Rögtön az elején leszögezem, hogy úriember hit, vallás és Isten dolgaival általában sosem viccel, éspedig nem félelmében, hanem mert úriember és nem akar másokat érzéseikben megbántani. Ráadásul tapasztalataink alapján eddig az ilyesmiből még mindig baj lett. A probléma ott merül fel, hogy hol húzzuk meg a vallás és a hit határát? Kinek-kinek máshol van az.

Tulajdonképpen a bécsi terrortámadás kapcsán került elő ez a kérdés. Akörül még most is akad jó pár kérdőjel, egyik-másik részlet soha nem is fog kiderülni, az a lényeg ebben a témakörben, hogy Stummer János, a Jobbik alelnöke levonta belőle a következtetést. Lássuk az ő gondolatmenetét.

Mivel az első, lefejezéses támadást Franciaországban egy Mohamed-karikatúra váltotta ki → és mivel Bécsben is ettől „inspirálódva” (hogy Jászberényi Sándor kifejezését használjam) cselekedhetett Kujtim Fejzulai → ezért aztán nekünk Magyarországon kell intézkedéseket hoznunk, ugyanis Bécs közelebb van Franciaországnál, tehát közeledik a terrorhullám.

Hát nem tudom, ki volt Stummer logika-tanára, de én nem engedtem volna át ebből a tárgyból. Illetve az odáig igaz, hogy nem árt odafigyelnünk minden gyanús történetre, eseményre, de azt mondanám a magyar helyzet ismeretében, hogy nálunk nincs mitől tartani, illetve pontosabban fogalmazva: nálunk nem a radikális iszlámtól kell tartani. Megvannak nekünk a magunk saját fanatikus hülyéi, a szolgálatok figyelik is őket (meg egy csomó más embert, akit teljesen értelmetlen figyelgetni), de nálunk nem játszik a radikális iszlám. Azonban lássuk, mit javasol Stummer képviselő?

„A vallási gyűlölet szítására alkalmas karikatúrák készítésének és terjesztésének betiltását kezdeményezi Stummer János (Jobbik), a parlament nemzetbiztonsági bizottságának elnöke, aki az elmúlt időszakban Európában történt terrortámadások miatt még ma benyújtja a terrormegelőzési törvényjavaslatot az Országgyűlésnek. Az elnök erről a nemzetbiztonsági bizottság rendkívüli ülése után beszélt egy sajtótájékoztatón. A politikus szerint egy biztonságos demokráciában nem megengedhető, hogy valaki akár a muszlim, akár a keresztény, akár más vallás jelképét gúny tárgyává tegye és azt terjessze. Kiemelte: több szakértő szerint is ok-okozati összefüggés van az ilyen karikatúrák és a terrorcselekmények között. Meg kell akadályozni, hogy Magyarország terroristák célpontjává válhasson.” (Magyar Nemzet)

Tessék, édes úr? Hiszen nálunk sosem közöltek Mohamed-karikatúrát! Az olyanokkal különben nekem mindig is bajom volt. Ugyanis bár a vizuális téma esetleg adná magát, és rendben van, a radikális iszlamisták számára kellemetlen nézni, de a muzulmánoknak tán öt-tíz százaléka radikális összesen. És a többi, nem radikális igazhitűnek is kellemetlen nézni, szóval több a kára az ilyesminek, jelenjen meg akár a Charlie Hebdoban, akár máshol, mint a haszna. A szolgálatok szempontjából ráadásul potenciális veszélyforrás, kockázati tényező. De mondom: nálunk ilyen sosem volt. Erre lehetne azt mondani, hogy de Bécsben sem volt, aztán mégis, lám, mi történt: akkor viszont ne a magyar parlament hozzon erről törvényt, hanem az összes európai. Meg hát az, hogy egy másik országban volt már baj egy harmadik országban megjelent karikatúrából, ezért nálunk szabályozzák a rajzokat – azért elég nagy logikai bakugrás.

