Sajnos kegyetlen kézzel, kíméletlenül le kell rombolnom egy születő legendát, jóllehet a szerzői, alkotói szándékával összhangban teszem: ők sem félrevezetni akarták a nézőközönséget, hanem ellenkezőleg: mintegy az álhírek, összeesküvés-elméletek paródiáját mutatták be nekünk. Csak nehogy valaki komolyan vegye, ahogy manapság a világon mindent szokás.

Manapság ugyanis viccelni is életveszélyes, mindig lesz, aki szó szerint veszi, de nem volt ez másként a kilencvenes években sem. Emlékszem, még a boldogult Kurír idejében kísérleteztünk egy álhír-lappal, talán „Szenzáció!” volt a címe, de annak a fejlécében is szerepelt, miszerint egy szó sem igaz az egészből. Hiába szerepelt. A második vagy harmadik szám után le kellett állítanunk a megjelenését, ugyanis az olyan hülyeségek mellett, mint „Szibériában megtalálták a Pokol lejáratát!” (és ez a szamárság azóta is feltámad fél évente) megjelent egy kis szösszenet arról, miszerint a szénpor gyógyítja az influenzát. Ezt sem saját kútfejéből merítette a szerző vagyis a fordító, ugyanis tulajdonképpen az egész egy nyugati álhírlap fordítása volt, aminek a főszerkesztőnk megvette a másodközlési jogait. Morogtunk is érte, hogy mi ennél jobb marhaságokat tudnánk kitalálni, de odáig nem is jutott az ügy, hogy ez rendesen szóba kerüljön, ugyanis elkezdtek telefonálni, bejövögetni a szerkesztőségbe az influenzás olvasók, némelyek amúgy, szénporosan, és reklamáltak, hogy nem gyógyulnak a szénpor-terápiától. Úgy kellett mindegyiknek megmutatni azt, amit addig is látott, hogy egy vicclapról van szó, egy sora sem igaz... A főszerkesztőnk elnézett maga elé a nagy büdös semmibe, gondolom kattogott a fejében a pénztárgép, számolta a veszteséget, aztán azt mondta:

- Abbahagyjuk a Szenzációt. Nem vagyunk perelhetőek, de abbahagyjuk. Ez az ország még nem érett meg az ilyen humorra.

És abba is hagytuk.

Azóta sem érett meg.

Hát ezektől a „szénporos olvasóktól” vagy inkább nézőktől féltem én a Halmos Ádám – Horváth Réka szerzőpárost, akik komolyan és szó szerint vennék azt a minden túlzás nélkül zseniálisnak nevezhető áldokumentumfilmet, amit pár napja hoztak nyilvánosságra, tették elérhetővé a YouTube-on és amely fénysebességgel terjed a világhálón, a közösségi oldalakon. A címe: „NEMZETI TRIP - A legvidámabb barakk”.

És igen, áldokumentumfilm, mely műfajnak komoly hagyományai vannak nálunk, mégpedig kétfélék: mikor az első ilyent bemutatta a Magyar Televízió – ez az 1987-es cseh „Olajfalók” volt – egy emberként hitte el a film minden szavát a magyar publikum, de annyira, hogy a Napzárta műsorába több komoly biológust és genetikust is behívtak, hogy magyarázzák el, miféle teremtés ez a mocsári olajfaló. Szegények nagy kínban voltak, mert el kellett magyarázniuk: semmiféle ilyen élőlény egyszerűen nincs és nem is lehet. De hét év múlva, 1994-ben már volt saját, magyar áldokumentumfilmünk: Siklósi Szilvesztertől „Az igazi Mao”, ami szintén tökéletes volt a maga nemében: a lehető legkisebb költségvetéssel készült és a lehető legnagyobb képtelenségeket hitette el a közönséggel. Pedig ennek a végén is ott állt a felirat:

„Figyelem, az imént látott filmből természetesen egy szó sem igaz. Minden állítása a fantázia szüleménye. Állítólagos dokumentumai meghamisítottak. Ön egy kísérlet részese volt. Be akartuk bizonyítani, hogy a legnagyobb képtelenség is elhitethető. Minden csupán attól függ, hogyan csomagoljuk mondandónkat.”

Igen, az áldokumentumfilm egy ilyen műfaj. A Nemzeti tripet jegyző Halmos Ádám azt nyilatkozta a Ritkán látható történelem blognak erről, hogy:

„Az áldokumentumfilm hiteles megszólalókkal, ismert történelmi tényeket felhasználva és elferdítve, régi képsorokat mutatva olyan valóságot tár elénk, ami hihetőnek tűnik, de nem igaz. Teszi mindezt azért, hogy a néző becsapva érezze magát, és miután egyértelművé vált számára, hogy a gondosan felépített hazugság csupán a készítők kreálmánya, kritikus gondolkodásra késztesse őt, ami megvédi a propagandával szemben – így ellenszere is annak.

