Nem friss a hír, amit elő fogok most vezetni, de foglalkozni kell vele, mert korábban már írtam néhány alkalommal erről a kérdésről, és most, mikor eldőlni látszik, illik lezárni. Illetve: eldőlt már nagyon régen, még 2013-ban. Csak erről kevesen tudtak, én is hét év késéssel szembesültem a misztikus dél-amerikai ősmagyar fémkönyvtár titkának leleplezésével.

(A képen Crespi atya egy nagyobb zsákmánnyal)

Azt ne tessék mondani, hogy az elmúlt másfél évtizedben, amit körülbelül a Tarsolylemezek Korától számítok (mikor boldog-boldogtalan lemezelt nemeztarsollyal mászkált Budapesten, ha egyszer, pár ezer év múlva kiássák azt a rengeteg tarsolylemezt, meg fognak bolondulni a régészek), és máig tart, egyszer sem jött szembe semmiféle orgánumban ez a legenda magukkal. Ne mondják, mert lehetetlen. Újszülöttek számára azért vázolom gyorsan.

Szóval, egyszer volt, hol nem volt egy Móricz János nevű ember, akit Dél-Amerikában Juan Móricznak hívtak. Meg nem mondhatom, mi volt a foglalkozása, mert ha bármit egyebet írok régésznél, a nemzeti gondolat apostolai megköveznek, pedig mondták róla azt is, hogy aranyásó volt, de felőlem legyen régész. Amatőr régész, azt kikötöm, mert ebből a tudományból sosem diplomázott. 1954-ben emigrált Magyarországról, mikor nem volt könnyű, azt már csak ő tudhatja, miként sikerült, de nem csodálkoznék, ha egyszerűen átdumálta volna magát az osztrák határon.

Erről később érdekes rablómeséket terjesztett, későbbi ügyvédje, dr. Gerardo Peña Matheus a róla (is) szóló kötetben csodás részleteket árul el:

„Szülőföldjén, Magyarországon politikai nézetei miatt üldözték, hónapokig raboskodott a kommunisták egyik, a budapesti Nádor u. 7. sz. alatt található tömlöcében, ahol végig kellett néznie, amint naponta akasztják fel egy-egy cellatársát, miután ő volt az utolsó a sorban, akire halál várt. Kivégzésének előestéjén a szülei házában szolgáló személyzet egyik tagja, aki időnként börtönőrként is tevékenykedett, kinyitotta a cellája ajtaját és hagyta őt megszökni.

Sarkában felfegyverzett katonákkal és vadászkutyákkal kellett menekülnie, mígnem elérte az osztrák–magyar határt. Kétségbeesésében, úgy, hogy még ételre sem volt pénze, kisvártatva úgy döntött, hogy megkockáztatja a visszatérést a határon átszökve és hazatért a szülei házába, hogy magához vegyen bizonyos műtárgyakat, arany pénzérméket, drágaköveket, melyek a padláson voltak elrejtve, és amelyeknek hasznát vehette Párizsba történő utazásakor. Ott, rendbe szedve magát, meglátogatta keresztapját, aki nagy örömmel fogadta őt és állást ajánlott neki a családi vállalkozásnál. Ott meg is nősült és folytatta a magyarok eredetével kapcsolatos kutatásait. Hosszú idő elteltével átköltözött Amerikába...”

Igen, az ötvenes években nem lehetett jó személyzetet találni, üres óráikban eljártak börtönőrnek, amilyen pénzéhesek voltak. És a pesti padlásokon is szanaszét hevertek az aranypénzek, drágakövek, ha netán emigrálni szeretett volna az ember, csak hanyagságból felejthette otthon őket.

Buenos Airesben Móricz mester elkezdett búvárkodni a régi spanyol gyarmati irattárak mélyén – hátha bennük felejtette valamelyik jótét lélek az inka aranybányák helyét. Igaz, hogy azok Peruban voltak, Buenos Aires meg Argentina, de hátha. Nem akkora bolondság ez, mint amilyennek hangzik, a legendás felfedező és térképész, P. H. Fawcett is ilyen irattárakban bukkant rá a Raposo-kéziratra, aminek nyomán elindult utolsó, homályba vesző útjára, de beszámolt „Muribeca elveszett bányáiról” és más, ma már fellelhetetlen, de valamikor működő kincses tárnákról szóló emlékekről is.

