Most már biztosak lehetünk abban, hogy holnap beiktatják Donald Trumpot és minden szempontból az Amerikai Egyesült Államok elnöke lesz: az viszont nagy és jó kérdés, hogy előre bejelentett, hajmeresztő tervei közül melyiket próbálja elsőként megvalósítani. Azonban akár a bevándorlók milliós deportálásával, akár a közhivatalnokok elbocsátásával, akár a területi annexióval kezdi, az bizonyos, hogy a világunk többet már sosem lesz olyan, amilyen volt.
(Képünk illusztráció)
Azzal együtt, hogy a területi annexió felér a Republikánus Párt lábon lövésével, de erről majd később ejtenék szót. Grönland ügyében viszont igen érdekes tanulmányt közöl a The Insider, Szergej Medvegyev történész (tehát nem az ultrapatrióta volt miniszterelnök – a Medvegyev gyakori orosz vezetéknév) tollából, mely bemutatja a lépés valódi jelentőségét, ezt ismertetném az alábbiakban.
Mennyi az annyi?
Donald Trump megválasztott amerikai elnök hivatalba lépése előtti utolsó sajtótájékoztatóján megismételte, hogy Grönlandot amerikai ellenőrzés alá kívánja vonni. Amikor közvetlenül arról kérdezték, hogyan lehetne ezt megvalósítani, nem volt hajlandó kizárni a katonai erő alkalmazását sem. A területi terjeszkedés iránti törekvés a nemzetközi jog Vlagyimir Putyin által kezdeményezett korrumpálódásából ered, állítja Szergej Medvegyev politológus. A következmény pedig könnyen az Északi-sarkvidékért folytatott harc lehet.
Első pillantásra Donald Trump beszéde Grönland elfoglalásáról abszurdan idejétmúltnak hangzik. Azonban Trump megszállottságának eredete messzire nyúlik vissza: már első elnöksége végén, 2019 augusztusában is tett egy hasonló javaslatot, amikor azt javasolta, hogy Dánia adja el a szigetet az Egyesült Államoknak. A sajtó a vezető környezetében lévő forrásokra hivatkozva 600 millió dolláros összegről beszélt. Amikor a dán miniszterelnök elutasította a tárgyalást erről, az amerikai elnök lemondta koppenhágai látogatását. Emlékezetes, hogy több mint hét évtizeddel Trump első hivatalba lépése előtt Harry Truman ugyanezt az ajánlatot tette a dánoknak, 100 millió dollárban határozva meg a javasolt árat. Ezt az ajánlatot is elutasították akkoriban.
Trump arra törekszik, hogy neve Thomas Jeffersonéval együtt kerüljön be a történelemkönyvekbe, aki 1803-ban 15 millió dollárt fizetett Franciaországnak a Mississippitől nyugatra fekvő hatalmas területért, és ezzel csaknem megduplázta a fiatal Egyesült Államok kiterjedését. Végül is Trump már bizonyos történelmi rokonságban áll Andrew Johnsonnal, aki 1867-ben 7 millió dollárt fizetett Oroszországnak Alaszkáért, mielőtt az első olyan amerikai elnök lett, akit vád alá helyeztek.
Grönland és Kanada megvásárlásával – amelyet Trump az 51. állammá javasol tenni – az Egyesült Államok a világ legnagyobb országává válna a szárazföldi területét tekintve, de ennél fontosabb tényezők is szerepet játszanak. Az ingatlanfejlesztőből lett geopolitikai szereplő, Trump úgy tűnik, hogy egy régi szakmai tételt alkalmaz új feladatkörében: minden áron területet akar foglalni. Grönland stratégiai szempontból egyedülálló helyen fekszik Európa és Észak-Amerika között, félúton, az Atlanti-óceán északi részén: a hajózás, a halászat és a stratégiai kommunikáció irányítása a szigetről ideálisan megoldható. Nem is beszélve ásványkincskészleteiről – leginkább ritkaföldfémekről és tengeri olajlelőhelyekről, amelyek becsült összmennyisége meghaladja az 50 milliárd hordót.
