Őszinte csodálattal tölt el a honi sajtó nagyobbik része, mely képes valóságos legendaciklusokat összehordani olyan dolgokról, melyek nem történtek meg, vagy nem úgy történtek meg, ahogy mondják, de mindegy is nekik, hogyan mondják, mert halványlila segédfogalmuk sincs az egészről. Szakács Árpád ennek a műfajnak valóságos atyamestere.
Voltaképpen az is tökéletesen mindegy volna, mi a csodát vizionál maga elé ez az ember, sőt, igazság szerint nem is kéne most látomásai legyenek, ugyanis alkotói szabadságon van. Miután néhányszor nagy robajjal elsült az agya, elküldték pihenni, már szabadságát töltve vette át a kormány ötven millió forintos támogatását arra a honlapjára, ami évek óta nem működik. Ebből a szempontból a kormány jobban járt volna velem, mert nem működő honlapom nekem is van, de én beértem volna harminc millióval is azért, hogy továbbra se működtessem. Szakács Árpád érdemei megszámolhatatlanok, ugyanis azok, akik ezeket érdemnek tartják, nem nagyon tudnak számolni, nincs ő megfizetve ezzel a kis villamospénzzel.
Lángoló üstökösként tűnt fel a magyar sajtó borús egén a „Mégis, kinek a kulturális diktatúrája” című cikksorozattal a Magyar Időkben, amit azóta helycserés támadással Magyar Nemzetnek hívnak, és rengeteg feledhetetlen percet köszönhetett neki a művelt olvasóközönség, mely kis remekei láttán komoly dilemma elé került, ugyanis nem tudta, köpjön-e inkább, avagy nyeljen. Én már akkor elkezdtem mondani, hogy erre az emberre oda kéne figyeljünk, mert ez olyasmiket is lát – időnként láttat a sajtóban sem azelőtt, sem azután nem ismert szerzőivel – amit más eleven ember nem, ez látja a vad, perverz orgiákat az Erkel Színház és a Fővárosi Bábszínház előadásain, kolleginája meglátta Adyban a pacifista, nemibeteg, magyarellenes felforgatót, Szakács Árpád és a dukdukként nyomában lihegő szakácsárpádok megtámadtak mindent és mindenkit, vegyük csak a (Bayer Zsolttal közös kötetben kiadott) cikksorozat néhány címét:
„Ki olvassa Esterházy Pétert?”
Szakács Árpád, de csak azért, hogy legyen mit elégetni majd.
„Visszasírja a vörösterrort a ballib értelmiség”
A mondatból egyedül a névelőnek van valamennyi értelme, talán az lehet benne a sajtóhiba.
„A mosolygó rettegők listája”
Ha már a kacagó hiénáké azonos a Mediaworks vezető alkalmazottaiéval.
„A Bábszínházat is elérte a szexuális aberráció”
Úristen, Pinocchio, mindig tudtam, hogy nem véletlen a te orrod és azt is, hogy nem lehet az ember fából!
„Végstádiumban a magyar kultúra”
A szerzőnek köszönhetően. Valaki hívja a főorvos urat, mert súlyos beteggel van dolgunk. Most már csak azt kéne eldönteni, melyik a beteg.
Szakács nem cifrázza a szót barokkosan, ő az egyszerű, rusztikus hazugságok embere, azt adja az olvasóinak, amit ígér: pár keresetlen szóban teljesen hamis magyarázatot még az olyan gondjaikra is, amikről olvasás előtt fogalmuk sem volt. Az nem opció, hogy el se tessék kezdeni olvasni, Szakács Árpád kötelező olvasmány bizonyos körökben.
Mi fáj Szakács Árpádnak?
Szakács Árpádnak gyakorlatilag minden és mindenki fáj, aki nem ő maga vagy nem Bayer Zsolt, Raffay Ernő, esetleg Orbán Viktor, Szakács maga a Kárpát-medencét több méter magasan elöntő fantomfájdalom, neki az is tudna fájni, hogy Spárga macska, jeles kandúrom épp a fregolin hintázik. Olyasmit nem tudnék mondani, aminek örülne, olyan dolog nincs, mostani fájdalmairól kell azonban pár szót ejtsek, mert az alkotói szabadság olyan mélységekbe juttatta, hogy oda búvárharang nélkül követni őt bátor, sőt, vakmerő vállalkozás, melynek kizárólag az az oka, hogy ez az ember veszélyes. Ez rúgatta már ki a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatóját, akarta már kiintrikálni a tantervből Adyt, szóval nem csak magának árt játékaival.
