Az a baj, hogy Pröhle Gergelynek igaza van. Bár ne lenne – ráadásul semmi jót nem ígér a jövőre nézve, hogy ez a helyzet, amit pár szóban elég pontosan körülírt. Az ATV-nek nyilatkozott a Petőfi Irodalmi Múzeum volt igazgatója, sok mindenről kérdezték, sok mindenre válaszolt, minket most az interjúnak az a része érdekel, amiben az utódja is szóba került.

Épp egy hete jelent meg Demeter Szilárd tollából az Origón az a vállalhatatlan jegyzet, ami komoly nemzeti és nemzetközi vihart kavart, a gondolatok is penetránsak voltak benne, a stílus is, és ha a Szájer József körüli botrány nem tör ki, tán még nagyobb lett volna a felhördülés: mindazonáltal nem menesztik a PIM igazgatói székéből, azonban a jövőben nem ír publicisztikát és az említett írást is „visszavonta”. Igaz, hogy már harmincezren írták alá a lemondását követelő nyílt levelet, de azért marad ő, ahol van. 

Az világosnak tűnt, hogy a posztjáról korábban menesztett igazgatónak lesz véleménye az utódja hibáiról és tévedéseiről, de ez a vélemény elég meglepő volt:

„Prőhle Gergely elmondta, ő is ír publicisztikákat, de ahogy fogalmazott: ha valakinek megtetszik egy gondolat, akkor, ha szerencsés, azt előbb meg tudja mutatni mondjuk a feleségének, aki, ha olyat lát azt tudja mondani, hogy ezt nem kellene közzétenni. De ha az ember ezt a gondolatot csak „nálánál is radikálisabb barátainak” mutatja meg, az nem szerencsés.

A volt főigazgató szerint leváltása után az utódkeresés kérdésében illetékes miniszter furcsa jelöltekkel állt elő, akik között voltak jobboldali radikális figurák is, ebből lett elege Orbán Viktornak, és ezért nevezték ki végül Demeter Szilárdot.

Hangsúlyozta: a múzeum az egyik legtekintélyesebb magyar közgyűjtemény, ugyanazok a kollégák dolgoznak ott ma is, mint akik az ő irányítása alatt, Demeter minimálisan sem nyúlt bele a tevékenységbe, mindenki a helyén maradt, még a kiadványok dizájnja sem változott.

Prőhle Gergely szerint ha komolyan vehetjük Demeter Szilárd levelét, amelyben szilenciumra inti magát, akkor az intézmény és mindenki jobban jár, ha Demeter a pozícióban marad, mint ha újabb „totó” kezdődik, hogy vajon melyik „futóbolond” lesz a főigazgató. Demeternek ugyanakkor szerinte nagyon komolyan kell vennie azt, amit megígért.” (ATV)

Hm. Szóval még az is jobb, ha marad Demeter, mert nála csak rosszabb jöhetne? Elsőre azt mondtam magamban: kellett nekem valamelyik nap azon viccelődni, hogy Szakács Árpád lesz a PIM új igazgatója, lám csak, nem volt az vicc... és tényleg nem nagyon lehetne kormányoldalon olyan tekintélyes és mindenki számára vállalható értelmiségit mondani, aki alkalmas lenne arra a feladatra. Aki a közönség számára elfogadható volna, az a kormány számára nem az, aki a kormánynak megfelelne, az alkalmatlan. Ez lesz abból, ha átpolitizáljuk a kultúrát. Bár mondjuk a világon mindent tönkreteszünk a politikával, miért pont a kultúra lenne kivétel?

Viszont ha igaz – és nagyon igaznak tűnik – hogy Pröhle menesztésekor már Demeter is egy kompromisszumnak köszönhetően került pozícióba, akkor teljesen más optikát kap az az őrültség, amit kultúrharcnak nevezünk és ami felmérhetetlen károkat okozott eddig is, de ezentúl tán még veszélyesebb lesz. Szóval, hogy is volt csak?

2018-ban választás volt, melyet a Fidesz elég alaposan megnyert. A választás előtt, még 2017. november 16-án (tehát kampányidőszakban) jelent meg a Magyar Időkben Szakács Árpád „Kinek a kulturális diktatúrája” című programcikke, amiben már megtalálható volt embrionális formában minden a későbbi hadjárat elemeiből, gyakorlatilag azt kérte számon a kormánytól, hogy miért nem hallgattat el mindenkit a kulturális életben, aki kritikus vele szemben. Volt ebben az első részben támadás a Balassi Intézet vezetése ellen (Hammerstein Judit főigazgatót 2018 júliusának elején leváltották), kritika az MTA ellen (a közismert eredménnyel), de szidott tárlatot és hanglemezt is a lelkes kultúrkomisszár, mert ő sokoldalú valaki, minden műfajban képes és akar is ártani.