Trump üzletemberként elsősorban az ár szempontjából szemléli a kérdést. Az Economist becslése szerint egy tisztességes ajánlat 50 milliárd dollár lenne – ez mindössze az amerikai katonai költségvetés egyhuszad része, és jóval kevesebb, mint a Kaliforniában tomboló tüzek okozta károk biztosítási kártérítése. Grönland esetében ez minden egyes lakosra körülbelül 1 millió dollár bevételt jelentene.
Putyin nyomdokaiban haladva
De ez nem az árról szól, vagy akár arról, hogy Trump szereti az alkukat. A Grönland körüli vitában a legmegdöbbentőbb tény az, hogy a 21. században egyáltalán lehetővé vált a területátadás és a határok átszabása. Nem Trump nyitotta ki Pandorának ezt a szelencéjét, hanem Vlagyimir Putyin – a Krím 2014. márciusi annektálásával.
Az elfoglalás otrombasága, az orosz parlament azonnali jóváhagyása és a langyos globális reakció – Oroszország viszonylag csekély szankciókat és nemzetközi elszigeteltséget tapasztalt – csak felcsigázta az agresszor étvágyát. 2022 után részben elfoglalta Ukrajna további négy régióját, és bejelentette azok teljes beolvasztását az Oroszországi Föderációba.
Jelenleg Oroszország Ukrajna nemzetközileg elismert területének mintegy 20%-át tartja megszállva, és a most zajló béketárgyalások ezt a status quót akár örök időkre is befagyaszthatják. Az orosz–ukrán háború végső kimenetele még ismeretlen, de a harmadik év végére Putyin elérte a fő célt: megingatta a nemzetközi jogot, komoly pusztítást végzett a világrendben, és kitolta a lehetséges határait, bevezetve a nyílt területrablás korszakát.
Az elemzők most egy Tajvan elleni kínai támadás, egy Kasmírral kapcsolatos indiai-pakisztáni konfliktus, a szíriai Kurdisztán török elfoglalása és Fehéroroszország orosz annektálása valószínűségét latolgatják – miközben Izrael a libanoni Golán-fennsíkon terjeszti ki biztonsági övezetét, Venezuela pedig már a második éve próbálja annektálni Guyanát.
Ezek a lehetséges területfoglalások nem feltétlenül fognak megtörténni - és még ha meg is történnek, széles körű elismerésük elképzelhetetlen -, de egy dolog biztos: a nemzetközi rendszer olyan állapotba került, amelyben a határok többé nem szentek, és a jog enged a hatalomnak. Erre a lehetőségre és ezekre a várakozásokra játszik Trump.
Putyinhoz hasonlóan Trump is a jelenlegi világrend lerombolására számít – mind belföldön (az úgynevezett „mélyállam” lebontásával), mind nemzetközi szinten (a nemzetközi intézmények aláásásával, az ENSZ-től a NATO-ig). Putyinhoz hasonlóan Trump is a káosszal házal, növeli a tétet és kihasználja a kockázatokat. Grönlandra vonatkozó javaslata beleillik a világ „nagy újraelosztásának” tervébe, amely nem törődik olyan apróságokkal, mint a törvények és a kisebbségek hangja. Trump úgy tekint cselekedeteire, mint egy szimbolikus lépésre, amelynek célja a régi liberális világrend lerombolása.
Ezért figyeli a Kreml oly nagy érdeklődéssel Trump grönlandi kalandját. Január 9-én Putyin szóvivője, Dmitrij Peszkov azt mondta, hogy figyelembe kell venni „Grönland népének véleményét” – ahogy állítólag „Oroszország négy új régiójának népének véleményét” is „figyelembe vették”. Sőt, mint a Bild írja, a dán PET hírszerző szolgálat szerint Trump nyilatkozatát orosz törekvések ihlethették.
A PET úgy véli, hogy orosz ügynökök 2019-ben Ane Lone Bagger grönlandi külügyminiszter nevében egy Tom Cotton amerikai szenátornak címzett levelet hamisítottak, és a levél bemutatása Cotton által elültette Trump fejében a Grönland megvásárlásának gondolatát. Azonban még ha ez a lehetséges ok-okozati lánc nem is igazolódik, Moszkva érdeke a grönlandi ügy érdekében folytatott lobbizásban nyilvánvaló. Ez „kontextusba helyezi” Ukrajna egy részének orosz annektálását, és eltereli a figyelmet Moszkva Ukrajnában zajló, teljes körű háborújáról. Ugyanakkor megtorpedózza a NATO-t, aláássa a transzatlanti szolidaritást, és gyengíti az EU-t mint globális szereplőt.
