Régen foglalkoztam ennyire rövid hírrel, de ez magában hordozza mindannyiunk kesernyés sorsát, a káeurópai reménytelenséget, sőt, még házmesterünket is, aki olyan szép mosolyokat kap – azzal együtt, hogy kicsit sem erről szól, csak egy statisztikai adatról. Viszont az az adat beszédes, mármint, ha szóba állunk vele és megszólaltatjuk.

Azt írja a minap az Origo – most a maga teljességében kell idézzem a hírt, mert ez annyira rövid, hogy semmiféle húzást nem viselne el – miszerint:

„A kormány Facebook-oldalát közel háromszor többen követik, mint március elején

Az elmúlt három hónapban nagyot ugrott a kormányzati oldalak látogatottsága, összegzett Dömötör Csaba, a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára. A kiemelt élő közvetítéseket átlagosan 280 ezren nézték meg, de volt olyan is, amit egymillióan követtek.” (Origo)

És ennyi. Elsőre az jut az ember eszébe, hogy naná. Februárban még nem volt veszélyhelyzet, felhatalmazási törvény, karantén (illetve: „kijárási korlátozások”), az nézte a kormányzati Facebook-oldalakat, aki szerette, meg aki vérnyomást növelni járt oda, mindenki más egyéb oldalakról informálódott. Csak hát fordult a világ, és mivel az sajnos tagadhatatlan, hogy a mindennapi életünket közvetlenül befolyásoló intézkedések először a kormányzat, de főként a miniszterelnök oldalán jelennek meg, aki nem bolond, ott nézi meg, holnap hányig lesz nyitva a kisbolt, illetve életkor függvényében hánytól mehet bevásárolni. Nem a kormánykommunikáció sikere ez, hanem a helyzet következménye – és a helyzethez tartozik az is, hogy senki sem mer nagyon mást írni a körülményekről, mint ami hivatalos részről elhangzik. Nem lojalitásból, Isten ments, hanem azért, mert egyrészt nem akar szamárságot írni, másrészt mert becsukhatják érte.

Az a 280 ezres forgalom nem kicsi, de ha azt vesszük, hogy ezek szerint március előtt átlagosan csak kilencven-százezren voltak kíváncsiak a Legfelsőbb Megnyilvánulásokra (és ennek is jelentős része, hogy finoman fogalmazzak, karrier-szempontokból tekintette meg őket, gondosan ügyelve, hogy nyomát hagyja a látogatásának, legalább egy lájk, egy komment formájában), akkor azt mondhatjuk: ezt a látogatottságot erősebb napokon jó néhány független online lap hozza, sőt, olyan napom is volt, amikor nekem egyedül sikerült. És nem csak nekem: szóval, a kilencven-százezres látogatottság teljesen reális egy publicistánál, reális egy kormánytényezőnél is, kizárólag akkor nem reális, ha az illető kormánytényezőt isteníteni kell és az európai, sőt, a világpolitika meghatározójának tekinteni, ahogy azt egy csomó kormánymédiumban látjuk.

Akkor bizony karcsú, de akkor a háromszor annyi is karcsú volna. A Socialbakers szerint van még mit behozni: a legnépszerűbb magyar Facebook-oldalak közül az első három 1,3 millió fölötti olvasottságú, és csak a tizedik megy egymillió alá, ráadásul politikai oldal nincs is közöttük.

Pedig a kommunikációs szakértők mindent megtettek, lefogadnám egy közepes összegbe, hogy a miniszterelnök első Facebook-os bejelentését nem véletlenül adták le háromszor, amiből az első két változatnak nem volt hangja, tehát csak növelték velük a feszültséget, fokozták a figyelmet, a nézőszámot: az már a miniszterelnök baja, ha nem veszi észre, hogy a kommunikációs csapata trükközik a prémium érdekében.

Mert ne tévedjünk el: ez nem annyira a politika, hanem sokkal inkább a pénz érdekében történik. Illetve... szóval, a magyar politikusok többsége már legalább húsz éve a számok bűvöletében él. Egyszerűen imádják a szép, nagy számokat nézegetni a népszerűségi, olvasottsági mutatókban, és a megrendelt felméréseket gálánsan is fizetik, oldalra való tekintet nélkül. Már, ha elég szép eredmények születnek belőlük. Számszakilag szépek, úgy értem. És hát ehhez viszont sok esetben csalnia sem kell a statisztikusnak, elég az alaposan karbantartott adatbázis ahhoz, hogy teszem azt, a Századvég egy kategorizált keresés után pont azokat kérdezze meg, akiknek a véleményére szüksége van. Ez sem tisztességes módszer, de nem direkt hazugság. Ez „célzott felmérés”. Például, ha megkérdezem a kocsmában, hogy „ki szereti a whiskyt?” mindenki jelentkezni fog, ha ugyanezt egy mecsetben kérdezem meg, jóval kevesebben emelik fel a kezüket. Az a nem mindegy, kit kérdezek, hol, mikor.

Tehát a növekvő nézettség (aminek viszont nem okvetlenül van köze a népszerűséghez) anyagilag a felmérést végzők és a kommunikációs csapat vagy a kampánycsapat érdeke. Őket dicsérik, őket jutalmazzák érte, a politikus pedig büszkén érzi úgy, hogy valamit ő nagyon jól csinál. És – ez már pszichológia – mivel ettől lett sikerélménye, igyekszik a legközelebbi alkalommal is megismételni, amit művelt, ilyen az emberi természet. A statisztikákban sikeres? Akkor hajrá, javítsuk tovább a statisztikai adatokat!

