Forgókínpad

A Nagy Kínai Inga

2020. május 29. - Szele Tamás

Ha Kínával foglalkozunk, sose feledjük azt, hogy ez a hatalmas ország sok ezer éve ciklikusan működik, mint egy óriási inga. Dinasztikus ciklusok szerint, most például a Népköztársasági Dinasztia (másképp nem tudom nevezni) válságának első jeleit látjuk: komoly atrocitások készülődnek a Középső Birodalomban, és amint eddig minden alkalommal, végül most is a dinasztia bukásához fognak vezetni.

sarkany_es_tigris.jpg

Csak nem most, Kínában mindennek megvan a maga rendje. Ez az aktuálisan kipattanó válság – ami voltaképpen már évek óta tart, csak nem eszkalálódott – még évtizedekig meghatározhatja az ország bel- és külpolitikáját, ezer és egy következménye lesz, és maga a jelenség is eléggé szerteágazó. De előbb lássuk, mik is azok a dinasztikus ciklusok arrafelé. Vegyük a Konfuciusz Intézet meghatározását.

Egy kiválasztott család az Égtől (Tian) megkapja az „égi megbízatást” (Tianming), és dinasztiát alapít. A dinasztia első császárai bölcsen uralkodnak, földosztást hajtanak végre, a birodalmat felvirágoztatják. A dinasztia későbbi császárai azonban tehetségtelenek, kegyetlenek, gyengék, uralkodásuk alatt a birodalom hanyatlásnak indul, a föld nagy része néhány nagybirtokos kezében koncentrálódik (akiknek nem kell adót fizetniük, így a központi kormányzat kincstára kiürül), parasztlázadások törnek ki, barbár törzsek törnek be, míg végül az ország szétesik, az Ég megvonja a császári háztól az „égi megbízatást” – vagyis a dinasztia megbukik – és valaki másnak adja. Ez a valaki – általában egy lázadó parasztvezér, hadvezér, földesúr, esetleg nomád uralkodó – fegyverrel egyesíti az országot, dinasztiát alapít, földosztást hajt végre, és a ciklus újra indul.”

Ez elég hosszú ideje így megy arrafelé, de mi köze a mostani helyzethez? A helyzethez, amit lényegében véve négy faktor határoz meg, úgymint:

  • a Kínai Népköztársaság viszonya a koronavírus-válsághoz és általában a járványokhoz

  • a Kínai Népköztársaság viszonya Hong Konghoz

  • a Kínai Népköztársaság viszonya Tajvanhoz

  • a Kínai Népköztársaság viszonya Afrikához és más, külföldi érdekeltségeihez

Csak annyi, hogy ezeknek a témaköröknek a kezelése egyenként és külön-külön 1948-tól mostanáig nem jelentett megoldhatatlan feladatot Peking számára, most azonban, mikor egyszerre lép fel krízishelyzet mindegyik problémás területen, valószínűleg vagy rossz, vagy nagyon rossz döntésekre kényszerülnek, amennyiben a mostani kormányzat meg akarja őrizni a hatalmát az ország szárazföldi területein. Ezekhez társul majd még az ujgur, tibeti és mongol nemzetiségi kérdés, az észak-koreai nukleáris válsággóc kezelése és féken tartása... szóval gazdasági szempontból is vannak komoly problémák, félmillió kínai vállalkozás ment csődbe a világjárvány miatt, ebből is évek munkája volna kilábalni, de diplomáciai és belpolitikai szempontból a „gazdag” Kína Ázsia beteg embere. Mint a XIX. században a Török Birodalom, aminek a gazdagságáról a Sztambult látó utazók legendákat meséltek, hadserege is hatalmas volt, de azért belül már értek, zajlottak a bomlási folyamatok.

