Hát, ez most egy nagyon bonyolult és kellemetlen kérdés lesz, talán még hosszú is, szóval akinek nincs ideje, türelme, olvasson mást vagy olvassa később. Tegnap óta nem hagy nyugodni az a bizonyos Vidnyánszky-mondat – és leginkább azért van ez így, mert másokat sem hagy, minek következtében egyre nagyobb és nagyobb marhaságokat beszélnek az emberek.

Okos emberek is, buták is, ez ügyben kevés értelmes megnyilvánulást láttam, ami akadt, azt is igyekezett elfelejteni az úri közönség. Ugyebár, mint az mifelénk szokás, helyzet van, most épp a Színház- és Filmművészeti Egyetemet akarja bekebelezni a hatalom, hol nevetséges, hol undorító ürügyekkel, de az érvrendszerük bizonyítottan a nyilas idők kifejezéseit használja – ha valaki fél évvel ezelőtt a „liberális hüllőkeltető” kifejezést használta volna, azonnal légüres tér támad körülötte és kizárólag a mindenegyben meg a tudásfája kommentelői állnak vele szóba azon túl, most ez egy érv. De hiszen egész nyáron hadakozott a kormánysajtó a rég elhunyt Jászi Oszkárral például, felrángatták a sírból a barantájuk kedvéért még Martinovics Ignácot is. Azelőtt az MTA volt a főellenség, még azelőtt Ady Endre, meg a Petőfi Irodalmi Múzeum, azt lovasrohammal el is foglalták – szóval tart már vagy két éve ez a kimenő a Sárga Házból és nem látszik, mikor csengetnek be, mikor jön a professzor úr, mikor lesz a kontravizit.

Lehetne mondani, hogy okos ember ne foglalkozzék bolondokkal, de hát mit tehetne az a szegény okos ember, ha a futóbolondok foglalkoznak ővele?

Most is elfajult a vita, bár még vitának sem nevezném azt, amikor jön egy haramia, és közli, hogy a rablólovag nevében mától ő a főnök, ellentmondást nem tűr, és ha valakinek ez nem tetszik, ő mélyen meg van sértve, mert mit nyivákol az illető? Az illető nem nyivákol, hanem jogosan haragszik, hiszen az életét teszik tönkre, ráadásul abszurd hóbortok miatt.

A Magyar Nemzetben épp a napokban láttam egy vitát, amiben már nem ott tartottak, hogy turáni vagy finnugor-e a magyar nyelv, hanem ott, hogy az egyik professzor kikérte magának, miszerint a másik professzor őt finnugristának nézte. Hát, ha nem tudnám, hogy mindkettőnek kötelező volt az egyetemen elolvasni Vámbéry Ármin idevágó munkáit, azt mondanám, szegény, tájékozatlan emberek – de nem azok, pontosan tudják, hogy ezt a kérdést Vámbéry már a 19. század második felében tökéletesen tisztázta. Azért csak ölik egymást. Mintha a flogiszton miatt veszekednének. Tudom én, hogy ez nem egyéb fúrásnál-faragásnál, annak a mestersége, hogy kit hogyan ütnek el támogatástól, anyagiaktól, csak lehetne ezt négy fal között is, ahogy eddig szokásban volt, mert így, a piactér közepén kicsit undorító.

Ahogy az egész korszak az. Bukhat az ember osztályismétlésre, de a magyar szellemi élet mintha egyenesen az óvodába próbálna visszabukni. Azonban: végül is mi a bajom Vidnyánszkyval?

Az, hogy valami teljes és tökéletes félreértésben van. Balhitekben hisz, tajtékzik téveteg, s befonják életét vad kényszerképzetek. Világra, mint Raffay Ernőét, aki lassan már a sarki kisboltig sem tud úgy elmenni, hogy ne találkozzon negyvenkét szabadkőműves páhollyal és nyolcvan főrabbival – jó, hát Raffay mindig ilyen volt, de Vidnyánszky is kezdi elkapni a betegségét. Már ő is beszélt augusztus 14-én a Kossuth rádióban arról, hogy a Háttérhatalom szervezkedik ellene.

Ezt tetézte a minap azzal a mondattal, amin kérődzök, mert se kiköpni, se lenyelni nem tudom. Azt mondta volt ugyanis:

„Karsai Györgynek én nem fogom soha tudni elmagyarázni, hogy mi a nemzet, meg a haza, meg a kereszténység, mert alkalmatlan arra, hogy befogadja azt, amit én gondolok. A gondolkodása ebben a tekintetben kizárólagos és kirekesztő.”

