Ezt a filmismertetőt figyelmeztetéssel kell kezdenem. Az Invázió című ukrán alkotást csak a türelmes és érzékeny nézőközönségnek ajánlhatom, ugyanis meglehetősen szokatlan eszközöket használ. Nem beszélhetünk forradalmi újításokról, de mindenképpen nagyon erős hatást kelt abban, aki képes elejétől végéig egyhuzamban – ez fontos – megnézni.

Mindenesetre nem árt beszerezni némi hideg élelmet, mert a film két és fél óra hosszú, és nem kényezteti el a nézőt cselekménnyel, jellemábrázolással, de még párbeszéd is kevés akad benne. Nincs a szó klasszikus értelmében vett „gerince” és hála az Égnek, tökéletesen mellőzi a narrációt. Egyfajta cinema verité, csak épp szó szerint a valóságról szól: minden kockája dokumentumértékű. Épp ezért olyan hatásos. A zseniális rendező, Szerhij Volodimirovics Loznica nem alkot véleményt, csak bemutatja a háborús Ukrajnát, jelenetek során keresztül, és a nézőre bízza, mit gondol arról, amit lát.

A vágások hosszúak. Nagyon-nagyon hosszúak, épp ez teszi a film élményét olyan reálissá, hogy azt érezzük: jelen vagyunk, a helyszínen, mintegy részeseivé válunk az eseményeknek. Nem pörögnek a snittek és a párbeszédek, minden pont annyi ideig tart, mint a valóságban, ami eleinte kissé szokatlan, de menet közben rájövünk: elengedhetetlen is ebben az esetben. Ugyanis Loznica nem rágja a szánkba a mondandóját, hagyja asszociálni a közönséget.

Háborús film? Tagadhatatlanul az. De nincs benne egyetlen csatajelenet sem.

Általános, hétköznapi, emberi eseményeket látunk, temetést, esküvőt, újszülött kisbaba pelenkázását, iskolai rajzórát – de mégis háború van körös-körül. Minden vagy majdnem minden férfi egyenruhában van, a könyvesboltban, ahol békeidőben vásárolják a könyveket, most az orosz szerzők köteteit adják le bezúzásra, a rajzóra légiriadó miatt az óvóhelyen ér véget, sebesülteket mentenek a rakétatámadások után, fiatal lányok tanulnak fegyvert forgatni a lőgyakorlaton, aknamentesítő alakulatok járják a földeket kombájnok helyett, mert ahol tankok legeltek, ott taposóakna terem, ha elvonultak, nem kukorica – és ha nem hatástalanítják, száz év múlva sem lehet ott szántani-vetni.

Csatajelenet viszont nincs. És nem vonulnak parádézva a csapatok a frontra, hogy aztán ott térdig gázoljanak az ellenség vérében, viszont láthatjuk a sebesült, végtaghiányos ukrán katonák orvosi rehabilitációját. Ilyesmiről az orosz oldalon nem hallani, és nem azért, mert az orosz katonák sebezhetetlenek lennének, hanem, mert őket, ha megsebesültek, jó esetben evakuálják a tűzvonalból és csak nagyon komoly csonkolás esetén szerelik le, rossz esetben ott hagyják az orosz szoldátot, sorsára. Egyébként a halottait sem nagyon szereti eltemetni az orosz ármádia, ami világosan mutatja, mennyit ér náluk az ember. Nem sokat.

Háborút látunk, de civil szemmel: hiszen senki sem születik katonának és még a legmarconább hadastyán sem éjjel-nappal katona. Megnősül, gyermeke születik, tán még meg is öregszik – bár sokan nem öregszenek meg mostanság és arrafelé. Igen, a filmnek legalább a harmadát temetési szertartások teszik ki, és ez érthető is. Ott manapság mindenkinek van halottja, a temetések a hétköznapok részeivé váltak.

Van azonban hátránya is a narrációmentességnek. Magyarországon sokan nem fogják érteni például a könyvesboltos-papírmalmos jelenetet, aminek a végén az orosz nyelvű köteteket bezúzzák. Ez még művelt emberek között is vitákat szokott generálni, tehát megpróbálok magyarázatot adni rá, ha lehet, a film stílusában, a közönségre bízva a véleményalkotást (bár a magamét sem titkolom el).

Arról van szó, hogy Ukrajna az évszázados orosz uralom miatt tele volt és részben még most is tele van orosz műemlékekkel és a lakosság orosz anyanyelvű része természetesen oroszul is olvas – de az orosz irodalom is ezer szállal kötődik Ukrajnához. Csak ez a kötelék nem mindig kellemes. A legtöbb vitát Puskin szokta kavarni, akinek a szobrait is eltávolították a közterületekről (már, ahol – akadnak települések, amelyek meghagyták, ez általában helyi szinten dől el). Ilyenkor kap szívéhez az érzékeny és ruszofil értelmiségi: „Tatjána Larina szerzőjét bántják, ez barbárság!” Nálunk és a világ nagyobbik részén ugyanis érthető okokból nem tanítják Puskin összes versét, csak a kiemelkedően jókat. Ha kicsit alaposabban belenézünk a Puskin-összesbe, bizony találunk ott olyan verseket (konkrét példának tekinthetjük az „Oroszország rágalmazóihoz” címűt), amit jogosan találnak sértőnek az ukránok is, a lengyelek is. Puskinnak volt egy sötét oldala: ez még az Anyeginben is megfigyelhető, a valószerűtlenül hótiszta lelkű Tatjána a simlis és majdnem minden szempontból érdemtelen Anyegin után sóvárog, aki szóba sem áll vele, aztán, mikor mégis megtenné, már Tatjánának nincs kedve hozzá – nos, Anyegin csak azt kapja, amit érdemel, de Puskinról hiába alakult ki az a ép, főként száműzetése miatt, hogy ő a szabadság költője, titkos dekabrista és minden efféle – nos, fiatalon lehetett némi köze a dekabristákhoz, emiatt is száműzték, de nem kellett nagyon messzire mennie: előbb Chișinăuba, vagy más néven Kisinyovba küldték, aztán Odesszába, majd a Krímbe, végül csak utolérte a cári kegyelem. Amit hiperlojális versekkel hálált meg, igaz, hogy ezeket állítólag maga Első Miklós cár cenzúrázta. Ellene meg már sehova sem lehetett fellebbezni. Szóval, nem csoda, hogy vannak nagyon sértő művei is. És igen, a nacionalizmusa tekinthető az „orosz világ”, a „russzkij mir” előfutárának, amiben méltó párja Dosztojevszkij.