Volt már ilyen zsákutcás számháború minálunk, például Rákosi idejében, csak akkor nem a népszerűségi, nézettségi, olvasottsági adatokat fújták fel, hanem, mert a rendszer úgy követelte, a gazdasági mutatókat. Sőt, még Rákosi után is folytatódott a gyakorlat. Ő nem mért népszerűséget, hiszen nem volt konkurenciája, mérhetett volna ugyan (azért a besúgók „hangulatjelentéseit” mégis használták) de hát a rendszer a saját lényegét tagadta volna meg, ha egyáltalán felbukkan annak lehetősége nyilvánosan, hogy bármely másik párt létezik. A rendszer a sikerét nem a népszerűségével propagálta, hanem az ötezer százalékkal, a három- és ötéves tervekkel, a sztahanovi műszakkal és a hibrid kukorica csúcstermésével. Annak sem volt sok köze a valós helyzethez, hiszen azok a számok még igazak sem voltak.

Most azonban nem hibrid kukoricát termel a rendszer, hanem statisztikai adatokat – illetve az ötvenes években is azokat termelt, csak nem volt közük a reális kukorica reális mennyiségéhez. Én nem mondom, hogy ezek a mostani népszerűségi adatok hazudnak, mert valószínűleg nem hazugok (csak tendenciózusan felmértek, egyes kivételektől eltekintve, melyek viszont kétségtelenül hamisak), de ha hátralépünk és a nagy képet, az összhatást tekintjük, ez magyarázza részben a magyar belpolitika teljesen zsákutcás mivoltát.

Mert hát mi az, amit a kormánypárti és ellenzéki politikus termel? Nem szavazat, nem eredmény: mérőszámokat termelnek. Amelyek lehetnek nagyon szépek és nagyok (ha csúnyák és kicsik, legfeljebb nem dicsekszenek el velük), de a közvélemény teljességéhez semmi közük. Nem kis vitám volt pár éve magánlevelezésben az ellenzék egyik prominens vezetőjével, aki nagy örömmel újságolta: 

- A kampányvideónkat már hárommillióan látták! Sőt, már három és fél millióan, négymillióan!

Nem tudtam neki mást mondani:

- Vigyázz, vagy megkergült a számláló, vagy téged néz hülyének a kampánycsapatod.

- Miért?

- Jó pénzért, amit fizetsz nekik. Ekkora közönség a tizenötmilliós magyar anyanyelvű piacon nincs. Egymillió is gyönyörű, három már nem létezik.

- De amikor a Fidesz kivitt kétmillió embert a Kossuth térre?

- Az sem volt igaz, hát elférnek ott egyáltalán annyian?

Száz szónak is egy a vége, csúfos veszekedés lett a dologból, letiltással. Aztán érdekes módon – akárhányan is látták azt a nyüves videót – a politikus is, a pártja is elveszítette a választásokat, bár nagy bajban most sincsenek, legfeljebb nem kormányoznak. De azért éhezniük nem kell.

Mindez miért történt? Azért, mert kormánypárt is, ellenzék is megfeledkezik arról, hogy nekik nem a számháborút kell megnyerniük (szomorkás az is, amikor komoly alkuk folynak annak kérdésében, hányan voltak jelent egy-egy demonstráción, gyűlésen), hanem magát a választást.

És a választási eredményhez a világon semmi köze annak, hogy hányan látták a kormány vagy az ellenzék Facebook-oldalait. Ahhoz annak van köze, hányan adtak nekik hitelt. Csak ahhoz meg valami hihető tartalmat kéne kreálni, de a nézettséghajhászás épp az ellenkező irányba viszi a politikai propagandát: sokkal „termelékenyebb” radikális, álhír-szintet súroló vagy azt akár el is érő szamárságokat kiabálni a virtuális térben. Arra kíváncsiak lesznek sokan, gyönyörű nézettségi mutatókat produkál a megszólalás, csak éppen elhinni, na, azt kevesen fogják.

A bohócnak is ezren tapsolnak a cirkuszban, de előadás után senki sem hívja meg vacsorázni. Vagy csak nagyon kevesen.

Szóval, míg nem népszerűséget, hanem népszerűségi adatokat termel a magyar belpolitika összes oldala, eredmény szempontjából nem várható változás. Feltehető a kérdés, hogy amennyiben ezek a mérőszámok ennyire értéktelenek, miért nyeri meg zsinórban a kormánypárt a választásokat már sokadszor? Adminisztratív okokból, kérem. Míg ők rajzolják a választókörzetek határait, míg ők számlálják a szavazatokat, és míg a lakosság körében merő szervilizmusból egy adott réteg mindenképpen tényleg rájuk szavaz, addig ne is tessék egyebet várni. És nem, nem mindenféle társadalmi csoportok, rétegek szavaznak rájuk, hanem egy tágabb fogalommal van dolgunk: azok, akik anyagilag akár csak kicsit is jól járnak a status quo-val.

Sokan nézik a kormányzati Facebook-oldalakat?

Elhiszem. Még azt is elhiszem, hogy ezek a számok igazak: a mostani helyzetben logikus is, hogy sok a látogatójuk.

Az Agymenőket például sokkal többen nézik szerintem, mégsem várható Sheldon Cooper megválasztása magyar országgyűlési képviselővé.

Jelentenek ezek a számok valamit?

Kizárólag a sajtóban és a hirdetési szakmában, ahol ezektől függ a bevétel – meg persze a politikai propagandaszakmában, ahol szintén.

De a világon semmi befolyásuk nincs a választások alakulására.

Hosszú távon semmiképp sincs.

Bár mondom: amíg egyik magyar politikus is, másik magyar politikus is nézettségi adatot termel népszerűség, megfelelő döntések helyett, változás nem várható, és előbb-utóbb mindegy lesz, melyik politikus az egyik és melyik a másik.

Ilyen ez a polszakma.

Szele Tamás