagyobbrészt kapkodja a fejét, amikor megtudja, hogy legfrissebben hogyan is volt másképp minden a legújabb fejlemények és politikai igények tükrében.

De 1848-cal is hasonlóképpen bánt el a korabeli politika, Kossuth Turinból (Torinóból) üzengetett, Deák itthon kiegyezett, és mivel a kiegyezés után teljesen megváltozott a politikai helyzet, maximum annyi szükség volt 1848 forradalmára az akkori magyar parlamentben, hogy Görgeyből árulót csináljanak, mert kellett a bűnbak.

Mit csináltak eleink harminc évvel 1848 után?

Például gyűjtést rendeztek az akkoriban megrokkant veterán honvédeknek az úri kaszinókban.

És mit gyűjtöttek nekik, pénzt?

Nem.

Szivarvéget.

Abból sok volt és nem került semmibe.

Hát valami ilyen állandó gyűjteményre számítok én is, aminek az lesz a lényege, hogy kiszúrják a veteránok szemét szivarvéggel, néhányból árulót csinálnak, néhányból meg képviselőt.

Különben is: ez az állandó múzeum már áll.

Kicsit nagy, és rettenetesen interaktív.

Magyarországnak hívják.

Igen: a mai Magyarország a rendszerváltás korának legtökéletesebb múzeuma, csak kicsit szomorkásra sikerült a tárlat.

Kéretik a kiállított politikusokhoz kézzel nem hozzáérni, sértődékenyek.

Ne nyúlkáljunk a tárlókhoz sem.

Fotózni tilos.

Kijárat nincs.

 

Szele Tamás