Akkor legyintettünk rá egyet és azt mondtuk: kampány van. A csoda gondolta volna, hogy ez a történet folytatódik majd. És nem is azonnal jött a folytatás: január huszadikán jelent meg a cikksorozat második része, így jöhettünk rá, hogy ez sorozat lesz. Február huszadikán következett a harmadik rész, de ne aprózzuk el: akit érdekel, itt elolvashatja az összeset.

A művelt honi közönség meghökkent, főleg, mikor mutatkozni kezdtek – az április nyolcadiki választások után – az első következmények, mikor igazgatókat kezdtek elbocsátani, amint Pröhlét is, színdarabokat vettek le a műsorról, kezdett látszani: ennek fele sem tréfa. Az egyik mellékszálon sikerült Ady Endre elleni kampányt is indítani, éspedig azon az alapon, hogy nem volt katona, ellenben volt szabadkőműves, aminek egészen abszurd következményei lettek a 2019-es Ady-emlékév folyamán, ugyanis rendezvények maradtak el, lemezek, műsorok nem kaptak támogatást amiatt, hogy Ady halálának századik évfordulóján a költő politikailag minimum gyanúsnak minősült.

Sőt. Egyre inkább látszott, hogy a magyar kultúra összes területét ki akarja sajátítani egy voltaképpen nem túl nagy létszámú társaság, ami jól körülhatárolhatóan Kásler miniszter és Raffay Ernő holdudvarához tartozott. Innen jött később Takaró Mihály tanterve, innen annyi egyéb méltatlan ötlet, innen a Hunyadi-film ellehetetlenítése. Kívülről is csatlakoztak hozzájuk páran, de hamar leállították a haverfelvételt: a legutóbbi hadjáratuk a nyári történész-háború volt (vagy szabadkőműves-háború?), de azóta is folyamatosan nyelik a pénzt és köpik a tüzet mindenre, ami kultúra vagy tudomány.

Mit akarnak?

Mindent. Így, egy tételben.

Én eleinte azt tételeztem fel, hogy ennyire fanatikusok, később, mikor Pröhle menesztésének idején előkerültek bizonyos pitiáner személyes sértődöttségek, haragok, hozzátettem, hogy hajthatja őket a bosszú vágya is. De ha Demeter kinevezése előtt radikális szélsőjobboldali figurák kerültek szóba, akik a PIM igazgatói székére aspiráltak, csak még a kormány számára is vállalhatatlanok voltak – pedig azért meg kell ám dolgozni! – akkor egyszerűbb a képlet. Akkor ez a klikk leült egy ital mellé, leosztotta a pozíciókat, megbeszélték, ki milyen állást szeretne, majd véd- és dacszövetségben, egymást támogatva megkezdték a rohamot. Akkor tényleg nem vicc, hogy Szakács Árpád akart volna a PIM igazgatója lenni, vagy ha esetleg nem ő, valamelyik közeli elvtársa.

Nem kell mondanom, hogy mennyire veszélyes lenne, ha a magyar kultúra akár részben, akár teljesen szélsőjobboldali radikálisok kezére jutna, elég csak egyszer is rácsodálkoznunk a világösszeesküvéses-paranoiás elképzeléseikre, melyek egy átlagos zárt osztályon is döbbenetet keltenének – meglehetősen abszurd, de akkor ezek szerint a legrosszabb még hátra van, ugyanis ha a mostani, eléggé alkalmatlan kulturális vezetőket sikerül megfúrniuk, akkor már tényleg nem lesz kompromisszumos, konszenzusos megoldás, kis ország vagyunk, addig rontanak a helyzeten, míg már csak ők maradnak szóba jöhető káderekként és akkor átveszik a hatalmat a kultúra minden területén. Aztán lepusztítják a földig, mint hurrikán a halászfalut, semmi sem marad állva.

Szóval, ha jobban járunk még azzal is, ha Demeter a helyén marad, akkor rettenetes idők következnek – ugyanis örökké nem maradhat ott, most megúszta az elbocsátást, de keveredik ő még botrányba, olyan embernek ismerjük, aki nem fog csendben megülni a székében.

Na, szépen állunk, mondhatom.

Futóbolondok kora jő.

Előbb vagy utóbb.

Szele Tamás