Vannak nagy pillanatok az életben, számomra ma reggel jött el az egyik ilyen, mikor rájöttem, mi az, amire nem vagyok alkalmas. Számlálhatatlanul sok mindenre vagyok alkalmatlan, de hála az Égnek, a legkevésbé a magyar kormány amerikai sajtólobbistájának lennék jó. Azt én csak elrontani tudnám.
(David Reaboi)
Olvasom ugyanis a Szabad Európán, miszerint:
„Újabb lobbistát bérelt fel a kormány az USA-ban, hogy jó hírét keltse Magyarországnak”
Ez még csak a cím, de már a víg reneszánsz jutott eszembe róla, hiszen ennyi erővel Cesare Borgia is felfogadhatott volna pár írástudót, hogy költsék szűz hírét húgocskájának, Lucreziának. A történelmi igazsághoz hozzátartozik, hogy meg is tette, neki dolgozott például a jó hírű Macchiavelli is, csak hát a jó olaszok kiröhögték a kísérleteket. Ellenben Macchiavelli tisztességes üzletember volt, valamit mégis szállított azért a pénzért: megírta Cesaréról az „Il Principét”, a „Fejedelmet”, ami máig hasznos kézikönyve minden politikusnak.
De ennyit a cinquecentóról, lássuk, ki ez a mi emberünk és mi lesz a dolga?
„A washingtoni magyar nagykövetség 35 ezer dolláros szerződést kötött egy David Reaboi nevű személlyel, a Strategic Improvisation nevű kommunikációs cég igazgatójával, hogy az „pozitív médiamegjelenést [media coverage] generáljon Magyarország számára, és szembeszálljon a negatív médiamegjelenésekkel.” (…) A legújabb lobbista a dokumentum szerint 35 ezer dollárért (nagyjából 10 millió forint) azt vállalja, hogy:
kedvező médiamegjelenést biztosít Magyarország számára az Egyesült Államokban,
szembeszáll a Magyarországot érintő negatív médiamegjelenésekkel,
hálózatot épít írókból és szakértőkből, és ezeket a kapcsolatokat arra használja fel, hogy magas rangú magyar kormányzati tisztségviselőknek interjúlehetőségeket teremt (legalább havonta öt interjú vagy publicisztika formájában).”
Mondjuk az összeg nem veri az egeket, ugyanis ezért a körülbelül tízmillió forintért csak 2020. szeptember 25. és december 20. között kell teljesíteni az említett kívánalmakat. Ahhoz képest, hogy amerikai sajtómegjelenésekre a magyar kormány csak 2018-ban 970 millió forintot költött, ez villamospénz.
A haszna ugyan sehol sem volt látható, de nem kétlem, hogy teljesítették azokat a szerződéseket is, és mondjuk a nantucketi „Szabad cetvadász” hasábjain hosszú interjúk jelentek meg teszem azt Szijjártó Péterrel, vagy mélyelemzések a magyar gazdasági és külpolitikai modell sikereiről. Hogy ennek a nantucketiek örültek-e vagy sem, esetleg kitömték az újsággal esős időben a cipőjüket, az más kérdés, de nem érkeztek hírek komoly társadalmi visszhangról vagy zavargásokról.
Valamire el kell költeni a keretet, elvtársak. De ki fia-borja ez a mr. Reaboi? Elvileg van neki vagy 107 ezer követője a Twitteren ami azért nem rekordmennyiség és van egy saját blogja is, a „The American Mind”, amin tulajdonképpen olyasmiket ír, amiket magyarul is olvashatunk eleget a KESMA lapjaiban, például egy írásában azt bizonyítja be veretes szavakkal, hogy semmi értelme a politikai vitáknak, ugyanis az azokban részt vevő felek mást értenek a szavakon, kifejezéseken, mint a partnereik. Ami régi probléma, de emberünk legalább terjedelmesen vezeti fel. Nem is csoda, hogy komolyabb sajtótermékekben nem jelent meg Reaboi úrtól semmi. Viszont a Breitbartban közölt már! Épp Gorka Sebestyénnel kapcsolatban. Szóval ért a magyar ügyekhez, hajjaj.
