Pillanatnyilag bátran elmondhatjuk, hogy Kim Dzsongun elvtárs, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság vezetője, az Államügyi Bizottság elnöke, a Koreai Néphadsereg főparancsnoka, a Koreai Munkapárt és a párt Központi Katonai Bizottságának elnöke valamint egyéb címek birtokosa vagy életben van, vagy sem, ám ez kétségtelennek tűnik, mivel más lehetőség nincs.

Nem szükséges végigmennünk rosszullétének esetleges történetén, potenciális műtétjén, hiszen megtettük már vasárnap, most amúgy sem az a kérdés, mi volt – már, ha volt – hanem az, hogy mi van és főleg mi lesz. Mivel Koreát már évszázadokkal ezelőtt Remetekirályságnak nevezték bezárkózása miatt (az akkori koreaiaknak jó okuk volt erre: nem volt kedvük sem a kínai hódításhoz, sem a japán uralomhoz, sem a nyugati gyarmatosításhoz) ebben az országban komoly hagyományai vannak a titkolózásnak, nem is csoda, hogy sem a korábbi helyzetről, sem a mostaniról nincs semmiféle biztos információnk, főleg, hogy Észak-Korea politikai rendszere kétségtelenül a világ legelnyomóbb diktatúrája. Ott még, ahogy a kínai vers mondja, „madár sem szállhat”, nem, hogy hír.

Találgatásokra vagyunk tehát utalva most is, ahogy máskor?

Nem egészen. Azért valami kevés hír csak kikerül az országból, igaz, nagyon szűrt, nagyon manipulált, ellenőrzött forrásból, minek következtében egészen pontosan úgy kell olvasni a KCNA (a hivatalos észak-koreai hírügynökség) és a Rodong Sinmun híreit, mint a valamikori Pravdát vagy még inkább a Zhénmin Zhibaót (Zsenmin Zsibao) a kulturális forradalom idejéből. Minden jelent bennük valamit, de semmi sem azt jelenti, ami oda van írva, sőt, az ellenkezőjét sem. A kelet-ázsiai sajtó olvasása amúgy is külön művészet, ilyen esetekben pedig tényleg figyelmet és kombinációs, asszociációs készséget, a helyi kultúra ismeretét is igényli.

Mielőtt belevágnánk az észak-koreai lapszemlébe, egy gondolat arról a magyar sajtóban és közösségi oldalakon is terjedő találgatásról, miszerint Kim Dzsongun halála esetén húga, Kim Jodzsong venné át az uralmat.

Sokan ünnepelni kezdték abból az alkalomból, hogy nőnemű, és egy női vezető bizonyára nem volna sem olyan kegyetlen, sem annyira elnyomó, mint bátyja volt. Hát kérem: egyrészt attól, hogy valaki nő, épp ugyanolyan képességei és adottságai vannak, mintha férfi volna, esetünkben arról beszélek, hogy a hölgy nem liberális, humanista lázadó, hanem ellenkezőleg, a diktatúra oszlopa. Több nyugati feketelistán, így az amerikai pénzügyminisztériumén is emberi jogok megsértése miatt szerepel, nem mellesleg pedig ő irányítja az észak-koreai állami propagandát, így válhatott a 2018-as, phjongcshangi olimpia idején a két Korea közötti közeledés jelképévé is – aztán abból se sok lett. A trónöröklése minimum kétséges, a a dzsucse és a szongbun világában egy nő, aki ráadásul nem ápol jó viszonyt a hadsereg vezetésével, esélytelen volna, egyedül annyi szól mellette, hogy nincs más, nála alkalmasabb családtag erre a feladatra. De leszögezhetjük:

nem valószínű ugyan, hogy Kim Jodzsong válna Kim Dzsongun örökösévé, de abban a valószínűtlen esetben, ha mégis így történik, ez nem jelent majd semmi jót sem Észak-Korea népének, sem a világnak.

De lássuk a híreket, egyenesen Phenjanból!