Tőle kaphatta az ötletet Móricz, csak épp aranybányát egyet sem talált. Azonban alaposan kitanulta a gyarmati kor történelmét, stílusát, úgyhogy mikor már végképp nem tudott megélni az aranyásásból, nyugodtan mondhatta magát a nem túl művelt környezetben régésznek, őstörténésznek. Amihez már csak őstörténetre volt szükség. Ilyen ügyekben meg a múlt század második felének Dél-Amerikája nagyon megengedő volt: ott született a magyar nyelv sumer eredetének elmélete is Badinyi Jós Ferenc Buenos Aires-i boszorkánykonyháján, amit „sumerológiai tanszéknek” nevezett, ott nevezte először Jézust is párthus hercegnek az említett Badinyi mester, ha ezek miatt nem égették meg máglyán, a főtéren, vasárnap, mise után, akkor Móricz kisebb hazugságai is bőven elmentek arrafelé tudománynak.

Móricznak két meséje volt, bár ezek összefüggtek: az egyik az, hogy a dél-amerikai indiánok magyarul beszélnek (könnyű volt ezt mondani: a spanyol ajkú lakosság legalább annyira nem tudott magyarul, mint amennyire nem ismerte az indián nyelveket), a másik, hogy a Zsírfecskék Barlangjában hatalmas fémkönyvtárat fedezett fel. Ezt a mesét aztán eladta Erich von Dänikennek is, aki úgy megszerette, hogy egy kötetében még azt is állította: ő maga szintén járt ott és minden szó igaz, amit Móricz mond a „könyvtárról”. Erre mondjuk a British Museum is felkapta a fejét, odaküldtek egy expedíciót, de azok akárhogyan is keresgéltek a barlangrendszerben, pár kagylóékszeren és néhány késő rézkori cserépen kívül nem találtak semmit. Ami mégis kikerült a barlangokból, azt egy Carlos Crespi Croci, vagy ahogy a köznyelv ismerte, Padre Crespi nevű misszionárius őrizte Cuenca városában, azonban vagy elpusztultak, vagy széthordták őket, vagy elrabolta a fémtáblák gyűjteményét a Vatikán, hogy pincéiben elzárhassa a szent ősmagyar múltat.

Móricz időközben elhunyt, és most nem találunk semmit. Vagyis de... csak ne szaladjunk nagyon előre.

Körülbelül ennyi volt eredetileg a történet, csak mivel derék, magyar, nemzeti érzelmű kezekbe került, szinte nincs hét, hogy valamelyik nemzeti sajtótermék – úgy a perifériához közel – elő ne vegye és el ne mutálja kicsit, lett már a fémkönyvtárból kristálykönyvtár, így lett az egész rovásírásos, így tudnak máig tökéletesen magyarul az indiánok is, szebben beszélnek ezekben a lapokban, mint mi. A Világfigyelő című orgánum tavaly már magát a barlangot is megmagyarosította írásának címében:

„Kristálykönyvtárat fedeztek fel a Tálos-barlangban?! Az ecuadori fémkönyvtár végső eltussolt titka”

Tovább is van, de nem mondom, ennyi is elég az epegörcshöz. Van ebben minden, ami az álhírhez kell: a címben szereplő Tálos-barlang rögtön szép, az ugyanis más álhírekben egyenesen Táltos – úgy lett belőle az, hogy a barlang spanyol neve Cueva de los Tayos, ezt remekül félre lehet olvasni akár táltosnak, akár tálosnak, pedig csak annyit tészen: „A zsírfecskék barlangja”. De ebben semmi vadromantika nincs. Az külön izgalmas, mi minden csoda lehet egy olyan könyvtárban, ami nincs meg, sőt, úgy általában véve nincs is, ilyenformán akármi lehet vagy nem lehet benne.

Térjünk át az ősmagyar indiánokra. Mert annyira magyarul beszéltek Móricz indiánusai, hogy még a törzsüket is Bélák törzsének hívták az álhír-sajtóban!

