Mikor ma reggel beleolvastam a Magyar Hírlapba, azt hittem, az 1985-ös Előre került a kezembe, mely Bukarestben jelent meg, magyar nyelven, és hogy úgy mondjam, volt egy sajátos stílusa, a kor szellemében. Az aranykor szellemében, ugyanis a Ceausescu-éra egyik hivatalos neve „aranykor” volt (epoca de aur). Ez a csodás kifejezés jött szembe, méghozzá Lezsák Sándor tollából.

Jó, hát a kávét félrenyeltem, mert váratlanul ért a stíluselem, de mi a jó fenét akart mondani Lakitelek tanítója, az MDF volt elnöke, aki boldogabb időkben komoly politikai tényező is volt? Lássuk csak:

„Aranykort érlelő szolgálat

A Nemzeti Művelődési Intézet új, száz esztendőre épült székháza a gazdatudatot testesíti meg, vagyis hogy gazdálkodunk a lehetőségeinkkel”

– mondja a cím. Nem akarok kekeckedni, de fogok: nem csak a gazda gazdálkodik a lehetőségeivel, hanem a koldustól a polgárig mindenki, azonban ha Lezsák szerint ez agrárjellemző, legyen neki úgy. Menjünk tovább, mert ettől ugyan okosabbak nem lettünk.

„Ma adjuk át Lakiteleken a Nemzeti Művelődési Intézet új székházát.”

Ja, vagy úgy. Azt tényleg ki kellett gazdálkodni a lehetőségekből, és nem is lehetett egyszerű, sőt, mint később vázolni fogom, nem úgy sikerült, ahogy Lezsák gazda tervezte, de akkor értem a megszólalás apropóját: mivel pedig tegnap adták át az intézményt, le merném fogadni, hogy a Magyar Hírlapban, bár nem jelzik, de Lezsák köszöntőjét adták le, ami az ünnepélyen hangzott el. Ez még nem lenne baj, ilyen van, baj az, amit mond.

„Itt is van felelőssége a Nemzeti Művelődési Intézetnek abban, hogy egy-egy kistelepülésen, ahol az online térbe menekülnek az ottani gazdálkodók, visszatérjenek a valóságba. Ez a mi felelősségünk: hogy visszajöjjenek a valódi világba, és az online térben a pék a kenyerét hirdesse, tegye vonzóbbá, utána pedig találkozzanak az ottani, szűkebb közösség tagjaival, a vásárlókkal. A legfontosabb, hogy életképes emberek és közösségek legyenek. Ez is a kultúra része. Az egészséges élet kultúrája. Nem a túlélés technikáját, hanem az élet technikáját adja különféle módszertani helyzetek megteremtésével akár a Nemzeti Művelődési Intézet, akár a lakiteleki Népfőiskola. (…) A Nemzeti Művelődési Intézet Pajtaszínház Programja is a helyi kisközösségek virulását segíti.”

Arról nem tudok, hogy a magyar szántóvető réteg a virtualitásba menekülne, sőt, nincs a dolgos embernek arra ideje, hogy egész nap a neten lógjon, de elképzelem a lakitelki gazdát, amint eldobja az okostelefont és felkiált: „Inkább megyek én a Pajtaszínházba, ördög vigye ezt az úri huncutságot!” A csodát. A gazda is arra használja az online teret, amire mindenki: kapcsolattartásra, informálódásra, az már magánügy, kinek hogyan sikerül. Az ilyen népművelő mozgalmakkal – minden politikai oldalon – az a baj, hogy mérhetetlenül lebecsülik magát a népet, kiskorúnak tekintik és olyan recepteket akarnak ráerőltetni, amelyek osztatlan mosolyt váltanának ki az elemista kisdiákokból is.