Most éppen Romsics Ignác fáj neki.
Fájt neki Romsics korábban is, épp a fent említett „Ki olvassa Esterházy Pétert” című menetgyakorlatában emlegette volt ékes szavakkal:
„Azt hiszik, hogy például a könyvkiadásban más a helyzet, azt hiszik, hogy Esterházy Pétert bárki is olvassa egy szűk belterjes szubkultúrán kívül? Ugyan már! Romsics Ignác balliberális sztártörténész, miközben örömmel újságolta, hogy Erdély örökre elveszett, megemlítette, hogy új könyvéből tízezer példány kelt el.
Romsics Ignác sírva fakadna, ha tudná, hogy nagy riválisának, Raffay Ernőnek a könyveit mennyien olvassák.” (Magyar Idők)
Romsics Ignác nem ezt újságolta, és azt is nehezen hinném, hogy könnyekre fakadna mindenféle olvasottsági adatoktól. Lehet, hogy Raffay képes volna megríkatni, de csak abban az esetben, ha el kéne olvassa a köteteit: ez esetben viszont Romsicsot épp úgy komoly egészségkárosodás fenyegetné, mint bármely más épelméjű embert. Azt tehát látjuk, hogy két éve, 2018. július 23-án fájt Szakácsnak Romsics, de úgy hinné az ember, azóta talált gyógyírt erre a fájdalomra. Sajnos nem, így tegnap műfajilag nehezen behatárolható írást tett közzé a Magyar Nemzetben
címmel. Ebben aztán tényleg bemutat mindent, amit tud, a cirkuszban nincs ilyen attrakció, mint amit nála láthatunk. Romsics Ignácnak jelen esetben az a bűne, hogy a Népszavának adott egy interjút, amiben azt mondta Trianon kapcsán:
„A nem várt és hatalmas sokk miatt évtizedekig burjánoztak a meseszerű és felelősségáthárító magyarázatok. Ezek egy része még ma is él. (…) A jobboldal pedig hagyományosan az 1918–19-es forradalmárokat, mindenekelőtt a hatékony fegyveres védelem megszervezését elmulasztó Károlyi Mihályt teszi meg bűnbakká. Újabban az is felmerült, hogy »hazánk szétzüllesztése két évtizedes államellenes összeesküvés eredménye volt, amelynek szálai a szabadkőműves páholyokba vezetnek.«”
Szakács nem mulasztja el magát a Népszavát is „a magyar polgárokat gyilkoló bolsevizmus szellemi keltetésében szerepet játszónak” nevezni, de hát rettentő szavak tudósa ő, miként Ézsaiás. Romsics bűne tehát az, hogy nem hiszi, miszerint egy titokzatos, szabadkőműves, bolsevista, esetleg masiniszta összeesküvés miatt veszítette el Magyarország az első világháborút, márpedig maxima haeresis est opera daemonum non credere, a legnagyobb eretnekség kételkedni a démoni erők művében, amint azt a Boszorkányok Pörölyében (Malleus Maleficarum) is olvashatjuk, a reneszánsz humanizmusnak ebben a kis remekében, melyt bizonnyal sokat forgat Szakács mester is. Ezek után elengedi a háború kutyáit, bizonyítékokat emleget, tizenegyezer oldal szabadkőműves jegyzőkönyvet, melyet a hős Raffay Ernő fotózott volna le a Magyar Országos Levéltárban (talán a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárára gondolhatott a költő), ujjízületeinek kockáztatásával, emlegeti tehát ezt az irattömeget, de nem mutat be belőle egy sort sem. Korábban, más ügyben bemutatott egy Jászi Oszkár-idézetet, amelyben azonban nem arról volt szó, amiről Szakács beszélt. Most még ennyit sem mutat, idéz helyette egy román nyelvű interjút, mely az idei Trianon-évforduló kapcsán jelent meg a Libertatea című lapban és amelyben Viorel Dănacu szimbolikus nagymester mondja, miszerint a békeszerződés előkészítésében állítólag „a kulisszaharcokat szabadkőműves vonalon vívták.” Ezt Szakács a hatás kedvéért megismétli románul is, „hogy Romsics Ignác is megértse”, mintha szégyen vagy bűn volna románul tudni, érteni. Nem az, én is elég jól beszélem ezt a nyelvet, így hát biztosan állíthatom, miszerint Dănacu nagymester ezt ugyan valóban mondja (politikai-nacionalista helyezkedésnek érzem, sajnos még a nagymesterek sem hiba nélkül valóak), azonban az, amivel Szakács az idézetet folytatja, tökéletes ostobaság.