Csata az Északi-sarkvidékért
Politikai és földrajzi szempontból a kérdés sokkal szélesebb körű. Nem arról van szó, hogy kié lesz Grönland, hanem az Északi-sarkvidék sorsáról - és nagyjából a nemzetközi kapcsolatok jövőbeli rendszerének alapelveiről. Trump grönlandi tervét gazdasági és katonai érdekek motiválták: bányászat, kereskedelmi hajózás, légibázisok és polgári repülőterek építése, további katonai támaszpontok létesítése és általában az Északi-sarkvidék militarizálása. Putyin Oroszországának szándéka hasonló: több katonai bázis, a kontinentális talapzat kiaknázása és a hajózás kiterjesztése az északi-tengeri útvonalon.
Oroszország részéről az északi-sarkvidéki kontinentális talapzat határainak kiterjesztésére irányuló kérelem 2001 óta az ENSZ Tengerjogi Bizottsága előtt fekszik. Moszkva 2015-ben kiterjesztett kérelmet nyújtott be, amely a Mengyelejev és a Lomonoszov víz alatti gerincekre is kiterjed, ugyanis ezek véleménye szerint Oroszország partjaitól kezdődnek. A teljes vízterület, amelyet Oroszország kizárólagos gazdasági övezetének szeretne tekinteni, 1,2 millió km²-t tesz ki. 2024 októberében az ENSZ nyilvántartásba vette Oroszország kérelmét (és most a versenytársak kérelmére vár).
Oroszországnak néhány meglepő versenytárssal is számolnia kell az Északi-sarkvidéken. Egyrészt Kínának nem tetszik a jelenlegi ágazati felosztás elve az Északi-sarkvidékkel közvetlenül szomszédos országok között, és ő is beszállhat a versenybe. Peking a jelenlegi rend megváltoztatására számít, és kész erőt alkalmazni, ha erre kerül a sor. 2013-ban Kína állandó megfigyelőként csatlakozott az Északi-sarkvidéki Tanácshoz, 2018-ban pedig Peking saját nyilatkozatot fogadott el arról, hogy fejleszti a tranzithajózást, és a sarkvidéki államokkal egyenrangúan részt fog venni a régió döntéshozatalában. Míg Trump Grönlandot tartja szem előtt, Kína máris együttműködik Izlanddal.
Ez a program évszázadokkal visszavet bennünket – a nyers erő, az erőforrások kiaknázása és az Északi-sarkvidék gyarmatosításának világába, ahol az őslakos népeket a nagyhatalmak játéka során a statisztaszerepbe taszították. Ez az a világ, amelybe Donald Trump vissza akar minket vezetni, megtagadva a liberális értékeket, a nemzetközi intézményeket, a környezetvédelmi kezdeményezéseket és elnémítva a kis nemzetek hangját. Ebben, úgy tűnik, egyetért Putyinnal.
Az Északi- sarkvidékkel kapcsolatban évtizedek óta javasolt globális kormányzási projektek teljesen más elveken alapulnak. Az egyik ilyen projekt a Greenpeace 2013-ban indított Save the Arctic (Mentsük meg az Északi-sarkvidéket) kezdeményezése volt. Ez azt javasolja, hogy az Északi-sarkvidéket ismerjék el különleges védelmi státusszal rendelkező nemzetközi területként, amely el van zárva a gazdasági és katonai tevékenységek elől, és csak a tudományos kutatás és a turizmus számára nyitott.
A nemzetközi jogban már volt hasonló precedens: az 1959-es Antarktiszi Szerződés és az 1982-es egyezmény az Antarktisz tengeri élővilágának védelméről (CCAMLR). E dokumentumok szerint az Antarktisz az emberiség számára kivételes természeti értéke miatt különleges státuszt élvez, és nem tartozik egyetlen államhoz sem. A déli szélesség 60°-tól délre tilos katonai létesítmények telepítése, valamint hadihajók és fegyveres egységek behajózása. Az Antarktiszt emellett atomerőmű-mentes övezetnek nyilvánították, ami kizárja a nukleáris meghajtású hajók belépését a vizekre és az atomerőművi egységek elhelyezését a szárazföldön.