Tessék nekem elhinni, a „nép” két dolgot utál nagyon: mikor hülyének nézik és eszerint akarják tanítgatni, meg amikor agitálják. És szintén hülyének nézik. Szóval azért nem okos dolog az sem, amit a másik politikai oldal erőltet időnként, hogy „menjetek le a nép közé és nyissátok fel a szemüket!”, mert a nép köszöni szépen, nyitva tartja a szemét, a fölényes lemenéssel csak sértegetni lehet, a kioktatással főleg: eljutnak hozzá elég gyakran az ellenzék politikai üzenetei is, más kérdés, hogy nem olyanokat üzennek, amik érdekelnék őket. De ez a feladó hibája, mondjuk a kormány üzenetei sem hoznak lázba senkit, csak azok mindig célba érnek, leginkább postai úton. Hogy miért szavaznak mégis a kormányra a választók? Mert a közigazgatás nagyrészt az ő kezükben van, és ha nincs közmunka, nincs kenyér. Ennyit a propagandáról és az ő hatékonyságáról, haladjunk tovább.

„A szívünk is megdobban, ha a különféle megyékből ide érkező vagy a Kárpát-medencéből ide utazó közösségek meghallják a székházban elhelyezett harang hangját. A Magyarság Harangjának lelke van. Évezredek visszhangja ez.”

A szerző le sem tagadhatná, hogy költő. Én azt, kérem, nem kétlem, hogy a Magyarság Harangjának van lelke. Azt sem kétlem, hogy szépen, messzehangzóan kong. Azt sem, hogy visszhangzik. Az évezredekben kételkedem, így, többes számban, tekintve, hogy a magyar nép körében alig több, mint ezer éve jelent meg a kereszténység. Évezred visszhangja lehetne, évezredeké nem. Lehetne erre azt mondani, hogy de hiszen a harang ázsiai találmány, hozhattuk magunkkal onnan is, ismerhettük – ismerhettük, hogyne, csak nehezen tudom elképzelni, ahogy a honfoglalók nagyharanggal jönnek át a Vereckei-hágón, íj és nyíl, valamint kelevéz helyett.

„Amiben az első találkozásunk alkalmával is egyetértettünk, az visszhangzik bennem, ami tulajdonképpen ennek a Hungarikum Ligetnek, Népfőiskolának is a felelőssége, feladata, és ami a Kárpát-medencei magyar nemzetnek is, vagyis az, hogy amennyire lehet, legyen önellátó, álljon meg a saját lábán.”

Ebben a mondatban egyetlen hasznos információ van, és ez az, hogy a Nemzeti Művelődési Intézet a Hungarikum Ligethez tartozik. Azonban a Hungarikum Liget már nem tartozik Lezsák úrhoz! Híres beruházás volt ez, olyan szellemi bakugrásokkal, hogy az már légi akrobatika, élményközpontot álmodott Lezsák mester Lakitelekre, amiben van turult mintázó műlovarda, termálfürdő, Hungarikum Hotel, borkatedrális és footgolf-pálya. Ezek részben meg is valósultak.

A borkatedrálist értem, lehetne az sörkápolna vagy pálinkatemplom is, annyit tennék csak hozzá, hogy népszerű lesz ez az új vallás, mert elég sok időt töltöttem röpke ötvenkét évem alatt italmérésekben, de nem tudtam, hogy az imának, ájtatosságnak számít. Hej, meg fog telni az ország kegyes életű szentekkel, annyit mondok.

A turulformájú műlovardát egyszerűen nem értem, ha függőlegesen turul formájú, akkor nincs benne hely, mert a turulnak csak a lába ér le a földre, ha vízszintesen, akkor meg nem tudom, hogy lehet benne lovagolni, mert vagy a farkától a csőréig, vagy az egyik szárnyvégtől a másikig. Még jó, hogy műlovarda és ez a műlovak gondja. A footgolf pedig, mint olyan sport, mely ötvözi a labdarúgás és a golf szabályait, tényleg ősmagyar játék lehet, nagyon nagy kár, hogy csak 2009-ben találták ki. Ne feledjük azonban: a footgolf-pálya a Nimród csillagképet mintázza, amit mi, egyszerű halandók Orionnak hívunk. Csak, hogy egyszerűbb legyen a testedzés (bár az Orion nem egy bonyolult csillagkép).