„A román delegáció tagjait Párizsba érkezésük után, 1919. január 18-án rögtön beavatták a francia Grand Orient Páholyba. Miért? Mert szükséges volt arra, hogy jogilag elismertessék és elfogadtassák a Nagy Egyesülést.”
Most ne foglalkozzunk azzal, hogy milyen nemzeti vagy politikai indokok mozgatják Szakácsot, sőt akár Dănacu nagymestert: és a magam véleményét is mellőzni fogom az ügyben.
Vegyük csak a tiszta logikát. Megérkezik a román delegáció Párizsba, és érkezés után avatják őket inassá. Tehát addig nem voltak szabadkőművesek, csak ott és akkor lettek azzá. A Nagyoriensbe veszik fel őket, amivel kapcsolatban nem igazán értem, hogy az ezzel az irányzattal szemben álló szimbolikus nagymester honnét tud a dologról, pláne így, száz év távlatából, a fotók alapján ennyire azért nem tűnik idős embernek. De ha a delegáció csak 1919. január 18-án kőművesedik meg, Párizsban, akkor az addig történtekhez semmi köze a páholyok népének. Szakács és a – mondjuk ki, fontoskodó, helyezkedő – Dănacu saját magukat cáfolják meg. Hogy a nagymester miért beszélt zöldeket, az az ő dolga, nem csodálnám, ha rövidesen kiderülne, hogy maga a forrásinterjú is gyanús portéka.
Vagy ki tudja, a két említett személlyel ellentétben nekem nincsenek emberfölötti képességeim és nem látok bele száz év után az idő méhébe, nem találok olyan mennyiségű iratot, amennyit maximum a Monarchia közös hadserege lehetett volna képes megtermelni, ők is erőltetett menetben, és amiből eddig egy sort sem mutattak, én csak annyit látok, hogy Szakács állításainak semmi értelme nincs. Évek óta minden bokorban szabadkőműveseket lát, ami nála a „boszorkány” szinonimája, nem mondom, hogy nincs joga mindenkinek az üldözési mániához, de legalább logikus téveszméket találjon ki.
Szakácsnak minden fáj, ami nem ő, mondtam, és így is van: részben ezt a mindent elöntő fájdalmat akarja misztikus úton megindokolni. A szabadkőművesség valóban diszkrét társaság, nem véletlenül: baromi rosszak a történelmi tapasztalataik, tessék csak Martinovics esetére gondolni. Boldogabb, polgáribb sorsú országokban nyíltabban működnek, ott a diszkréció is majdhogynem jelképes, minálunk, ha nyíltan működne egy páholy, azért esnének neki, ha diszkréten működne, akkor meg azért, mert vajon mit titkolhat? Semmit. De ha továbbvisszük a szakácsi logikát, és feltesszük, hogy az illető hipotetikus páholy nem működik sem nyíltan, sem diszkréten, hanem sehogyan sem működik, mert nincs, akkor meg azt nem hiszik el, és kitalálnak egyet, tagokkal, akikre ráfogják a dolgot.
Hát igen, ugyanis ha nincs boszorkány, nincs eretnek, akkor semmi szükség inkvizítorra. Akkor felkopik a hóhér álla is.
Ezért olyan nagyon fontos a szakácsoknak, raffayknak és társaiknak a szabadkőművesség, de minden egyéb is, amit megtámadhatnak, legyen az a magyar kultúra úgy általában, legyen az bármi a múltból vagy jelenből, netán jövőből: célpontot keresnek, harcolni valót, bármit, ami ellen megindulhatnak. Pénzük van, idejük van, és fura dolgok bugyognak az elméjükben.
Megélhetési inkvizítorok.
Tegnap a PIM, és Ady, vagy a Balassi Intézet, ma a szabadkőművesek, holnap – ahogy Benedek Elek apó mondaná – legyenek a ti vendégeitek!
Ezek olyanok.
Ezek jönni fognak.
Szele Tamás