Hát, itt valami félreértés kell legyen. Azt pillanatig nem vonom kétségbe, hogy Vidnyánszky őszintén hiszi is ezeket a garabonciás cikornyákat, amiket mond, nem hazug ember ő, hanem... hm, mi is? Egyelőre maradjunk annyiban, hogy nem hazug.

De hát Karsai György már mitől ne érthetné meg Vidnyánszky gondolatait ez ügyben? Olyan nagyon bonyolultakat gondol ezekről az igazából egyszerű dolgokról netán? Nem: ez annyit jelent, hogy aki nem olyan (jobboldali) világnézetű, mint Vidnyánszky és elvtársai, annak fogalma sem lehet ezekről a magasztos eszmékről. Hiszen a magyar jobboldal látszólag éjjel-nappal nemzettel, hazával, hittel foglalkozik, ezekkel kél, ezekkel fekszik, csak szakértőjük kell legyen – és mint szakértő, azt mondja, hogy más nem is érthet a dologhoz.

Hát nem mondom, lehet egész nap és egész éjjel mondjuk pásztorbotot faragni, csak ha rosszul faragjuk, nem lesz abból egyéb, mint fogpiszkáló. Nem érdemeljük ki azzal a Népművészet Mestere címet.

Egyáltalán: honnét veszik, hogy valaki lehet nemzetibb, magyarabb bárki másnál? Jobb magyar-e Ady Endre vagy Arany János Kovács István vasesztergályosnál?

Nem tudjuk megmondani, ugyanis megállapíthatatlan. Az megállapítható, hogy mindketten jobb költők voltak Kovács úrnál (amennyiben Kovács úr egyáltalán írt verseket és azok nem voltak túl jók) és sokkal rosszabb esztergályosok nála, ugyanis mindkét költőnk életét ismerjük, és elenyészően kevés időt töltöttek fémmegmunkálással. Azonban még ez is szubjektív: mert teszem azt, Kovács úr bé nejének valószínűleg jobban tetszik férje legénykori poémája, melyben az ő két kökény szemét az Esthajnalcsillaghoz hasonlítja, mint mondjuk a Tetemrehívás vagy az Ős Kaján.

Tehát még az sem megállapítható egzakt módon, ki a jobb költő, csak az, ki a rosszabb esztergályos. Hát akkor hogyan tudnánk megmondani, ki a jobb magyar?

Sehogy, amint azt sem, hogy ki a jobb jegenyefa: ez nem mérhető kategória. De próbálkozzunk fordítva. Ha mondjuk Ady vagy Arany románnak vagy kínainak születik, ugyanolyan nagy költők lettek volna?

Valószínűleg igen, csak másképp. Annyiban másképp, amennyiben a két nyelv eltér egymástól, van, amit magyarul meg lehet tenni nyelvileg, például a ragrímek mellőzését, van, amit románul könnyebb megoldani, olyan is, amit kínaiul: de a tehetség mégis független a nyelvtől. Szóval, már megint nem vagyunk sehol.

Az egész kérdéssel az a baj, hogy nagyon szubjektív – életem legkellemesebb délutánját a nagyváradi Mülleráj, Ady kedvenc kávéháza kerthelyiségében töltöttem, utána a Körös partján sétáltunk szép Kedvesemmel, de mondjuk valaki másnak ez nem jelentene semmi különöset. Leül az ember, iszik valamit, beszélget, sétál, hazamegy, közben szép az idő. Nekem sokat jelent, másnak lényegtelen. Ez a szubjektivitás. Hát hogyan is lehetne megmérni?

Amint látom, csak negatívan. Ahányszor felvetődik ez a fura fogalom, ez a „magyarságteljesítmény”, mintha csak valami atlétikai versenyszámról volna szó, soha nem azt emlegeti, aki szóba hozza, hogy ki milyen jót és maradandót alkotott, hanem azt, hogy ki mennyire gyenge ebben a műfajban. Illetve, ha valakit netán mégis dicsérnének, azt is mindig úgy teszik, hogy összehasonlítják mással, aki hozzá képest bezzeg.

Márpedig én úgy látom, nem lóverseny ez, nincsenek benne befutók.

Vidnyánszky amúgy is homályosan beszél: azt mondja, másnak fogalma sem lehet nemzetről, hazáról, hitről, de bezzeg neki van. Aztán nem sokat mond a lényegről. Mint az ókori anekdotában, ami már ezerszer körbejárta a Földet: valaki azzal dicsekszik egy római tavernában, hogy mekkorát ugrott Rodoszon. Nagyot, aztán egyre nagyobb lesz az ugrás, egyszer csak az egyik kocsmatöltelék megelégeli és rászól:

- Itt van Rodosz, itt ugorj! Hic Rhodus, hic salta!