Két világos eleme van az élményparknak: a termálfürdő és a zöldségtermesztő üvegház, ezek ugyan nem nagy látványosságok, de legalább tudunk velük mit kezdeni.

Hát, az már biztos, hogy élmény lehet egy ilyen parkba ellátogatni, amilyent Lezsák megálmodott, de hogyhogy nem az övé? Vagy legalábbis nem ő irányítja?

Úgy, hogy kicsit sokba került. Mint a 24.hu írta:

„Lezárult a 30 milliárd forintos állami támogatásból felépített lakitelki Hungarikum Liget átadása, így a Fidesz mellett rendszeresen kampányoló Kiss-Rigó László vezette szeged-csanádi püspökség lett annak tulajdonosa. A Lakitelki Népfőiskola 26 hektáros területén felépített népnemzeti wellnessközpont jogainak átadását Lezsák Sándor országgyűlési alelnök, a népfőiskola egykori kitalálója így kommentálta a Vasárnap.hu-nak adott interjúban:

„Úgy gondoltam, ha az egyház ezer éven át jó tulajdonos volt, akkor a következő ezerben is az lesz, ezért megkapta a létesítmény tulajdonjogát.”

Bár adományozásnak hangzik, valójában a csillagösvénnyel, sőt lovas polgárőrséggel is kiegészített komplexum az alapítók korábbi kifizetetlen adóssága miatt került a Szeged-Csanádi Egyházmegye birtokába. A hvg.hu tavaly megírta, hogy két 2018. decemberi kormányhatározatban – amely akkor összesen közel másfél milliárd forintot rendelt Lakitelekre – már látszott, hogy ki lesz az ingatlan tulajdonosa. A komplexumnak akkor még a népfőiskola volt a vagyonkezelője, de a húsz évre szóló joga lejárt.”

Ja, vagy úgy. Akkor tehát azt ünnepeltük tegnap, hogy Lezsák Sándor átadta a Nemzeti Művelődési Intézetet Kiss-Rigó püspöknek, és erről írt szívhez szóló gondolatokat, valószínűleg azért, mert valamennyi köze így is lesz az intézményhez, ha másként nem, a Lakitelki Népfőiskola programjain keresztül. Akkor még élvezzük kicsit a lezsáki eszmék zenéjét! Harmóniának ugyan nem mondanám, de nagyon lírai módon hegedül:

„Az elmúlt tíz évben egyre inkább azt érzékelem, hogy egy újabb aranykor köszöntött ránk, amelynek alapja az Alaptörvényünk. A magyarságnak természetesen sok korszakára lehet mondani, hogy aranykorszak: a Szent László utáni százötven esztendő, Mátyás vagy Bethlen Gábor kora. Most ez az időszak, amelyben élünk, szintén egy aranykort érlel.”

Érlel bizony, gazduram, csak trágyázni kell, afelől meg gondoskodnak maguk bőséggel.

„Itt olyan munka zajlik, amely érleli ennek a nemzetnek az aranykorát.”

Esküszöm, Ceausescu forog a sírjában.

„Ezekre a fiatalokra szükség van, hiszen negyven-ötven év múlva megtapasztalhatják majd a munkájuk gyümölcsét, ami nem más – harmadszor vagy negyedszerre mondom –, mint az, hogy egy aranykort érlelő nemzet közreműködői, éltetői lehettek.”

Most fordult meg. De teljesen. Mondjuk megáll a hasonlat abból a szempontból, hogy akkor és ott olyan rendszer volt, ami a lehető legtöbb aranyat pazarolta értelmetlenségekre, őrült és soha meg nem térülő nagyberuházásokra és a lehető legkevesebbet fordította népjólétre meg közművelődésre. Valamint soha nem lehetett annyi aranyat lopni, sikkasztani, mint akkor: ezen az alapon ha az a korszak Románia aranykora volt, ez a mostani Magyarországé.

Aranykor ez: annak, aki hozzáfér az aranyhoz és el tudja lopni.

Aki nem, annak meg nem.

Az menjen labdát szedni a footgolf-pályára, ott van a turulforma műlovarda és a borkatedrális között.

Szele Tamás