Forgókínpad

Forgókínpad

1956-ok

2020. október 23. - Szele Tamás

Akkor most írjunk október 23-i vezércikket, bár a „vezércikk” fogalomnak az online sajtóban nincs semmi értelme. Az október 23-inak pedig általában nem is szabad legyen, akár online, akár print – ha van, az baj. Baj, ugyanis nem lehet eltalálni mindenkinek az ízlését a körülbelül tizenötmillió magyar anyanyelvű potenciális olvasó közül.

1956_bem_teri_tuntetes.jpg

(Kép: 1956 október 23. Tüntetés a Bem téren)

Mert ahány olvasó, annyi ötvenhat, illetve jóval több, hiszen sokan saját magukkal sem értenek egyet, másoknak más a magán- és más a közvéleményük. Tegnap, ha nem heverésztem volna olvasás közben, hát padlót fogok, mikor a Pesti Srácok egyik szerzőjénél megláttam: deklaráltan az a mottója, miszerint „az üléspont határozza meg az álláspontot”. Eltartott egy darabig, hogy tudjam hova tenni, leginkább egyenes, őszinte pecsovicsnak nevezhetném, aki előre jelzi, mi a foglalkozása és a világnézete. Mondjuk a Pesti Srácok is akkor tisztelné meg legjobban a forradalom emlékét, ha vagy más címet választana legalább október 23-án, vagy ha ezt nem lehet, szakmai hagyományaihoz híven mély, lélekbe markoló összeállítást közölne Dózsa László Ezerkilencszáznegyvenkettő roppant hiteles visszaemlékezéseiből.

De a sokféle ötvenhatnál tartottunk. Valóban: történészek szerint az ’56-os forradalmat eltérő mértékben, de a magyar lakosság 10-15 százaléka, azaz 1-1,5 millió ember támogatta tevőlegesen. Nyilván nem harcoltak ennyien Budapest utcáin, hiszen el sem fértek volna egymástól, fegyver, lőszer sem jutott volna elég, hanem, amint a 24.hu írja:

Az október 23-i tömegtüntetés és a november 4-ei szovjet invázió között eltelt szűk két hétben több mint 400 ezer ember vett részt a különböző tüntetéseken. Kétezer munkástanács működött összesen 28 ezer taggal, és sok-sok tízezer főről beszélünk, ha a már említett háromezer forradalmi és nemzeti tanács tagságára gondolunk. Ehhez jönnek még a Budapestre élelmet szállító parasztok, az országszerte megtartott népgyűlések résztvevői és a 160 ismert felkelőcsoport minimum 15 ezer fős létszáma.”

Ennyi embernek pedig törvényszerűen mind-mind különböző élményei lehettek. De még az ismertebb személyeknek is: elég, ha az ember arra gondol, mennyire más ötvenhatja lehetett Faludy Györgynek és Mindszentynek! Aztán meg, azóta ahány rezsim, sőt, ahány kormány váltotta egymást, annyiszor változtak a hivatalos álláspontok is, szóval bármit ír az ember, valaki biztos le fogja hazaárulózni, illetve nem valaki, hanem mindenki, aki nem ért vele egyet. Márpedig egy írásnak a véleménye csak egyféle lehet, így aztán a komoly október 23-i vezércikk vagy semmitmondó kell legyen, vagy öngól lesz belőle.

Nagyjából az volna a nézetem, hogy senkinek sincs az ügyben maradéktalanul igaza. Nyilván nincs általános, társadalmi-nemzeti konszenzus a forradalom megítélésében, az ugyanis csak 1989-ig volt, míg nem lehetett a dologról beszélni (bár a vége felé már akár lehetett is, nagy baj nem lett belőle). Addig ugyanis létezett egységes állami koncepció az ügyben, miszerint ellenforradalomról volt szó, és a konszenzus ezzel szemben alakult ki. Az „ellenforradalom” meghatározást csak a legvégén vonta vissza Pozsgay Imre, éspedig 1989. január 28-án a Kossuth Rádió 168 óra című műsorában a következő szavakat mondta a párt Központi Bizottsága által felállított úgynevezett történelmi albizottság tanulmánya alapján:

Ez a bizottság, a jelenlegi kutatások alapján, népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt, egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek.”

Ami szentigaz, bár már ez sem segített a rendszeren, viszont Pozsgay Imrének nagyjából ez a pár szó is az egyetlen történelmi érdeme. Utána már szabadon jelenhettek meg a különböző vélemények és állítások a témában, amelyeket szokás szerint tényként kezelt a közvélemény, előkerültek nem csak az események valódi résztvevői, de a Münchhausen bárók is, tehát úgy a kilencvenes évek közepére már senki sem lehetett biztos semmiben, abban sem, amit a saját szemével látott, a napi politika is elkezdte felhasználni ötvenhat forradalmát az akkori csatákban, tehát akkor kezdett kialakulni a mostani, tragikusan pocsék állapot, miszerint mindenki azt mond, amit akar, és az hiszi el, aki akarja.

A mostani kormányzat pedig minden erejével el akarja lopni a forradalmat, sokat hazudoztak arról 2010 előtt is, más politikusok és csizmadiák is, de ennyit még soha. Ennek azért megvan a maga oka.