A tegnapi napon egyszerre több olyan hír is érkezett, ami Kína, illetve a kínai rendszer válságát jelzi: az első az, hogy a kínai parlament csütörtökön elfogadta a múlt pénteken ismertetett nemzetbiztonsági törvénytervezetet, amely extra hatalommal ruházza fel a kínai kommunista pártot Hongkongban. Vagyis betiltja a lázadást, az elszakadási törekvések hangoztatását és a központi kormányzat ellen irányuló, felforgatónak minősített cselekményeket. A hongkongi kormányzat számára pedig előírja, hogy új intézményeket hozzon létre a szuverenitás védelme céljából, valamint engedélyezze a pekingi ügynökségeknek, hogy belátásuk szerint járjanak el a városban. Nem először próbálkoznak ilyesmi bevezetésével: 2003-ban egy hasonló tervezet megbukott a hongkongiak kitartó tiltakozásán, és tulajdonképpen a mostani tiltakozásokat is egy korábbi törvénytervezet váltotta ki, ami engedélyt adott volna a népi Kína hatóságainak, hogy Hong Kongból bárkit és akárkit kiadassanak, elég lett volna hozzá egy vádemelés akármilyen ügy kapcsán egy kínai bíróságon, a városállam hatóságai ezek után már csak formailag vizsgálhatták volna a kiadatási kérelmet, tartalmilag nem. És hát a kínai politikai emigrációnak jó kilencven százaléka Hong Kongban él, sokan kerülhetnek átnevelő táborba, mikor elkezdik alkalmazni ezt a törvényt. És elkezdik, méghozzá hamar. De mit lép erre Tajvan?

Tajvan azt lépi, hogy segítséget ígér a Hong Kongból politikai vagy akár gazdasági okok miatt menekülőknek, akár kuomintangisták, akár nem azok. Egy héten belül kidolgozzák a humanitárius akciótervet az ügyben, mint azt Csen Ming-tung, a kínai anyaállam ügyeivel foglalkozó tanács (MAC) illetékes minisztere jelentette be csütörtökön a tajpeji törvényhozás ülésén.

Peking válasza sem késett: megemlékezést tartott a kínai központi vezetés abból az alkalomból, hogy tizenöt éve hozták meg a Tajvan elszakadását illegálisnak kimondó törvényt. Ezen a megemlékezésen Li Cuo-cseng tábornok, a kínai katonai bizottság hadsereget irányító testületének elnöke az eseményen kijelentette: amennyiben a békés újraegyesülés lehetősége már nem állna fenn, a kínai hadsereg minden eszközt bevet annak érdekében, hogy leverjen bármilyen jellegű szeparatista törekvést.

Nem ígérjük, hogy nem alkalmazunk erőszakot, ezt a lehetőséget fenntartjuk, és minden szükséges lépést megteszünk a Tajvani-szoros helyzetének stabilizálására és ellenőrzésére.”

Liu Csie-ji, a pekingi kormányzat tajvani ügyekért felelős irodájának vezetője mindazonáltal azt mondta: Tajvan és Kína számára a legjobb út a békés újraegyesülés lenne, de megette a fene az olyan olajágat, ami elsülhet... ha tajvani szemmel nézem az ajánlatot.

Egyszóval, Hong Kongban és Tajvanon forrósodik a helyzet, minden adott egy-egy fegyveres konfliktushoz. De mi a baj Afrikával és a többi külföldi érdekeltséggel?

Afrikával leginkább az, hogy Kína gazdagságának nagy részét onnan szerzi, meglehetősen fortélyos és nem ritkán kegyetlen, félgyarmati kizsákmányolás útján, mivel ott lehet ritka földfémeket bányászni, melyek nélkül nincs mikroelektronikai ipar. Szóval, tessenek ránézni az okostelefonjukra, mindegyikben van jó pár darab Afrika. Kínának létérdeke az ottani bányák, vasútvonalak feletti ellenőrzés megtartása, viszont nem sokat tesz a jó viszony érdekében, illetve sokat tesz ellene – példa erre a kenyai vasút esete is.

Ott Kína a Mombasa-Nairobi SGR-vasútvonalat (Standard Gauge Railroad, vagyis szabványos nyomtávú vasút) építette meg, a Budapest-Belgrád vonaléhoz kísértetiesen hasonló hitelfeltételek mellett. Ez egyfelől másfélszeresére emelte Kenya államadósságát egyből, másfelől 2020-ig kellett volna rentábilissá válnia, de alig van ráfizetésesebb vonal nála a világon, talán csak a felcsúti kisvasutat használják kevesebben. A kenyai munkásokat – köztük diplomás vasúti mérnököket is – csak szemétszedésre, takarításra használják, a kenyaiakkal szemben a legszigorúbb apartheid módszereket alkalmazzák, de hát oka is van ennek: nem szeretnék, ha a vonal valamiképpen nyereségessé válna. Ugyanis ha Kenya nem fogja tudni kifizetni, hát bizony másképpen kell majd törlesztenie, mondjuk át kell adnia az egész vasutat, kínai tulajdonba.

Kenya mintha nem lenne boldog emiatt, de a felháborodást – éspedig majdnem mindenhol Afrikában – a kínai apartheid okozta. Történt ugyanis, hogy a koronavírus-járvány egyik hírét alaposan félreértve elterjedt Kínában, miszerint a betegséget az afrikai emberek terjesztik. Minek következtében undorító jelenetekre került sor, az afrikai származású emberek már nem kapnak sem hotelszobát, sem albérletet, akinek korábban volt, azt az utcára teszik, ott meg a hatóságok kergetik őket. Jobb esetben a bőrszínük miatt néha véletlenszerűen kötelezik őket arra, hogy tesztnek vessék alá magukat, vagy – például Kuangcsouban – 14 napos karantént rendelnek el számukra, annak ellenére, hogy nincsenek tüneteik, és nem találkoztak fertőzött emberrel.

Rasszizmus ez, ne szépítsük, és hatalmas felindulást szült Afrikában, Nigériától Ghánáig, Kenyáig mindenfelé.

A kuangcsoui jelenetek olyan haragot szültek az afrikai közvéleményben a kínaiakkal szemben, amit még soha nem láttam”

jelentette ki az Amnesty International jogvédő szervezet kelet- és dél-afrikai igazgatója, Deprose Muchena. És hát eddig sem rajongtak mindenhol a kínai munkaadókért, hitelezőkért arrafelé, szóval ez csak olaj volt egy régóta parázsló tűzre – hosszú távon elképzelhető, hogy a Kínának teljesen eladósodott kormányzatok ezen az alapon akarják majd lerázni a nyakukról a hitelcsapdát, amit viszont Kína nem tűrhet szó nélkül, és tekintve, hogy Afrikában már vannak kínai katonai támaszpontok (jóllehet hivatalosan tagadják a létüket, de Dzsibutiban már három éve jelen vannak és elképzelhető, hogy épül egy föld alatti bázis Zimbabwében is), meglehet, hogy polgárai, de még inkább befektetései érdekében katonai akciókra is sor kerül.

Vegyük mindezekhez a járvány miatt kegyetlenül visszaeső kínai gazdaságot, a minden kínai állampolgár számára bevezetésre kerülő „állampolgári pontrendszert” (voltaképpen digitális diktatúrát) és azt, hogy a kínai közgondolkodás általában az erős rendszer, „erős császár” híve – azt látjuk, hogy a pekingi kormányzat még akkor is represszív lépések sorozatára kényszerülne, ha ezeket nem akarná megtenni. De hát akarja is. Drasztikus, erőszakos intézkedések sorozata várható, főként a gazdaság egyensúlyának fenntartása érdekében. Mikor is láttunk ilyent?

Igen: az első ópiumháború idején. Akkor, 1839-ben a kínai gazdaság ezüstalapú volt, és mikor megjelent a piacon az olcsó, Indiában termelt, brit kereskedők által forgalmazott ópium, a kínai ezüst valósággal ömlött kifelé az országból. Ezért tiltotta meg Tao-kuang császár az ópiumkereskedelmet, ezért koboztatta el az ópiumbálákat Lin Cö-hszü császári biztos és ezért indult meg az első és a második ópiumháború, melyeket Kína teljesen és tökéletesen elveszített, lévén, hogy náluk elmaradt az ipari forradalom, és az elavult fegyvereikkel nem sokra mentek. Ezeket a háborúkat zárták le az „egyenlőtlen szerződések”, amelyek a Középső Birodalom legnagyobb nemzeti sérelmei máig. És hát így kezdődött a mandzsu Csing-dinasztia hanyatlása, mely végül a köztársaság kikiáltásával ért véget.

A mostani helyzet más, Kína hadserege világszínvonalú, bár a Népi Felszabadító Hadsereg bevetése Kínán kívül világháborút generálhatna, de még enyhébb esetben is ez most egy olyan ópiumháború volna, amit Kína valószínűleg szintén elveszítene, csak most ő volna az agresszor. Persze rajta kívül az egész világ is vesztes lenne, és ezt senki sem akarja, így Kínának most leginkább nem is annyira a katonai, hanem a zsarolási potenciálja számít.

Mindenképpen: a mostani ciklus szemmel láthatóan a végéhez közeledik, a válságtünetek nyilvánvalóan mutatják.

Leng az inga.

Kérdés, hogy milyen gyorsan leng.

 

Szele Tamás