Különös hely lehet az, ami Stefka István koponyacsontja mögött található, különös és öntörvényű. Ő maga azt hirdeti, hogy „mindenre emlékszik”, és emlékszik is elég sok mindenre, csakhogy – rosszul. És ez már nem a korral járó memóriazavar, ez a magyar sajtótörténet szándékos meghamisítása.

Én is kezdem lassan unni, hogy majdnem minden második „médiaháborús” írása után el kell magyaráznom, hogyan történtek valójában azok a dolgok, mert úgy, ahogy ő állítja, semmiképpen sem: emlékezett ő már a Kurírra is, a taxisblokádra is, a hordó-ügyre is rosszul, csakhogy történetesen én magam jelen voltam az eseményeknél – akadt olyan is, aminek az alakításában részem is volt – és kijelenthetem: Stefka Istvánnak egy szava sem igaz. És muszáj megírni, hogy ezzel szemben valójában mi történt, hogy történt, mert ha az utókorra csak az ő „visszaemlékezései” maradnak, egyszerűen senki sem fogja ismerni a tényeket. Mégsem lehet életművet arra alapozni, hogy szándékosan rossz a memóriánk. Pedig a médiaháborút elemző cikksorozata pont ezt célozza.

Most például Bodor Pál emlékét gyalázza, mocskolja a Pesti Srácokban.

„Későn tudtuk meg, hogy szekus volt: Bodor „Diurnus” Pál, a beépített álkonzervatívok mestere”

Hát, én személyesen ismertem Bodor Pált, és tanúsíthatom, hogy két dolog nem volt ő: szekus és konzervatív. A politikai szimpátiái lehettek sokfélék, és talán tudatosan is alakította úgy, hogy ne lehessen őt besorolni egyik szekértáborba sem, de hogy nem nevezte magát konzervatívnak, az hétszentség. Lássuk tovább Stefkát!

„A sorozat előző fejezetében azt a konklúziót vontam le, hogy a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) és a frissen alakult Magyar Újságírók Közössége (MÚK) a kétféle eszmeisége miatt nem közeledett egymáshoz. A közeledés egyik fő kerékkötője Bodor Pál, írói álnevén Diurnus, a MÚOSZ elnöke volt. Akiről csak később tudtuk meg, hogy a román Securitate-nak dolgozott. Ez végül a kétezres években derült ki, és bár a Magyar Nemzet leleplező cikke után a Népszabadság még mentegette, Bodor a Heteknek adott interjúban elismerte a ténykedését. Persze úgy, hogy megpróbálta kimagyarázni a helyzetet, mondván, csak irodalmi jelentéseket írt.

Akkor még nem értettük a motivációit. Elvileg minden oka meg lett volna ahhoz, hogy közeledjen a nemzeti politikát folytató első szabadon választott kormányhoz, Antall Józsefékhez, egyáltalán a jobboldali, nemzeti médiához.”

Mármost akkor ezek szerint Bodor Pálnak az lett volna a bűne, hogy nem nyújtotta át ezüst tálcán Antall Józsefnek a MUOSZ-t, kecses pukedlivel, kissé pironkodva? Vagy talán mégis besúgással vádolja őt az erkölcsileg makulátlan Stefka, a magyar belügyi tudósítók gyöngye? Hivatkozásokat nem ad, illetve csak egyet, egy Magyar Narancs-cikket, annak nyomán sikerül eljutni az ügyben valameddig – főként, hogy tudom, nem csak besúgásról nem volt szó, de Bodor Pálnak 1989 előtt jó okkal keltett félteni az életét is, mert könnyen megeshetett volna, hogy Bukarestből vezérelt politikai „baleset” éri.