Ráadásul nem is az a célja a törvényjavaslatnak, hogy a karikatúrákat szabályozza. Az csak a külszín. Mert mit is mond a képviselő (a javaslat szövege egyelőre nem áll rendelkezésünkre, kénytelenek vagyunk a szavaira hagyatkozni)? „Egy biztonságos demokráciában nem megengedhető, hogy valaki akár a muszlim, akár a keresztény, akár más vallás jelképét gúny tárgyává tegye és azt terjessze.” Ez bizony vonatkozhat írásra is, nem csak rajzra. És a teljes nyilvánosságra.

Kilóg a lóláb, kilóg az egész ménes is: ezt a törvényt, ha megszavazzák (és jó eséllyel megszavazzák) a sajtó ellen általában akarják majd használni. Az elmúlt év folyamán a kormánymédia sűrűfésűvel kereste a maradék, független sajtóban (mely nem azonos az ellenzéki pártok lapjaival) azokat a képeket, írásokat, amiket vallásgyalázónak kiálthatott ki. Ott volt – csak egy példát mondok – Pápai Gábor karikatúrájának esete, melyen Müller Cecília volt látható egy feszület mellett. Azonnal felordítottak: „Jézus Krisztus egy karikatúrán? Szentségtörés!” – holott feszülettel azért a mindennapi életben elég sok helyen találkozik az ember, és ha a hétköznapokban van helye, akkor a karikatúrán is lehet. Perre is mentek miatta, jóllehet vallásgyalázásra egyszerűen nincs magyar törvény, mivel nem is nagyon szokott előfordulni ilyesmi, minek volna? Ez sem az volt. Maximum azt mondhatja ki a bíróság, hogy sértő a keresztény és keresztyén vallási közösségre nézve Jézus Krisztust egy képen szerepeltetni Müller Cecíliával. Bibliásan fogalmazva, Károli nyelvén: „Utálatosság az”.

Ez majd eldől a bíróságon, már ha egyáltalán befogadták a kereseteket, amiben kételkedem. De elértünk a hektikus ponthoz.

Mi a sértés? Meddig vicc a vicc?

A legbiztonságosabb bizonyos témákat eleve kerülni. Én azt is teszem, mástól viszont nem várhatom el. Ellenben... szóval, történt pedig tán olyan fél évvel Pearl Harbour előtt, mikor az amerikai–japán viszony már elég rossz volt, hogy valamelyik olvasottabb amerikai napilapban karikatúra jelent meg Hirohito császárról. A japán nagykövet tajtékzott, már amennyire egy japán diplomata képes tajtékozni, mindenesetre azt kérte, sőt követelte Roosevelt elnöktől egy jegyzékben, hogy vagy adják ki Japánnak a rajzolót, vagy büntessék meg azonnal japán törvények szerint a Tenno megsértése miatt. Ez természetesen lefejezést jelentett volna, Japánban bizonyos korszakok idején gyakori büntetés volt ez, mostanában épp hanyagolják, de szép, régi szokásuk nekik. Roosevelt azt válaszolta a követelőző jegyzékre:

- A japán császár hatalmas úr, sok mindent megparancsolhat. Az Amerikai Egyesült Államok elnöke is nagy úr: de két dolog fölött nincs hatalma. Afölött, hogy milyen legyen holnap az idő és afölött, hogy mi legyen az újságokban.

Lehet, hogy csak anekdota, de jól megvilágítja a helyzetet. Ami Japán számára elviselhetetlen sértés volt, és csak vérrel lehetett volna lemosni, az Amerikában egyszerűen egy vicc, amit felnőtt ember komolyan sem vesz. És ami Amerikában szentség – például a magukat megadó ellenséges hadifoglyok élete – az japán gondolkodás szerint hajítófát sem ér, aki megadta magát, már nem ember, meg lehet ölni, genfi egyezmény ide vagy oda.

Tehát részben kultúrkörtől függ, mit tekintünk sértésnek, részben pedig attól, meg akarunk-e sértődni. Más, ellenkező esetben attól, provokálni akarnak-e minket.