A Greenpeace felhívása egy ilyen rendszer kiterjesztését irányozta elő az Északi-sarkvidékre és annak kivételesen törékeny ökoszisztémájára, a globális felmelegedéssel szembeni sebezhetőségére és a bolygó éghajlatára gyakorolt óriási hatására – képletesen szólva, az Északi-sarkvidék egy „globális hűtőszekrénynek” és egy „globális légkondicionálónak” tekinthető. Az antarktiszi modell alkalmazása a katonai tevékenységek, a kereskedelmi hajózás és az ásványkincsek kitermelésének betiltását jelentené az Északi-sarkvidéken, így a gazdasági tevékenység egyetlen megengedett formája az őslakosok hagyományos halászata és vadászata maradna. Az elmúlt évtizedben milliók csatlakoztak a felhíváshoz, köztük olyan hírességek, mint Paul McCartney vagy Richard Branson.
A nemzeti önzés, a konzervatív revansizmus és a háborúk korában azonban - amikor a világ sorsáról diktátorok és zsarnokok döntenek – egy ilyen projekt utópisztikusnak tűnik. Helyette több kormány is versenybe szállt a régió erőforrásaiért, és ki akarja építeni ottani tevékenységét, Trump brutális ajánlata pedig új tétet jelent a Nagy Sarkvidéki Játszmában.
A Kanada-szindróma
Eddig tart Medvegyev tanulmánya, amivel a magam részéről maximálisan egyetértek, azonban megígértem, hogy mondok valamit a területi annexiók és a Republikánus Párt lábon lövésének kapcsolatáról. Ez esetben Grönland és Panama szerepe másodlagos lenne, viszont Kanadáé elsődleges. Az elektorális rendszerről van szó.
Tegyük fel, hogy Kanada szép szó vagy akár erőszak hatására, de csatlakozik az Egyesült Államokhoz. Ez jelenleg Donald Trump elképzelései szerint olyan formában valósulna meg, hogy Kanada lenne „az 51. tagállam”. Ennek minden velejárójával, vagyis például az elektorállítással együtt. Mármost azt tudjuk, hogy az Elektori Kollégiumba minden állam – egy minimális küszöbértéktől eltekintve, mely három elektort jelent, és amennyi még a leggyérebben lakott államoknak is jár – össznépességétől függően küldhet elektorokat. Így például a legnépesebb Kalifornia 38,5 millió lakosát összesen 54 elektor képviseli, a legkevésbé lakott Vermontot vagy Wyomingot 3-3.
Hány lakosa van Kanadának? A legfrissebb adatok szerint 41, 288 millió. Ami tagállamként legalább 56 elektort jelentene, ide számolva Panama és Grönland várhatóan 4, illetve 3 elektorát, az új területekről legalább 63 elektor érkezne a 2028-as elnökválasztás kollégiumába. Mármost, ha az impériumváltás nem nyerné el az új tagállamok lakosságának ttetszését (ami igen valószínű), ez bizony minimum 63 demokrata elektort jelentene. Lévén, hogy a tavalyi választásokat 226-312-es arányban nyerték a republikánusok, és feltételezve, hogy Trump kormányzata nem lesz az eddigi tagállamokban sem túl népszerű – terveit tekintve nem nagyon lehet az! – egy ilyen elektori egyensúly-eltolódás valósággal borítékolja a 2028-as republikánus vereséget az elnökválasztáson.
Már persze, ha nem változtatja meg a Trump-adminisztráció a választási rendszert, sőt, magát az alkotmányt is, de ez esetben az Amerikai Egyesült Államokat már csak történelmi fogalomként lesz érdemes említeni. Erre viszont nagyon kevés az esély, és csak egy túszul ejtett, terrorizált szenátussal és képviselőházzal lenne megoldható. Éspedig egy elnöki diktatúra keretein belül, amelyet viszont az amerikai nép nem tűrne el.
Nem is olyan egyszerű dolog az a területi terjeszkedés, Donald. Jobb lenne inkább lemondani róla.
Szele Tamás