A Fidesznek már a korai kezdetektől meghatározó volt a kapcsolata 1956-tal, Orbán Viktor – durva képpel – fél lábával Nagy Imre koporsójára hágva emelkedett az országos politikába, és úgy liberális, mint később konzervatív-jobboldali korában a párt folyamatosan hivatkozási alapnak használta a forradalmat.

Amivel csak néhány lényeges probléma van. Nevezetesen az, hogy kicsit sem nevezhető egyértelműen jobboldali megmozdulásnak. A lázas napok heterogén mozgalmakat kavargattak, még azok sem voltak okvetlenül egy világnézeti platformon, akik egymás mellett lőttek, egymást támogatva: ennek többek között az is volt az oka, hogy egyszerre volt szó ideológiai forradalomról (egy élhetőbb szocializmus létrehozása érdekében), megszállók elleni harcról és menet közben az égegyadta világon mindenről, bosszútól rablásig, nem lehet egy kalap alá venni az elkötelezett baloldali Angyal Istvánt, Auschwitz túlélőjét Mindszenty érsekkel. És egyiküket sem a Köztársaság téri lincselőkkel.

Most ellenben – erre volt jó akár a 2016-os, teljesen elszervezett „emlékév”, akár az 1956-os Intézet – Oral History Archívum tavalyi beolvasztása a Veritas Intézetbe – mindenáron valamiféle nemzeti-klerikális-jobboldali forradalom hamis képét oktrojálják az egyre kevésbé érdeklődő közönségre.

Amiben az a különös, hogy a forradalom korábbi értékelői közül egyedül Kádár János bólintana rá erre a minősítésre: igen, ő is körülbelül ilyennek akarta beállítani ötvenhatot, pont, mint Orbán Viktor emberei mostanság.

Nagy szellemek találkoztak, mit ne mondjak.

Mindketten uralták a múltat, és mindketten a maguk módján. Emlékezzünk a 2016-os Pruck Pál-Dózsa László-ügyre, amiben a Napnál világosabban vált nyilvánvalóvá, miszerint színművészünk ebben az ügyben (is) hazudik (a Herkuleshez méltó gáláns kalandját a sok hölggyel sem hiszem el, de az legalább nem nevezhető közügynek, az magánügy, magánfüllentés, ez közhazugság volt). Éspedig pontosan az 1956-os Intézet – Oral History Archívum adatai és Eörsi László történész érvei döntötték el az elmagyarsajtósodó (vagyis érzelmivé és nem érdemivé váló) vitát.

A vita eldőlt, sőt, később, 2018-ban bírósági végzés is kimondta a beterjesztett bizonyítékok alapján, hogy az inkriminált fotón Pruck Pál látható és nem Dózsa László. De a közéletben eldőlt, bebizonyosodott az már 2016-ban is.

Levették a rosszul feliratozott óriásplakátokat?

Dehogy vették.

Kapott valami büntetést, a „tévedés” miatt az emlékév szervezéséért felelős Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány és annak vezetője, Schmidt Mária?

Dehogy kapott, jutalmat kapott.

Mikor mondta ki a bíróság a döntést? 2018-ban.

Ennek mi lett a következménye?

Az, hogy egy éven belül beszántották a bizonyítékok forrását, az 1956-os Intézetet. Nem kell még egy ilyen botrány. Ahol nincs intézet, ott bizonyíték sincs, ami van, azt meg hét lakat alatt őrzik.

És ez csak egy epizód a forradalom ellopásából, idézhetnénk akárhányat.

Nem kétlem, hogy van ember, aki úgy látja az akkori eseményeket, ahogyan a magyar kormány: ami azt illeti, elég sok ilyen ember van, tessenek csak belenézni bármelyik kormánylapba. Meghökkentően sok polgártársunk azonosul a kormány, sőt, a mindenkori kormány nézeteivel ebben az ügyben is, másban is, bizonyára nem ingyen teszik. Azért a mai nap sajtórekordját mégis az Origo két főcíme tartja, úgy látszik ott még a szerkesztésben sem kötelező konzekvensnek lenni. Mint képünk mutatja, egymás mellé került két főcím. Az egyik:

origo_56.jpg

64 éve tört ki a forradalom, ami először rengette meg a szovjet birodalmat és a kommunizmust”

A másik:

Az október 23-i tömegrendezvények lázítóinak súlyos felelőssége”

A többi címet ki is töröltem a képről, ne zavarják a csodás diszharmóniát. Hát ilyen ma ötvenhat és október 23. képe a kormány oldalán. Máshol meg ahány ember, annyiféle, nem tisztem megítélni senki nézeteit, gondoljon mindenki, amit akar. Még mondjon is.

Kötelességemnek érzem azonban megjegyezni: ezen az október 23-án is diákok gyülekeznek 16 órától, csak most nem a Bem téren, hanem kicsit odébb, a Műegyetem rakparton. Akinek kedve van: csatlakozzon hozzájuk.

Különben meg tegyünk bármit is 1956. október 23-a emlékével, csak hármat ne tegyünk.

Ne dobjuk ki, ne áruljuk el és ne lopjuk el.

A végén Faludy György pár sorával emlékeztetnék a valódi ötvenhatra (míg Faludyról is be nem bizonyítja egy propagandista a Magyar Nemzet hasábjain, hogy nem is élt 1956-ban):

ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; –

és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör ködön, füstön. Talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján;–

és szombat: hajnalban csupa reménység,
de estefelé: nyakunkon a kés.
A keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés; –

(…)

ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem”

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása