„A Balti-tenger melletti Stettintől az Adriai- tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le a kontinensre.” – mondta 1946-os fultoni beszédében sir Winston Churchill, de azt azért ő sem gondolta volna, hogy lesz idő, mikor ez Dovernél ereszkedik le, azt meg főleg nem, hogy Britannia engedi saját magára.

Sőt, ellenkezőleg: nagy híve volt ő az egyesült Európának. Mármint – 1946-ban, a fultoni beszéd idején, mikor ellenzékbe szorult, később, 1951-es miniszterelnökségétől számítva sem volt tőle idegen a gondolat, csak sokat nem tett érte. Volt más dolga bőven. De, ismétlem, habár vérbeli angol volt, az az abszurd poén sosem jutott volna eszébe, hogy a Vasfüggöny Dovernél húzódhat egyszer – minden szovjet terjeszkedés nélkül is.

Nos, azért falat mégsem építenek a híres fehér sziklákra, nem vagyunk Kínában, a szigetország nem teljesen zárkózik be, csak épp annyira, hogy az mindenkinek kellemetlen legyen, turistától munkavállalóig. Persze Boris Johnsonnak nem az, ő kifejezetten ünnepelte, hogy törvénybe iktatták a Brexit utáni kereskedelmi megállapodást Nagy-Britannia és az Európai Unió között, amely december 31-én közép-európai idő szerint éjfélkor lépett hatályba. Ezzel kezdődött meg a gyakorlatban a Brexit.

„Ennek a nagyszerű országnak a sorsa most már szilárdan a mi kezünkben van. Hazánk történelmében egy új korszak, az EU-val – mint legnagyobb szövetségesükkel – pedig egy új kapcsolat kezdődik december 31-én 23 órakor.”

Well, így is fel lehet fogni. Engem ugyan arra emlékeztet ez az örvendezés, mint amikor elveszti az ember az állását, és azzal vigasztalja magát, hogy „legalább holnaptól nem kell többet korán kelni”. Aztán az első kiesett fizetés napján már úgy gondolja, kelne ő akármilyen korán is, csak fizessék meg.

És nem is minden brit politikus ilyen optimista. Őszinte és nagyon érdekes írást publikált tegnap a konzervatív Lord Heseltine az Independentben (a magyar olvasó inkább Sir Michael Heseltine néven ismeri, volt ő miniszterelnök-helyettestől hadügyminiszterig minden, a politikai pályája 1959-től napjainkig ível, ma is az Európai Mozgalom elnöke). Idézzük az ő rezignáltabb sorait. Érdemes.

„Együtt megengedhettük magunknak az Amerikával és Kínával való versenyzés költségeit, amelyek kormányai komoly támogatást nyújtanak technológiai és ipari bázisukhoz. Ezért tettem annyit az Európai Űrügynökség létrehozásáért 1973-ban. A biztonságra, a környezetvédelmi normákra és a jobb egészségügyi ellátásra való közös törekvésünk fontosabb lenne minden olyan triviális eltérésnél, amelyet az egyes országok szabályozási rendszerei valaha elértek.”

Hát igen, ugyanis Lord Heseltine volt ipari, kereskedelmi és környezetvédelmi miniszter is. Tudja, mit beszél, azt is tudja, miért volt fontos az Egyesült Királyságnak az uniós tagság. De általában is lesújtó a véleménye a helyzetről, és nagyon pontosan fogalmazza meg azt:

„A legszűkebb többséggel, és általában olyan okok miatt, amelyek Európa számára nem voltak relevánsak, népszavazással úgy döntöttünk, hogy 2016-ban elhagyjuk az európai klubot. Sajnálom ezt a döntést. A 2019-es választások azonban megerősítették, így nem tagadhatom a demokratikus felhatalmazását. Egy napon – úgy hiszem – ez a döntés megváltozik, de egy ideig nem így lesz. A Konzervatív Párt jelenlegi vezetői szembe fordultak a háború utáni miniszterelnökeik véleményével. Ez az ő felelősségük. Az ő hibájuk.”

Kíméletlen szembenézés a tényekkel, a helyzet pontos felismerése – és folytatja. Egyenesen, őszintén.