Tegnap végigsöpört a világsajtón, miszerint Kim Dzsongun megszólalt, és szomorú volt látni az egyébként felkészült orgánumokat, amint kénytelenek közölni ezt a dolgot – dolognak hívom, mert hírnek nem nevezném.

Arról van szó, mint azt a helyi sajtó tüzetes áttanulmányozása után meg kellett állapítanom, hogy Kim Dzsongun egészségi állapotáról csak annyit nyilatkoztak, azt is Mun Csung, a dél-koreai államfő külpolitikai tanácsadója és az amerikai sajtónak, hogy az észak-koreai vezető jól van, és április 13. óta Vonszanban tartózkodik. Nyilvánosan utoljára április 12-én jelent meg a Koreai Munkapárt politikai bizottságának ülésén, aki nem hiszi, kérdezze meg a Politikai Bizottság bármelyik tagját. Volt már neki ilyesféle eltűnése 2014-ben, de ez nem azt jelenti, hogy szokása időnként elvonulni a világtól, hanem azt, hogy már akkor is elég beteg lehetett.

De mi a helyzet ezzel a megszólalással?

Kérem, úgy szólalt meg, hogy nem szólalt meg, de azt többször is. A megszólalás – illetve megszólalások – az lett volna, hogy üzenetben üdvözölte a Vonszan-Kalma tengerparti turistaparadicsomot építő munkásokat (ki az az elvetemült, aki Észak-Koreába járna pancsikálni?), de üdvözölte hasonló üzenetekben a dél-afrikai, szíriai, zimbabwei és a kubai elnököt is.

Ha üzenget, akkor él és jól van, nem?

Nem. Ezeket az üzeneteket nem kellett megírni, ezek sablonszövegek. Lássuk például a dél-afrikai elnöknek szólót! 

„Phenjan, április 27. (KCNA) - Kim Jong Un, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság Államügyi Bizottságának elnöke hétfőn üdvözlő üzenetet küldött Cyril Ramaphosa, a Dél-afrikai Köztársaság elnökének.

Az üzenet melegen gratulált a Dél-afrikai Köztársaság elnökének, kormányának és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság lakosságának nevében a Szabadság Napja, a dél-afrikai nép jelentős ünnepe alkalmából.

Az üzenet szerint a koreai nép őszintén kívánja, hogy Dél-Afrika barátságos népe minél nagyobb sikereket érjen el a nemzeti egység előmozdítása és az ország társadalmi-gazdasági fejlődése érdekében.

Az üzenet kifejezte azt a hitet, hogy a két ország közötti barátság és együttműködés hagyományos kapcsolatai erősödni fognak.” (KCNA)

Ja, vagy úgy. Ez egy diplomáciai közhelyhalom, amit bármelyik helyettes külügyi államtitkár (majdnem segédfogalmazót írtam) össze tud ütni. És ilyen a többi „megszólalás” is, nem kétlem, hogy mint üzenetek, ezek elmentek, csak éppen semmit sem jelentenek. Még annyit sem, hogy a feladó életben van: azt lehet belőlük tudni, hogy az észak-koreai diplomácia és pártsajtó még tökéletesen működőképes.

Ugyanis ezek együtt kint vannak a KCNA címoldalán, vezető hírként, mint mellékelt ábránk mutatja. Mintegy a halálhírt cáfolandó. Lássuk még, mi szépet ír a KCNA?

A kelet-ázsiai újságírás két gyöngyszemét fogom bemutatni, igazi példái annak, hogyan táncol gúzsba kötve a koreai zsurnaliszta, akinek muszáj írnia Kim Dzsongunról. Az első egy katonai egységnél tett látogatásról szól (a második is, de menjünk sorban):

„Egy napon Kim Dzsongun a Legfelső Vezető meglátogatta a Koreai Népi Hadsereg egységét, amelyet O Jung Hup hetedik ezredének neveznek. (...)

Azon a napon óriási öröm volt, mivel az egység nagyon sok hőst adott a köztársaságnak. Kim Dzsong Un azt mondta: nem szabad pazarolni a vérüket, harcosainak örökölniük kell szellemüket és hősöknek kell lenniük a jövőben is az utolsó emberig.

