Vannak nagy, véletlen találkozások az életben, így találkozott Kleopátra Caesarral Alexandriában, Stanley Livingstone-nal Ujijiben, a Tanganyika-tó mellett és David Reaboi Milo Yiannopoulosszal ezeken a hasábokon. Ez azért van, mert a két alt-rightos betűkuli egyaránt esküdött: Milo bosszút Trump és a Republikánus Párt ellen, David hűséget Orbán Viktornak.

Az a helyzet, hogy Reaboi mester volt már nekünk ügyfelünk, abból az alkalomból, amikor elszerződött – nem is olyan nagyon rég – a magyar kormány amerikai sajtólobbistájának. Nem ingyen tette, mint szerződése is mutatja, hanem harmincötezer dollárért, ami Amerikában nem lenne gigantikus összeg, nálunk sem az, napi árfolyamon valamivel több, mint tízmillió forint (egészen pontosan 10 180 800). Viszont ez nem éves szerződés volt, hanem csak 2020. szeptember 25. és december 20. közötti lobbitevékenységre szólt, szóval így már valamivel értékesebb. Lehet, hogy ez volt Reaboi próbaideje, lehet, hogy meghosszabbítják, az is lehet, hogy nem, de minket most az érdekel, hiszen mindjárt lejár a terminus, miszerint mennyit dolgozott ő ezért a tíz milláért?

A Szabad Európa utánajárt, de utána néztem magam is.

Elöljáróban csak annyit, hogy a sajtólobbista alkalmazása körülbelül a legfeleslegesebb dolog a világon. A sajtó nem úgy működik, ahogy azt a kedves megrendelő elképzeli, hogy mást ne mondjunk, mi a hírt nem gyártjuk, csináljuk, hanem közöljük, kitalálni nem szabad. Illetve nem lenne szabad, bár az álhír egy külön bűncselekmény, azzal most ne is foglalkozzunk. Elvileg mit várnak el a sajtólobbistától? Tekintsük Reaboi szerződését. Elvárják benne, hogy emberünk:

„- Kedvező médiamegjelenést biztosít Magyarország számára az Egyesült Államokban,

- szembeszáll a Magyarországot érintő negatív médiamegjelenésekkel,

- hálózatot épít írókból és szakértőkből, és ezeket a kapcsolatokat arra használja fel, hogy magas rangú magyar kormányzati tisztségviselőknek interjúlehetőségeket teremt (legalább havonta öt interjú vagy publicisztika formájában).”

Ezek eléggé pontosan megfogalmazott kritériumok, az a szomorú helyzet, hogy engem magamat már sokszor kívántak ilyen médialobbistának használni, kezdve az 1990-es évek elejétől egészen napjainkig, ámde a mélyen tisztelt megrendelők egyrészt nem nagyon szerettek fizetni, másrészt sosem fogalmazták meg ennyire alaposan, mit akarnak, meg többnyire értelmetlenségeket is kértek, tehát sosem sikerült.

No, de Reaboi esetében pontosan tudjuk, mit akart tőle a magyar kormány. Az a magyar kormány – teszem hozzá – amelyik például 2018-ban 970 millió forintot költött amerikai sajtómegjelenésekre. Ahhoz képest tízmillió, de akár még százmillió is komoly takarékosság, gondolom azt akarták, hogy egy kézben fussanak össze a sajtóügyek, és ne a Salt Lake City agglomerációs övezetében kiadott „Moroni ragyogó hajnalcsillaga” című hitéleti szemlében jelenjen meg fizetett hirdetésként az, hogy milyen csodás Kánaán épül itt minálunk, ebben a kis drótoktól öleltben.

Jobbfajta követségeken ezt sajtótitkárnak hívják, adnak neki egy kalap pénzt, hogy tartsa jól a sajtómunkásokat a tájékoztatókon – szó nem lehet az ásványvíz-pogácsa kombóról! – és időnként hívja meg őket vacsorára is. Akkor majd jók lesznek a sajtókapcsolatok, igaz, ehhez az is kell, hogy az illető sajtótitkár ismerje az adott országot is, a sajtóját is, és kifogástalan úriemberre van szükség ezen a poszton, aki nem kér lehetetlent a sajtótól. Mert a Fidesz bizony többnyire lehetetlent kért mindig is – az első ilyen óhajuk az volt annak idején, mikor kitört a botrány, még a magyar médiától, hogy feledkezzünk már meg a székház-ügyről, de annyira, hogy meg se említsük. Ez nem jött, nem is jöhetett össze, azóta tekintenek ellenségként a sajtóra úgy általában. Pedig tudták, mitől döglik a légy: a Lendvay utcai sajtótájékoztatókon a legfinomabb tokaji borokat szolgálták fel a megszólalások előtt is, után is.

Valamiért szükség volt erre a közbeiktatott úriemberre a magyar követség sajtótitkára és az Egyesült Államok sajtója között, arra gondolni sem merek, hogy talán azért, mert a titkár nem ismeri az amerikai sajtót. Mindegy, a befektetés elenyésző a többihez képest, de lássuk, kit sikerült felfogadni?

Mint korábban írtam is, elvileg van neki vagy 107 ezer követője a Twitteren ami azért nem rekordmennyiség és van egy saját blogja is, a „The American Mind”, amin tulajdonképpen olyasmiket ír, amiket magyarul is olvashatunk eleget a KESMA lapjaiban, például egy írásában azt bizonyítja be veretes szavakkal, hogy semmi értelme a politikai vitáknak, ugyanis az azokban részt vevő felek mást értenek a szavakon, kifejezéseken, mint a partnereik. Ami régi probléma, de emberünk legalább terjedelmesen vezeti fel. Nem is csoda, hogy komolyabb sajtótermékekben nem jelent meg Reaboi úrtól semmi. Viszont a Breitbartban közölt már! Épp Gorka Sebestyénnel kapcsolatban. Szóval ért a magyar ügyekhez, hajjaj.