Ezt ugyan Dugonics András másképp írta le, de hát vándoranekdota. No, hát igen: de még ugrásról sem lehet szó, ugyanis ilyenkor azt mondják a raffayk és vidnyánszkyak, hogy „mit tudtok ti az ugrásról”, „mit tudtok ti a nemzetről”?

Speciel pont annyit, mint ők, csak nem méricskéljük, ami megmérhetetlen.

De hát ostobaság is ezt boncolgatni, kocsmai kötekedés ez, nem egyéb. Az egész állításnak annyi a bizonyítéka, annyira támaszkodik, hogy „mert én azt mondtam”. És ha én meg nem hiszem? „Hát hazudok én?” – és már kezdődik is a vidám bicskázás. Akibe belé akarnak kötni, abba belé is fognak, tartja a csapszékek bölcsessége.

Az egy dolog, hogy esetünkben – amint az egész most zajló „kulturális forradalom” esetében is – távolról sem nemzetről, hazáról, vallásról vagy hitről van szó, hanem igenis pénzről, hatalomról, befolyásról: arról ugyanis, hogy egy szűk, de nagyon alaposan körülhatárolható klikk kaparintsa a kezébe a magyar szellemi élet irányítását minden szempontból, és ha ezt a hatalom engedi, azt ígérik, hogy szeretni fogják, addig is adjon pénzt és támogassa őket minden módon. Különben szeretik is a mostani politikai hatalmat, az meg nem válogat, elfogadja ezeknek a különben habókos fejű ködlovagoknak a szolgálatait is.

Aztán ebben a játékban bárki alkalmas bármire, olyan sakk ez, ahol a gyalogból nem csak az utolsó sorban lehet királynő, hanem bármikor, ha azt mondják róla.

Még ugyan annak örülök, hogy ezek az emberek fel nem fedezték eddig maguknak Móra Ferencet, mert abból lenne csak a nagy spektákulum meg pofára esés. Móra ugyanis – elvben – minden kívánalmuknak megfelelne, ha csak annyira ismerjük, mint az átlagember. Hazafias gyermekkönyvek és mesék írója, múzeumigazgató, régész. Igen jó példakép lehetne, ha – nem írt volna újságot is.

De írt, és bizony a publicisztikája akármilyen patrióta is, annyira liberális, hogy hozzá képest időnként a teljes Nyugat ókonzervatív. Ha ez még nem volna elég: a derék, polgári igazgató úr 1920-ban bizony egy évet bujdosott a szegedi tanyavilágban, mert mindenféle politikás írások miatt Horthy emberei fel akarták kötni. De akarták őt már a Tanácsköztársaság idején is vagy felkötni vagy becsukni, ugyanis mindennek a tetejébe még szabadkőműves is volt, azt pedig maga Kun Béla tiltotta be. Horthyékat úgy úszta meg, hogy jóban volt a szegedi rendőrkapitánnyal, az szerette az írásait: végig tudta a bujdosás alatt, hol rejtőzik Móra, tudnia is kellett, hogy ugyanis hol ne keressék a csendőrök – mindenhol máshol pedig kajtathatták.

Na, hát akkor jó magyar volt Móra vagy nem volt jó magyar a mostani kurzusnak?

Az a Móra, aki az Aranyszőrű bárányt, a Rab ember fiait, a Csilicsali Csalavári Csalavért írta, egy hazafias, derék, paraszti származású jó magyar író kell legyen.

De az a Móra, aki a Hannibál feltámasztását vagy az Aranykoporsót írta, akinek a publicisztikája az „Ezek az évek” című kötetben szerepel, az bizony egy istentelen, égetni való, országháborító szélsőliberális a raffayaknak, vidnyánszkyaknak.

Igen nagy kár, hogy ez a két ember ugyanaz az egy ember. Hát hiszen ha ketté lehetne vágni, vagy legalább elhazudni az egyik felét, netán a másikat, mennyivel egyszerűbb volna minden!

Csak épp nem lehet.

És mindenkivel így van ez, mindannyian Móra Ferencek vagyunk.

Vidnyánszy úr, ha komolyan veszem az ostobaságait, figyelmeztetnem kell, hogy ön tévedésben él.

Magyarnak lenni nem egy foglalkozás, még akkor sem, ha mostanság egyre többen élnek belőle.

Uram, magyarnak lenni állapot, nem szakma.

Ezt tetszett félreérteni.

Szele Tamás