Most olyan példát hozok fel, amiben szándékosan kitalált felekezetek neveit fogom használni. Tegyük fel, hogy a Magyarországon elfogadott egyház a bogomil, a radoszláv és a petymeg felekezet. Hittételeiket ne boncolgassuk, a maguk módján mind rendes emberek úgy általában.

Csak mondjuk a bogomilok (nem összetévesztendő a történelemben létező, albigens bogomil szektával) főmagisztere egyszer csak mond egy olyant a nagy nyilvánosság előtt, miszerint „a jóga démoni megszállottságot okoz és átkozott az Úr előtt, amint azok is, akik űzik”. Nem marhaság ez? Dehogynem: emeletes marhaság. Nincs az az újságíró, aki meg ne írná hírnek, nincs az a publicista, aki ne akarná parodizálni, és már látom magam előtt a karikatúrákat a főmagiszterről lótuszülésbe gabalyodva. Ámde a bogomil felekezet tanítása szerint a vezető magának az egyháznak a megtestesülése, így ha rajta röhögünk, mindannyiukon gúnyolódunk. A törvény hatálya alá esünk, perek sora következik.

Mi következik ebből? Az, hogy a bogomil főmagiszternek jogosítványt ad ez a törvény arra, hogy beszélhet de akár tehet is bármit: tilos rajta még nevetni is.

Ha a radoszlávok egyházi tizedet szednek híveiktől, azt sem szabad megkérdőjelezni, ha a petymegek klérusában szexbotrány tör ki, azt aztán főleg nem: maguk az egyházak sérülnének.

Egyáltalában véve: tilos volna bármit is írni, rajzolni bármely egyházi személyről. Illetve: bármi kellemetlent. Ha úgy dönt, hogy valamit sértőnek talál, már mehet is a sajtó az áristomba.

De olyan embert is tilos lenne bántani, aki közismerten vallásos: hiába rabolja ki a bankot, ha közben vallási jelkép lóg a nyakában, már tilalom alá esik. A jelkép mindenképpen, akkor is, ha harminc centis, de lehet, hogy ő maga úgyszintén. Elég azt mondania, hogy azért írnak róla csúnyákat, mert hívő. Szokás is ilyesmikkel érvelni, csak eddig senki sem vette komolyan.

Ott a közismerten templomjáró Kaleta esete: no, róla sem lehetne majd írni, vagy csak hazugságot. Azt meg nem érdemes.

Száz szónak is egy a vége: vallással, hittel tényleg nem becsületes vagy úri dolog viccelni, aláírom.

De törvénnyel védeni, körbebástyázni minden esetre mindenféle és -fajta vallásosságot (tehát nem magát a vallást), más országok példája alapján, olyan precedensre hivatkozván, mely nálunk soha elő nem fordult: politikai szándékú visszaélés a joggal. Értem én, hogy a formális logika szerint most azzal válaszolhatnának nekem, hogy „Mit akarsz akkor? Provokatív karikatúrákat, írásokat, amiket terrorakciók követnek?” De ez formális logika. Persze, hogy nem ezt akarom, de soha ilyent nem is tett a magyar média. Kívánom viszont a sajtó szabadságát, cenzúra eltörlését, amint mások meg a sajtószabadság eltörlését, cenzúra bevezetését kívánják.

Hát hiszen az emberevést sem tiltjuk Magyarországon, a cápatámadás ellen sem védekezünk a Baross téren, pedig olyan is előfordult már más országokban: ez a törvény olyasmi lenne, mintha őrnaszádokat vezényelnénk a Keleti elé a flaszterra.

Persze, egy jól bebetonozott őrnaszád bármire lőhet, legfeljebb utána azt mondja a parancsnok: cápa volt az, vagy legalábbis annak látta, mert szerinte cápaként viselkedett.

Márpedig én azt mondom, ahol nincs tenger, cápa sincs, nem kell ellenük védekezni.

Mert félő, hogy cápára nem lőnénk, ha nincs, de egymásra annál többet.

Arra meg már így akad elég ürügy.

Menjetek békében, feleim.

Azt mondtam, békében, nem békétlenkedve!

Szele Tamás