Mellesleg nagy híve a szaúdi királyi háznak, kedveli a jazzt, testépítő és szeret enni. Ellenzi a bevándorlást – pedig a szülei is bevándorlók voltak –, az LMBTQ-jogokat, valamint úgy gondolja, hogy a techcégek azért költöztetik a központjaikat Kaliforniából más, esetleg republikánus államokba, hogy megfertőzzék azokat demokráciával.

Mondhatnám, ideális ember, csak nem sajtólobbistának. Hogy ezzel szemben minek, azt így kapásból nehezen tudnám megmondani, talán Trump vagy Orbán propagandistájának lenne való. Arra remekül alkalmas.

Na, de legalább megdolgozott a pénzéért?

Attól függ, hogy nézzük.

Először is, a Twitteren valóban hiperaktív. Folyamatosan beszél, posztol. Annyira, hogy a Politico „jobboldali Twitter-harcosnak” nevezte. De érdekesen viszonyul a szerződéséhez, annyi szent. Ugyebár, szeptember 25-től élt ez a kontraktus, december 20-ig érvényes, azonban mikor az Egyesült Államok sajtójában is megjelent a híre, külön posztban tagadta, hogy ő pénzt kapna, idézném:

„I have been supportive of Hungary – especially at a time when they’re under assault from the media and hard-left NGOs. I’m not in this for the money.”

Vagyis:

„Támogattam Magyarországot – különösen egy olyan időszakban, amikor a média és a baloldali civil szervezetek támadják őket. Ennek semmi köze a pénzhez.”

Akkor mi nagyon rossz üzletemberek vagyunk, hiszen úgy tűnik, támogatná ez a magyar kormányt ingyen is: kidobtunk az ablakon tízmillió forintot. Egyebekben tényleg tweetelt valamennyit Magyarországról, bár ebbe az is beleszámít, amikor videón bemutatta, hogy készít és/vagy eszik magyar uborkasalátát. Ne legyünk igazságtalanok, mint a Szabad Európa írja:

„Szeptember 20. óta mintegy 50 tweetben foglalkozott a magyar politikával, és ezen túl 4-5 olyan cikket posztolt, aminek megjelenéséhez köze lehet és megfelel a szerződésben foglaltaknak.” (Szabad Európa)

Akkor a szerződésben foglaltakat teljesítette. És semmi többet.

Viszont folyamatosan tweetel Trumpról, Bidenről, általa marxistának vélt ügyekről, jazzről, techóriásokról, Obamáról, szóval, ami őt érdekli. Az egyik utóbbi tweetje viszont még ebben az amerikai szempontból történelmi pillanatban is Magyarországgal foglalkozik, bár szerintem ez szerződésen kívül van, ezt már nem fizetném ki neki. Azt mondja ugyanis a legény:

„So Hungarian leftist media does a long hit-piece on me, absurdly calling me “Alt Right.” The writer seems very interested in showing his readers photos of my physique, tho. LOL.”

Magyarul:

„A magyar baloldali média nagyon sokat foglalkozik velem, és abszurd módon alt-rightnak neveznek. A szerző számára úgy tűnik, nagyon fontos volt, hogy bemutassa olvasóinak testalkatomat. Hehe.”

Az illető „magyar baloldali médiumot” Szabad Európának hívják és a Kongresszus biztosítja számára a költségvetést.

Az, hogy mennyire abszurd Reaboit „alt-rightnak” nevezni, maximum az ő számára lehet humorforrás: az bizony, aminek látszik. Egy tipikus alt-right karrierista, aki – itt jön a hasonlóság Milo Yiannopoulosszal – feltette az életét arra, hogy az Egyesült Államokban mindörökké populista, trumpista rendszer lesz, legfeljebb egy idő után más lesz az elnök, de a szisztéma nem változik. Ne feledjük, mindkét figura Steve Bannon árnyékából jön, csak Reaboit össze sem lehet hasonlítani jelentőségében Yiannopoulosszal.

Ez most nem jött be. Tegnap az AP hírügynökség összesítése szerint Joe Bidenre helyi idő szerint hétfő délutánig 302, Donald Trump hivatalban lévő elnökre pedig 232 elektor adta le voksát. Az elnökké választáshoz 270 elektori szavazat szükséges. Trump napjainak vége.

És itt hagyta ránk az árváit: Yiannopoulos fenekedik, bosszút akar állni, Reaboi új gazdá(ka)t keres (mert annyiból nem fogja ő biztosítani a megszokott életszínvonalát, amennyit tőlünk kap), Steve Bannon nyugtalan lelke a tengereket járja és nem csodálkoznék, ha annak dacára is Budapesten kötne ki, hogy a magyar főváros messze esik minden tengertől.

Vagy lázadnak, vagy menedéket keresnek. Mert bizony lejárt az idejük. Nem is csodálom, hogy mi, kis ország lévén, a széledő zsoldoshadból szerződtettünk lobbistát: ilyenkor, szezon végén, olcsóbb is.

Végkiárusítás van az alt-rightnál.

Ha ez most mese volna, azzal kéne zárni, hogy „holnap legyenek a ti vendégeitek”, de nem mese, és sajnos egyáltalán nem kizárható, hogy Reaboi vagy Bannon bizony a vendégünk is lesz, majd kapnak egy csinos kis rezidenciát Gruevszkié mellett.

Meg különben is: úriember nem mond ilyen átkot.

Szele Tamás