Más a helyzet Bulgakovval, ő csak pár, dehonesztálónak is tekinthető mondatot írt az ukrán népről, de ez is elég volt ahhoz, hogy a róla elnevezett utcákat átkereszteljék – viszont a kijevi múzeumát minden ellentétes híresztelés dacára sem zárták be, ezt épp Tkacsenko kulturális miniszter akadályozta meg. Átkeresztelték azokat az utcákat is, amelyeket Katajevről, Osztrovszkijról, Ilja Ilfről és/vagy Jevgenyij Petrovról neveztek el, ami megint csak nem nagy veszteség, könyvéről ismerni meg az írót, nem utcájáról. A közkönyvtárakból bevonták az orosz szerzők orosz nyelvű műveit és aki meg akart szabadulni otthon tartott ilyen köteteitől, az leadhatta például egy kijevi könyvesboltban (ez a jelenet került be az Invázióba). A teljes igazság kedvéért meg kell jegyeznünk: az Ukrajnában fellelhető orosz nyelvű irodalom kilencven százaléka fércmű volt, nem veretes szerzők nagyhírű írása: főként az utolsó tizenöt évben valóságos műfajt teremtett Moszkva az olyan ponyvaregényekből, amelyekben az ukránok a patás ördögök és az oroszok mentik meg tőlük a világot. Ezeket, a régi szovjet didaktikus „irodalommal” nyugodtan át lehet adni akár az enyészetnek, akár a feledésnek, a klasszikusok sorsáról meg majd az eljövendő korok fognak dönteni. Én magam nem foglalnék állást ebben a kérdésben, de egy biztos: Puskinnak nagyon is voltak hibái.

Mint a fentiekből is látható, nagyon veszélyes távolról, megfelelő ismeretek híján véleményt formálni a mai Ukrajna helyzetéről (és ez még csak egy nagyon jelentéktelen példa volt), hatalmas tévedés ítéletet hozni a béke kellős közepén egy hadban álló országgal kapcsolatban. Az meg már egyenesen bűn és vétek is, ha a nézeteinket a magyar belpolitika bűzhödt széljárása mentén alakítjuk ki.

Sok mindent kell és kellene megmagyarázni a helyzet teljes és tökéletes megértése érdekében, és már lassan harmadik éve ezt is teszem, de mintha csak a falra hánynám a borsót: a közönség nagy része amúgy is pillanatnyi indulatok alapján alkot véleményt mindenről a világon. Talán ezért is jók a hosszú vágások az Invázióban: van idő átgondolni a bennünk kélő benyomást, érzelmet, hangulatot.

Ha megkérdeznék, miről szól ez a film, két szóban tudnám elmondani: a háborús Ukrajnáról.

Nem, nem a harcoló Ukrajnáról, hanem a háborúsról, az emberekről, akik benne élnek és mindenüket feláldozzák a függetlenségért, szabadságért – csak éppen az áldozathozatalt magát nem látjuk, csupán a hozzá vezető utat és annak következményeit. Viszont még Ukrajna legnagyobb ellenségei sem nevezhetik propagandafilmnek, főként, ha véletlenül vagy tévedésből belenézünk a kortárs orosz filmművészet (vagy inkább filmipar) egyik-másik hasonló témát feldolgozni kívánó termékébe.

A rendezőről annyit, hogy politikai szempontból sehová sem lehet beskatulyázni: 2022-ben először kilépett az Európai Filmakadémiából, mert nem volt elégedett azzal, amennyire a szervezet elítélte Ukrajna orosz megszállását, azonban nem sokkal később az Ukrán Filmakadémia is kizárta, ugyanis azt mondta, nem minden orosz filmet kéne betiltani, hiszen akad közöttük jó is, amelynek alkotói maguk is a putyini rendszer áldozatai. Szóval maradjunk annyiban, hogy Loznicát talán nem politikai, hanem inkább művészi szempontból kéne értékelni. Nem elhanyagolható szempont persze az sem, hogy ennek a filmnek a leforgatását senki és semmi nem akadályozta, semmiféle módon, tehát Loznica nem „közellenség” Ukrajnában, csak hadak idején néha különösen működnek a dolgok.

Mindenkinek ajánlom az Inváziót, akinek van rá elég ideje, mert egyvégtében kell végignézni, különben oda a hatás: és ne feledjék előtte beszerezni a három napi hideg élelmet, mert szükség lehet rá. Viszont sokkban nem lesz része egyetlen nézőnek sem, ez nem a fronthorror kategóriájába tartozik.

Komoly díjakat nézek ki én ebből a filmből, melynek premierje január 26-án lesz a Mamutban, 14:00-tól, a  Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIIDF)  keretében, majd másnap, január 27-én 18:00-tól is vetítik.

Aki teheti, nézze meg – bár magam sem tudnám megmondani, mi ez: film, vagy történelmi tabló. De megtekinteni mindenképpen élmény.

Szele Tamás