„Elhagyjuk a klubot. Senki sem kért minket, hogy menjünk. Sokan hasonló döntést fogunk hozni a személyes életünkben is. Lehet, hogy elhagyunk egy klubot, egy állást, egy csapatot, egy ezredet vagy bármilyen más emberi szervezetet, amelyet sajátos érdekeink elősegítésére hoztak létre. De gondoljunk bele: milyen gyakran változtatja meg bármelyik szervezet a szabályait az ilyen egyéni távozás megkönnyítése érdekében? Megváltoztatná a rendjét, hogy egy távozó tag aláássa a normáit, és így hatékonyabban versenyezzen? Ha így tenne, akkor kórusban követelnék a kivételezéseket a többi tagok is. Mennyi időbe telik, mire a változás búvópatakja áradattá duzzad, aláássa maga a szerkezet alapjait?

Amint felszáll a köd, amellyel a Covid–19 a többi hírt elborítja, amint bevezetik az oltásokat, napról napra világosabbá válnak majd a Brexit káros következményei.

A legtöbb kárt az euroszkepticizmus nyelve okozza. A személyes és emberi kapcsolatok közöttünk és kontinentális szomszédaink között felbecsülhetetlenek. Dolgozunk egymás cégeinél, üdülünk egymás üdülőhelyein, házasságokat kötünk a határokon átnyúlva és felbecsülhetetlenül értékes kulturális és történelmi örökségen osztozunk. Minden sértő szalagcím visszhangot üt a Csatornán túl.”

Nos, láthatjuk: van, aki reálisan látja a Brexit várható következményeit. Nem jósol éhínséget és tömeghalált, de – nem is optimista, ami a mai, az egész világon a demagógia felé radikalizálódó politikai közbeszédben majdhogynem garanciája annak, hogy igaza lesz. Hiszen azt is mondja:

„Ha Nagy-Britannia már nem hajlandó segíteni Európa szegényebb gazdaságainak felemelkedésében, akkor ez az üzenet világos. Ha az európai halászok már nem tudnak vizeinken horgászni, akkor miért kellene a londoni Citynek hozzáférnie az európai devizapiacokhoz? Minden előny, amelyet a Brexittől várunk, követelünk, felteszi a kérdést: kinek a költségére? Ki fogja megfizetni az árát?

A történészek tudják, hova vezettek ezek az érvek.”

Mindenképpen tény, hogy a Brexit most csak látszólag zárult le, a végeleges megállapodások letárgyalása, az egyezmények megkötése még évtizedekig fog tartani. A kilépés jelenlegi formájában a brit GDP 3,9-5,4 százalékos csökkenésével jár legalább tíz évig. A feldolgozóipart gyökeresen át kell alakítani az ellátási láncok teljes cseréjével és még akkor is kérdéses lesz, hogy versenyképes marad-e. A munkaerőpiac tökéletesen felborul: ugyanis az a bizonyos „salt of the Earth”, „a Föld sója”, az a munkaerő, ami voltaképpen működteti az Egyesült Királyságot – nagyon nagy részben az Unió területéről származik és a mostani munkavállalási feltételeknek, melyek elsősorban a nyelvtudást és a szakképzettséget követelik meg, nem biztos, hogy mindegyikük megfelel, nem bizonyos, hogy továbbra is a szigetországban maradhatnak mind.

És akkor még nem beszéltünk a kilépés külpolitikai következményeiről. A mostani megegyezés alapvetően – és, teszem hozzá, igen helyesen – az ír-északír határ helyzetére koncentrált, mely az Unió egyetlen szárazföldi határa lesz az Egyesült Királysággal, és amelyen, ha komolyan vennék a kiválás elveit, állandóak lennének a konfliktusok, sőt, nem kizárható, hogy a terrorcselekmények is. Hiszen a Nagypénteki Egyezmény egyik sarkalatos pontja volt ennek a határnak a szabad átjárhatósága, családok szakadnának el egymástól, vállalkozások mennének csődbe, ha hirtelen vízum kéne az átlépéséhez, vámot szednének az áruk, nyersanyagok után. Szerencsére az Unió ebben a kérdésben bölcsen engedett (ahogy tulajdonképpen majdnem mindenben) és Johnson is olyasmit mondott, hogy „majd nem vesszük olyan komolyan a határt”. Amit még meglátunk, de egyelőre a közvetlen békétlenség veszélye elhárult – mármint Ulsterben és környékén.