Ugye, Bodor Pál 1930-ban született, éspedig Budapesten, viszont Temesváron nőtt fel. Csak hát már tizenhat évesen diáklapot indított, két évvel később ifjúságit, Sütő Andrással együtt, és ez nem ment volna párttagság nélkül – egészen pontosan annyira hitt ő az ideológiában, mint az összes többi párttag, vagyis semennyire, csakhogy pártonkívüli mégsem szerkeszthetett lapot akkoriban és Romániában. Magyarországon sem. Az egész „jelentés-ügybe” is úgy csöppent, hogy segíteni akart. Tudni kell, hogy 1956 után Romániában is nagyon komoly perek indultak, jóllehet ott egy puskalövés sem dördült el, de így is frászt kapott a rendszer annak a lehetőségétől, hogy dördülhetett volna. Egymást érték a különböző koholt vádak, többnyire ártatlanok ellen, bár akadt, aki tényleg szervezkedett volna, csak nem sikerült neki. És a Securitate gyártotta a pereket is, a „bizonyítékokat” is, tényleg elég volt a legszimplább magánlevél egy összeesküvéshez. Erről a korszakról mondta Bodor Pál a Magyar Narancsnak:

„Fodor Sándorral és más kollégákkal addig-addig szidtuk az ötvenhatos perek vádirataiban felbukkanó, terhelő adatként szereplő vers- és prózaelemzéseket (szekus tisztek értelmeznek verseket?! – dühöngtünk), míg előbb a tartományi pártbizottság elé hívtak, és keményen letoltak, majd egy Pesten filológiát végzett román hölggyel hármasban igazságügyi szakértői bizottsággá neveztek ki minket. Összesen négy iratcsomót láttunk.”

Hát, próbáltak volna nem szakérteni, mennek ők is a Duna-csatornához. Csel volt ez, ugyanis azt mégsem mondhatták, főleg a korábbi elégedetlenségek után, hogy „mi nem értünk a magyar irodalomhoz” vagy „elfelejtettünk magyarul”, nem lehetett, szerencsére sikerült annyira pocsékul szakértősködni, hogy a negyedik ügy után (összesen egyben született ítélet) feloszlatták az egész bizottságot, mehettek Isten hírével.

Erről a történetről lehet így és amúgy vélekedni, nekem az a nézetem, hogy csúnyán megjárták, mert belülről akartak javítani a javíthatatlan rendszeren, viszont ha kívül maradnak vagy pláne kiugranak belőle, azt nem élik túl. És ne feledjük: körülbelül 1957-58-ban történt.

Bodor Pál még kiadói szerkesztő is csak 1967-ben lett, a bukaresti televízió magyar adását pedig 1970-tól vezethette: egy heti huszonöt perces alibi-műsort kapott akkor, egy magyar nyelvű híradóval és némi nótázással, aki erre gombot varr, szabómester a javából. Rávarrta: először is hétfőre tette az adást, amikor a budapesti magyar televízió szünnapot tartott. Aztán addig húzta-vonta-feszegette az adásidő kereteit, hogy már három óra lett a huszonöt percből – színházzal, gyermekműsorral, kabaréval, műveltségi vetélkedővel. De még önálló könnyűzenei fesztivált is rendeztek, Siculus néven. Volt népzene is, de tudomány is. Egyvalami nem volt benne soha: nemzetiségi türelmetlenség, intolerancia. A semmiből egy új világot teremtett, ha kicsit is, de magyarul. Aztán lemondott, mikor már tarthatatlanná vált a helyzet, Budapestre 1983-ban jött, kalandos módokon sikerült fenntartania magát, és szerintem Bukarestben eleinte örültek is annak, hogy itt van és nem ott – aztán később már nem örültek annyira.

Az a lényeg, hogy ezt az 1957-es epizódot kivéve Bodor Pálnak a Securitatéhoz csak célpontként, célszemélyként volt köze. Egy párizsi konferencián merényletet is terveztek ellene. És ezt sem nevezhetjük „besúgásnak”: kíváncsi vagyok, ha Stefkát felkérné mondjuk az Alkotmányvédelmi Hivatal, hogy mondjon szakvéleményt a mai magyar online sajtóban megjelenő írásokról, ő hogy kerülné ki a felkérést? Sehogy: sőt, valószínűleg nagyon is élvezné a lehetőséget, élne vele és kevesen úsznánk meg szabad lábon.