Hát jó, amikor egy színiakadémiai kancellárnak nem kell értenie a művészvilághoz, az is megfelel, ha gépesített lövészezredes (bár igazából az sem), akkor egy sajtólobbistának miért kéne újságírónak lennie? Elég, ha ideológiailag nincs vele baj, meg ismeri a betűket, el tudd halandzsázni lehetőleg minél hosszabban velük.
Majd csak talál valami lapot Tennesseeben vagy Oklahomában, ahol közlik a vállalt havi öt anyagot, akár fizetett hirdetésként, és ha nem, feldobja a blogra, az is megjelenés.
Hogy látszatja nem lesz?
Ennyiért még látszatja is legyen?
Nem tehetek róla, életem egy sötét periódusa jut eszembe a dologról, mikor is klerikális lapot szerkesztettem. Nem voltam már fiatal és kellett a pénz, egy neoprotestáns kisegyház lapszerkesztőt keresett és megtaláltak.
Nagy baj nem volt a szentéletűek legtöbbjével, bár az hamar kiderült, hogy a püspök urunk úgy értelmezi a hajléktalanok támogatását, hogy időnként termeli őket, mert a közüzemi tartozást felhalmozó emberkéket előbb megtérítette, aztán kifizette a tartozásukat, majd az egyház nevére íratta a lakásukat, aztán egy ideig ráncigálta őket istentiszteletre, ide-oda, de néha szimplán csak építkezési munkákra, aztán eladta a lakást a fejük felől, bár mire ez kiderült, én már nem dolgoztam náluk. Csak pár hónapig szerkesztettem a lapjukat, elég is volt, nem voltam én megfizetve azért havonta húszezer forinttal még 2007-ben sem. De azért mozgalmas hónapok voltak azok. Egyszer például, a vége felé, mikor már egyre többet és egyre rosszabbakat tudtam a püspök úrról, hívatott:
- Tamás, elégedetlen vagyok a munkáddal.
- Mi a baj vele?
- Nem hatékony.
- Püspök úr, nem tudok csodát tenni egy fénymásolt kiadvány útján, ami ezer példányban sem jelenik meg.
- Az nem is arra való, az azért van, mert kapunk rá támogatást. Én mást akarok tőled.
- Éspedig?
- Benne akarok lenni minden héten a Népszabadságban!
Éppenséggel volt ismerősöm a boldogult Népszabadságnál, nem is akárki, de hát ahhoz, hogy ott – vagy bárhol máshol – megjelenjen az ember, legalább valamit kéne is csinálni, kell legyen valami alapja a hírnek. Az nem elég, hogy kenetesen mosolygunk.
- Püspök úr, de hát mivel akar bekerülni?
- Nem érdekel, bármivel, csak rólam szóljon minden héten!
- A dolgok jelenlegi állása szerint egy módot látok erre...
- Azt fogjuk csinálni!
- Nem biztos, hogy örülni fog ennek.
- Azt bízd rám! Hogy gondolod?
- Ismervén a helyzetet, egyetlen rovat van, amibe a püspök úr bármikor bekerülhet, ám annak akár hosszabb időn keresztül is főszereplője lehet.
- Melyik az?
- A bűnügyi.
Nem sokkal később kirúgtak, nem is értem miért, bár tettem én más szépet és jót is annak érdekében. De valahogy így néz ki, amikor Móricka elképzeli a sajtólobbizást és rendszerint ez is lesz belőle.
Meg lehet épp jelenni akár minden héten is. Akár a Washington Postban is, ha nagyon erőlteti az ember.
De aztán ne panaszkodjon, ha a bűnügyi rovatban jelenik meg. Az is közlés, a szerződést azzal is teljesíti a lobbista.
Tízmillió forint ezért nem is olyan nagy pénz ott, ahol stadionokban számolunk, főleg nem.
Az lenne a javaslatom, hogy duplázzuk meg gyűjtés útján, nincs ez a derék David Reaboi ennyivel megfizetve.
Kapjon húszmilliót.
De ha megkapja, garantálja, hogy a bűnügyi rovatba kerülnek.
Szele Tamás