Érdekes, de jellemző mozzanata volt az eseményeknek, hogy – mint a második világháborúban a Csatorna-szigetekről, Jerseyről és Guernseyről – Gibraltárról is megfeledkezett London. Az utolsó pillanatban, december 31-én sikerült Spanyolországgal megállapodni a Szikla jövőjéről, éspedig úgy, hogy a szerződés értelmében Gibraltár a schengeni övezet része lesz 2021. január 1-től. Az okmányellenőrzés a spanyol határ helyett a nemzetközi repülőtéren is elvégezhető. Az egyelőre nem világos, ki fogja végezni az ellenőrzést. De valaki mindenképpen, ugyanis különben a határ túloldalán dolgozó több tízezer gibraltárinak és spanyolnak kellene naponta ellenőrzésen átesni és útlevelet pecsételtetni.

És most jön a legkeserűbb pohár Anglia számára: Skócia. Ott már nyíltan kenyértörésről beszélnek – joggal, hiszen a skót választók dönthettek úgy 2014-ben, hogy fenntartják az uniót az Egyesült Királysággal (és ezáltal az Európai Unióval is), ámde most, hogy fordult a kocka, többségük azon a nézeten van, miszerint ha az angolok kiléphetnek egy klubból, melynek tagságát hátrányosnak találják, úgy a skótoknak is szabad ezt. Csak ők nem az Unióból akarnak kilépni, hanem az Egyesült Királyságból – ami azt illeti, elég régóta, körülbelül annyi ideje, amióta a Stuartok perszonáluniójának vége után kényszerűen benne maradtak. Körülbelül erről szóltak a jakobita felkelések is – és valljuk meg, skótnak lenni Nagy-Britanniában mindig is lenézést, előítéletekkel való szembenézést és nem ritkán másodrendű állampolgárságot jelentett.

Ennek kívánnak most véget vetni – és van még egy nyomós, sőt, anyagi okuk a függetlenségre, nevezetesen Skócia tengeri gáz- és olajmezői, melyeknek hasznát nem kívánnák Londonba küldeni a jövőben. Szerintük igen jó helyen volna az a bevétel náluk is. Tegyük hozzá: a skót függetlenség pártolásának nincs meg az a szélsőjobboldali-nacionalista jellege, ami kontinens országainak egyes szeparatista mozgalmaiban tapasztalható. Az ő felfogásuk szerint származásra, felekezetre és minden egyébre való tekintet nélkül mindenki skót hazafinak tekinthető és tekintendő is, aki pártolja a független Skócia eszméjét és nem rajong Angliáért vagy az Egyesült Királyságért. A „nem rajong” szó szerint értendő: nem elvárás a gyűlölet, még az ellenszenv sem, az az elvárás, hogy ne kívánjon angol, illetve birodalmi érdekeket szolgálni az illető.

Nem kissé hangozhat fenyegetően Nicola Sturgeon újévi üzenete Boris Johnson számára: Skócia Első Minisztere ugyanis igazi kaledón tömörséggel annyit tett közzé a Twitteren:

„Európa, Skócia hamarosan visszatér. Hagyjátok égve a lámpát.”

És ez világosan üzeni: akár tetszik Londonnak, akár nem, hamarosan kiírják az új függetlenségi referendumot, bár Boris Johnson ezt elutasította már számtalanszor. Ha meg kiírják, a függetlenséget pártolók győznek, akár tetszik ez Londonnak, akár nem. És ha győznek, ki is kiáltják azt a függetlenséget, majd önálló államként fognak csatlakozni az Európai Unióhoz.

Ez már egészen biztosan nem fog tetszeni Londonnak, de sokat nem tehet. Elmúltak már Nyakigláb Edward és Culloden Moor napjai, erőt nem alkalmazhat – nincs is neki, a katonai költségvetést két mihaszna, alig működőképes repülőgép-hordozó emésztette fel – de képtelenség is volna az ilyesmi. Londonnak keserű szájízzel ugyan, de tűrnie kell majd Skócia kilépését és ami ennél is rosszabb lesz számukra: gazdasági felívelését is.

Nem tudok mást mondani a helyzetre, csak amit már négy éve mondok minden Brexittel foglalkozó írás végén: Isten óvja Angliát.

Ahogy kinéznek a dolgok: az Ő kezében is van.

Szele Tamás