Sok ország van a világon, és mindegyiknek van hadserege. De egyikük sem koronázza katonai szolgálatát hősies tettekkel, ragyogó parancsnok gondozása alatt, ahogyan a katonáink.

Az egység minden katonája határozottan eldöntötte, hogy továbbra is hű marad Kim Jong Un iránti nagy bizalmához, és habozás nélkül áldozza akár ifjúságát és vérét is az ország és az emberek számára.

O Yong Sim”

Mondjuk, ha az egység katonái nem így döntenek, hanem teszem azt egészen másképp, az nagyon károsan befolyásolta volna egészségüket és testi épségüket. De hol van ebben a csel? Az angol változatban úgy kezdődik: „One day...” vagyis egyszer, egy napon. A felületes olvasó viszont olvashatja úgy, hogy „today”, átsiklik fölötte és utána biztos lesz abban, hogy a Legfelső Vezető vígan él és katonai alakulatokat látogat. Ezt súlyosbítja a „That day...” kezdetű bekezdés (itt: „Azon a napon...”), amit vígan „this day”-nek lehet olvasni, és ha megtörténik a félreolvasás, kész a tudósítás a sétáló és látogató halottról, ha figyelmesen olvassák, akkor is megfelel a célnak a propagandaanyag, jár érte a honorárium.

A másik példánk se csúnya, azt is O Yong Sim írta, és szintén tegnapi.

„2013 márciusában Kim Dzsongun legfelsőbb vezető meglátogatta a Koreai Népi Hadsereg egységeit, és ellenőrzött egy konyhát is.

(…) Azt mondta, hogy az egységnek biztosítania kell katonái számára a meleg ágyakat és bőséges ételeket, hogy édes otthonuknak tekinthessék állomáshelyüket, és hogy a Koreai Néphadsereg egységeinek vizsgálatakor leginkább annak örült, amikor megnézte katonáik jól fűtött hálószobáit és élelmiszer-alapanyagokkal kiválóan ellátott konyháikat. (…) Valójában a Korai Néphadsereg összes katonáját saját testének és vérének tekinti és értékeli, tehát őszintén kéri a parancsnokokat, hogy melegen vigyázzanak rájuk, mint a legidősebb testvéreik, mint valódi bajtársak.” (KCNA)

Itt legalább van dátum: lehet tudni, hogy nem tegnap kuktáskodott Kim Dzsongun a kaszárnyában. De nagyon érdekesen hangzik a kincstári szöveg a valóságban nem ritkán fakérgen tengődő, fagyoskodó katonák jóltápláltságáról, főleg, mikor olyan ember mondja, akiről tudjuk, hogy kedvence a Kobe-marha és a cápauszony, amit méregdrága pezsgőkkel öblít le. Különben is eléggé falánk: orvosok szerint az állandó evés-ivás okozhatta a szívpanaszait is.

Akkor összegezzük: meghalt Kim Dzsongun vagy sem?

Az észak-koreai sajtóban nem, sőt – más források szerint igen, nagyon is.

Azonban amíg a rendszer működik – és láthatjuk a fentiekből, működik, tökéletesen – még az sem biztos, hogy szükség van egy eleven vezetőre. Tulajdonképpen holtan is van ugyanolyan jó államfő Kim Dzsongun, mint életében, sőt, holtában tán békésebb is egy kicsit.

Nem zárnám ki, hogy nem is lesz örököse, így hagyják az egészet, a rendszer működik, a kocsi gurul, egy élő utód még átrendezné a hatalmi viszonyokat hadseregen, párton, gazdaságon belül, és nem kell senkinek a felfordulás – amíg nem okvetlenül szükséges, Kim Dzsongun haló poraiban is ér annyit, mint korábban.

Csak arra kell vigyázni, hogy senki se mondja meg neki, miszerint elhunyt.

De azt úgysem merné megtenni senki.

Már látom a következő észak-koreai filmsiker címét:

„Kim Dzsongun halott és élvezi”.

Szele Tamás