A mi célunk is ez volt. Meglepő volt látni, hogy volt olyan, aki a Kádár-korszakban élt, és ez a teljesen abszurd, egyértelműen kreált történet számára hihető volt. Ami még meglepőbb, hogy sokan elfogadják azt, hogy Kádár LSD-vel kezelte a csapvizet, de ezt nem látják problémának, sőt, szükséges volt a jólétünkhöz.”

 Értsük tehát jól: olyan ez, mint a himlőoltás, magával a kórokozóval oltják be a nézőt, aki aztán immunissá válik legalább a nyilvánvaló propagandára. Már persze, ha rájön, hogy nem a valóságot látja.

 De hogy is van ez, Kádár LSD-vel kezelte volna az ivóvizet?

 Dehogy kezelte, csak ennél nagyobb marhaságot még kitalálni is nehéz. Érdemes megfigyelni, milyen mesterien kavargatják a szerzők a köztudatban lappangó fogalmakat: 1957. május elsején, a forradalom vérbefojtása után félmilliós tömeg ünnepelt a Hősök terén és a környéken, hogy volt ez lehetséges? (Úgy, hogy odamentek...) Nem voltak ezek belőve? De hát mind? És hogy kaphattak volna ennyien egyszerre komoly hangulatjavító szert? Csakis az ivóvíz útján. De miért nem hallucináltak? Mert mikroadagokat kaptak (a mikroadagolás létező fogalom, orvosi kísérleteket végeznek ezen a téren: és néha ezek a kísérletek bele is kerülnek a hírekbe, ami növeli az álelmélet hitelét).

 A csúcs a kubai elvtársakkal tartott LSD-buli leírása, aki azon a ponton sem jön rá, hogy hülyéskednek vele, az reménytelen, azt hagyni is kell, hogy higgyen csak el mindent, ami a szeme elé kerül. Castro és Kádár, amint együtt fedezik fel a kémiai mennyországokat... egyet nem értek, ezt miért nem én találtam ki?

 Na, szóval komolyabbra fordítva a szót – az elmúlt napokban elég sok ismerősöm küldte el nekem ezt a filmet és döbbenten látom, miszerint páran hiszik is – jeleznünk kell, hogy ilyen nincs.

 Ez vegyi, orvosi és gazdasági képtelenség lett volna, egyrészt, mert az LSD nem egy univerzális kedélykarbantartó eszköz, hanem egy erős és hallucinogén kábítószer, ami mindenkire másként hat. Van, aki élvezi és van, akit a mennyország helyett a pokolba röpít. A mikroadagolás is viszonylagos: ezer dologtól függ, kinek mekkora az a mikroadag vagy egyáltalán, az adag, testtömegtől, egészségi állapottól, lelkiállapottól, fáradtságtól, erőnléttől: ami meg sem kottyanna egy huszonéves sportolónak, attól Mari néni könnyen lila sárkányokat láthat a stelázsin. Aztán ott van a szer ára. Rendben, ez egy szintetikus anyag (bár a természetben is előfordul, a gabonán élősködő anyarozsban például), de az előállítása nem igazán olcsó. Ipari mennyiségben sem az, és Budapest ivóvizének kezeléséhez komoly mennyiség kellett volna, hosszú időn át, aminek az árát képtelenség lett volna kigazdálkodni.

 Szóval: ugyan már. Fogjuk fel, hogy mi egy művészi alkotást látunk, ami valami kiváló vágásokkal, animációkkal, remekül alkalmazott hitelesítő elemekkel mutatja be nekünk – a saját hiszékenységünket.

 És ha rájövünk erre, már sikerrel jártak az alkotók.

 Valami kevés közöm nekem is van mozgóképhez, sőt, egészen pontosan a dokumentumfilmekhez és a hírműfajhoz, készülőfélben van kollégámmal egy produkciónk a második világháború végén Dániába szakadt magyar katonákról, de forgattunk már interjúkat más ügyekről is. Profinak nem nevezném magam, de azt látom, mennyi munka van akár csak pár perc valódi, tehetséges megvágásában, a képi világ megkomponálásában, a hangulati elemek alkalmazásában, a kísérőzene használatában... ebből a szempontból is remekmű a Nemzeti trip, minden másodperce eltalált, sehol nem lankad a néző figyelme, ez így arányos: ebből több csak kevesebb volna, ebben 36 perc van, de az pont így jó, ahogy látjuk.

 Összegezve: ajánlanám, nagyon ajánlanám a film értő megtekintését mindenkinek – de senkinek sem ajánlanám, hogy szó szerint vegye.

 Ez a film nem Kádárról szól, nem Castroról szól, nem az LSD-ről szól: ez a nézőről szól és a kritikátlan hiszékenységről.

 Nézzük meg, aztán nézzünk magunkba is.

 És utána alkalmazzuk a tanultakat.

 Jó szórakozást!

Szele Tamás