Ha hiszitek, Béláim, ha nem.

Habár ezek az indiánok nem is egy törzsből származtak, hanem több nemzetségből. Saragurók, cayapasok, de főleg bélák. A bélák fehér bőrűek, kék szeműek, magyarul beszélnek, felsőbbrendűek és ők őrzik a barlangban az ősiség könyvtárát, színarany lemezekre írva, székely rovásokkal. Mondom én, hogy népmese: Móricz mester alkalmasint Benedek Eleken nevelkedhetett. Én is, csak időközben kinőtt és meg is őszült a szakállam, lassan már magam is nagyapó lehetnék, már meg tudom különböztetni a mesét a valóságtól. No tehát: Móricznak minden indián név, szó, kifejezés magyarul volt, így lett a Quitosból Két ős, Capac urcuból Apa-úr-kő, Turubambából Turulpuszta. A Saraguro meg nyilván Sárgyúró. Szerinte az inka birodalomban az arisztokrácia és a papság ősmagyarul beszélt, a népnek pedig meghagyták a kecsua-aymara nyelvet. Folytathatnám holnap reggelig, egymást követik az elméletben a bukfencező, hajuknál fogva előráncigált lehetetlenségek, lehetne folytatni napestig, de nem érdemes.

Ugyanis aki hajlandó elhinni szép szóra, hogy Hajnalkupak inka (Huayna Capac) lámaháton belovagolt Turulbambába (Turubamba), ahol is leverte azokat a mocsika botocudókat (botos kunokat), de a torkán akadt az ünnepi lakomán a morcego (porcogó) – az ma elhiszi, holnap már meg is esküszik rá. (Ezt a legendát már én találtam ki, de van olyan jó, mint Juan Móricz bármelyik agymenése).

Eddig tehát látjuk, Móricz délibábos teóriája nagyjából mit mond, és miért kiváló muníció a honi nacionalizmus egyszerűbb lelkű prófétái és prófétinái számára. De az „Ősi Idegenek” hívei is bőven találnak benne szeretni valót, szóval minden adott egy világméretű hoax szétterjedéséhez, terjesztik is rendesen. Minden adott – írom, kivéve hát magát a fémkönyvtárat, a Crespi-hagyatékot, ha az meglenne, milyen szép lenne, minden egyből megoldódna és az ősmagyarok is megjönnének a Szíriuszról.

Kérem, kedves honfiak, honleányok és paleoasztronauták, baj van. Megvan, mindig is megvolt. Az igaz, már nem teljes, de nincs is nagyon mit siratni rajta. Az egészet onnan tudjuk, hogy, mint egy Latin-Amerika ügyeiben járatos, sőt, élete nagy részét ott is töltő kolléga úr felhívta rá a figyelmemet, két fiatal magyar utazó még 2013-ban elment felkutatni részint a magyar indiánokat, részint a Crespi-kincseket. Magyar indiánt nem találtak, pedig alaposan bejárták a jelzett terület minden zegét-zugát, beszéltek az összes, Móricz által megnevezett törzzsel: nem hallottak ők még egy fél magyar szót sem tőlük. Hanem a Crespi-gyűjtemény nagy része megvan. A kalandjaikról még akkor beszámoltak a Mirador blogon, örök kár, hogy ezt a kiváló sorozatot (és általában, a blogot) századannyian sem olvasták eddig, mint a koholt álhíreket.

Szóval, utazóink eljutottak Cuencába, ahol is sikerült beszélniük a Crespi-örökséget gondozó muzeológussal, José Maldonadoval, interjút is készítettek vele, azt idézem, itt a forrása is:

„- Padre Crespi műgyűjtő volt. Az volt vele a gond, hogy gyűjtött ő mindent.
- Mekkora volt a kollekció?
- Hatalmas, több ezer tábla s talán még annál is több kerámia.
- Ezek szerint nem csak táblák voltak nála?
- Nem. Rengeteg fából készült szobor, edények, ékszerek, minden.
- Hogy került ez a rengeteg holmi hozzá?
- Az amazóniai indiánok cipelték neki oda. Ő adott érte pár dollárt, így az indiánok egyre több és több táblát hoztak neki.
- Ön látta a táblákat. Milyenek voltak?
- Az egész kollekció hamisítvány volt. Laminákra nyomtattak formákat mindenféle rendszer nélkül. Volt, amin oroszlán szerepelt, másikon viking harcos, a harmadikon meg mindenféle sorminta.
- Mind lamina volt vagy akadt köztük arany, esetleg réz lemez is?
- Mind lamina volt. Olyannyira hamisítvány volt, hogy sok lemez hátulján olvasható volt a Coca-Cola felirat. Egyszerűen lelopták az indiánok az útszéli táblákat és formákat véstek bele. Volt olyan, aki ebből egész iparágat csinált. Egy idősebb úr napi nyolc órában gyártotta például az edényeket, amikre össze-vissza festett mindent. Ezek jó része is Crespinél kötött ki.
- Tehát Crespi fizetett ezekért a tárgyakért?
- Igen. De nem csak az indiánoktól vett át dolgokat. Antikváriumokban is vásárolt. Így kerülhetett hozzá esetleg egy-két eredeti darab, amikkel tele van az internet.
- Mi lett a lemezekkel?
- Egy részét széthordták a múzeumi munkások, másik része pedig az enyészeté lett. Nem tudom hova tűnt a nagyja.
- Van, akik szerint a Vatikánban van.
- Miért lenne ott? Semmi értékes nincs benne, hacsak nem az, hogy érdekes néprajzi gyűjtemény.” (Mirador)

Hát, ez szakvéleménynek lesújtó, azonban a mi kutatóink tovább mentek: a cuencai szalézieknél megtalálták magát a gyűjtemény maradékát is. Lássuk, arról mit mondanak!

„Az elsőre egyértelmű, hogy José Maldonado nem hazudott; bármelyik táblát a kezünkbe vesszük, mind alumínium lapra nyomtatott egyszerű figura. Vannak nonfiguratív alkotások is, de egyik sem tűnik írásnak. Sok táblán megjelenik a hold és a nap, valamint a kígyó. Egyes táblákon oroszlánok szerepelnek, másokon viking harcosok.” (Mirador)

Az interjút és a beszámolót Nagy Endre és párja, Lendik Erika jegyzik, övék a Mirador blog is – ez úton szeretném megemelni kitartásuk és tárgyilagosságuk előtt a kalapomat. Tudós emberek is, becsületesek is, nem barátai annak, hogy sosemvolt dolgokat hazudjunk a világba némi pénzért.

Mert van pénz a Juan Móricz-legendában, a „fémkönyvtárban”, a „Táltos-barlangban”, nem is kevés: és nem csak annyi, amennyit az álhírlapok hirdetési bevételként kibányásznak belőle. Lehet erről akár még áldokumentumfilmet is forgatni, tele van az olyannal a padlás, azt rebesgetik, a History Channel érdeklődik is a téma iránt, bár efelől biztosat nem tudok, nem is állíthatok. De azt tudom, hogy politikai tőkét is lehet belőle kovácsolni Magyarországon, még egy legenda, ami azt lenne hivatott bizonyítani, hogy a világ legelső népe volnánk... van ám politikus, elég sok, aki ebből él.

És hát tetszik látni, szorgalommal, kitartással, összefogással mire mentek a honi álhírsajtó lelkes képviselői.

Világszerte terjedő konteót indítottak útjára egy kis csalásból, szélhámoskodásból, rovásírott, ősi fémkönyvtárat varázsoltak a Coca-Cola-reklámtáblákból, ősmagyarokat a shuar és embera indiánokból...

Nem kevesen élnek ebből a meséből, még többen használják fel népbutításra.

Csak, mint a bizonyítékok mutatják, a szemtanúk állítják: mese.

Egy hazugsággal kevesebb.

Persze, lehet, hogy tévedünk mindannyian és nekik van igazuk.

Ez abban az egy esetben elképzelhető, ha az ősmagyarok ismerték az alumíniumot, és kumisz helyett kólát ittak.

De csak akkor.

Szele Tamás