Az írás mellesleg nyíltan Bodor Pál vétkének rója fel, hogy a Magyar Nemzet után a Népszabadsághoz ment dolgozni, viszont kérdem én, hova ment volna? Hentesnek a sarki kisboltba? Az országos napi sajtóban akkor sem hajigálták az ember után az állásajánlatokat, ott dolgozott mindenki, ahol tudott, és ez alól az sem volt kivétel, akit abban az évben a MUOSZ elnökévé választottak, mint Pali bácsit, sőt: nem is hagyta volna, hogy előnyhöz juttassák, nem az a fajta ember volt. És a MUOSZ sem valami nagy hatalmú szervezet, már akkor sem volt az. Mégis, amint látom, Stefkának az a baja, hogy egyáltalán létezett és létezik. Hát igen, ugyanis szerzőnk akkortájt a MUK, a Magyar Újságírók Közössége vezetését erősítette személyével, ez a jobboldali, kormánypárti újságírószövetség volt, ami olyan jelszavakat hangoztatott, hogy „semmi szükség sajtószabadságra, sajtótisztességre van szükség”. Az írás második felében Farkasházy Tivadart mocskolja, a vele kapcsolatos hazugságokat azért nem részletezem, mert ugyan azok sem igazak, ellenben ő életben van és meg tudja védeni magát, Bodor Pállal nem ez a helyzet.

Mondhatnánk, hogy Stefka cikksorozatának a Pesti Srácokban csak az a célja, hogy egy korosodó ember rendezze elszámolását valamikori, vélt sérelmei miatt, amelyek azért tizedannyira sem voltak súlyosak, mint amikben mások részesültek, neki azért mindig volt egy alapbevétele, nem éhezett, nem akarták kilakoltatni, munkanélküli csak nagyon rövid ideig volt, akár én magam is nagyobb pofonokat kaptam, mint ő – mondhatnánk, de tévednénk. A jelek arra utalnak, másról, többről van itt szó. Stefka rendszeres, utólagos hazugságai – amiket természetesen nem tud, de nem is akar bizonyítani, ha pedig rábizonyítják, hogy nincs igaza, a füle botját sem mozgatja – részei egy kampánynak, ami a „mától minden másképpen volt” jegyében akarja átírni már nem is csak a magyar sajtó, de a teljes rendszerváltás történetét is. Ehhez tartozik az a háromrészes cikksorozat is, ami az eléggé obskurus Tűzfalcsoport oldalán jelent meg „Soros és a balliberális sajtó Antall és a keresztény-nemzeti kormány ellen” címmel, szóval zajlik ez a kis csendes háború a múltunk elfoglalásáért, és alig akad valaki, aki védekezne. A magyar demokratikus ellenzéket ki akarják írni a történelemből, hamis rágalmak tömegét terjesztik róluk, a rendszerváltás harmincadik évfordulóját is sikerült teljesen tönkretegyék – jellemző volt, hogy egyetlen hivatalos megemlékezésen, egyetlen kiállításon nem került elő Göncz Árpád neve, pedig mintha lett volna némi szerepe akkoriban, köztársasági elnökként az események alakulásában.

Summa summarum: a jelenünket már ellopták, a jövőnk minimum kérdéses, a múltunkat meg most viszik.

Mocskos, aljas rágalmak özönlenek a kormánymédiából, és voltaképpen hiába bizonyítja be az ember, hogy ezek nem igazak: nem történik a világon semmi, tudomást sem vesznek róla, masíroznak tovább az útjukon, mint egy érzéketlen és megállíthatatlan gólem.

Persze nem ingyen masíroznak, nem ingyen hazudoznak. Nem tudom, pontosan mennyiért, igazából nem is érdekel, de csinos summa lehet, költsék gyógyszerre az utolsó fillérig.

De azt tudni mégis, hogy anyagias emberek ezek, pénzért hamisítják a történelmet, nem is kevésért. Akkor használjuk ki ezt a tulajdonságukat.

Ez úton szeretnék felajánlani száz jó rénusi magyar aranyforintot Stefka Istvánnak – ennyiből már több falu is kijön nemsokára, a feudalizmus visszaállítása után – amennyiben képes és hajlandó azt írni a Pesti Srácokban, hogy Dugovics Titusz törökbarát volt, törökösen élt, és ölelkezés közben estek le a várfalról azzal a janicsárral, attól zuhantak le.

Ja, hogy ez nem igaz? Persze, hogy nem.

Ahogy a többi sem.

Fogadjunk, hogy megírná száz arany csikóért.

Szele Tamás