- Jó reggelt, Hacsek, hozott rumot?

- Hoztam, de maga hozott kávét?

- Itt van, a termoszban. Cukor is van nálam, tejszín is.

- Maga mindenre felkészült. Azért mégis rossz ez a karantén.

- Hát nem jó, az biztos... maga mit utál a legjobban benne?

- Momentán azt, hogy nem lehet szidni a pincért, mert lassú és a kávét, mert gyenge meg drága.

- Azt próbálja meg!

- Hát látja, nem lehet. Még ezt sem lehet. Itt, ezen a köztéri padon kimondom: oda a magyar szabadság!

- Semmi baj, már jön a vakcina, nyáron már a legjobb lattékat isszuk a kávéházban!

- Dehogy isszuk. Szidjuk.

- Az igaz, magával csak azt lehet. És hogy megy az üzlet mostanában?

- Azt hiszem, ingatlanügyletbe fogok.

- Olyannal maga már próbálkozott, nem? Baj is lett belőle.

- Persze, hogy baj lett, ha a kucsaftok olyan bakafántosak. Semmi sem elég jó nekik.

- De hát maga egy lerohadt, festetlen mosókonyhát adott bérbe arra a célra, hogy megrendezzék benne a Nemzetközi Higiéniai Kongresszust, háromszáz résztvevővel! És mellé egy kutyaólat, a szállodai elhelyezések céljára.

- Nem is kutyaól volt!

- Akkor mi?

- Telefonfülke.

- Az mindjárt más.

- Más bizony, mert fel lehetett hívni, éltek a kommunikációs-infrastrukturális szolgáltatásai, és ez egy ötcsillagos szállodánál mondhatni elkerülhetetlen.

- És hogy fértek volna el háromszázan abban a fülkében?

- Majd aludtak volna napi három váltásban. Százan éjfélről reggel nyolcig, százan nyolctól négyig, százan négytől éjfélig. A mosókonyhában pedig igenis meg lehetett volna rendezni a kongresszust, bemegy az előadó, előad, kijön, bemennek utána ketten és tapsolnak, ők a hallgatóság.

- Ehhez képest mi lett a vége?

- Három év felfüggesztett és eltiltás a közügyektől. Legalább a Simeket jogi alapon tudtam elküldeni ezalatt a fenébe.

- Hogyhogy?

- Tudja, hogy akkoriban megőrült és állandóan polgári körökbe járt. Engem is mindig csesztetett, hogy menjek vele a Békemenetre, mert az nagyon fontos. Megkérdeztem tőle: „A Békemenet magánügy vagy közügy?” „A legfontosabb közügy!” „Akkor sajnálom: a közügyektől el vagyok tiltva.”

- Valamire jó volt akkor ez is. Most mivel akar üzletelni, fáskamrával?

- Palotával, Sajókám, palotával!

- Majd pont magának lesz palotája.

- Nekem bizony, méghozzá olcsón.

- És hol?

- A Fekete-tenger mellett, kikötővel és templommal.

- Ahol a Putyinnak is van?

- Na látja, itt téved. Épp, hogy ott, ahol a Putyinnak nincs!

- Akkor ezt most nem értem.

- Várjon, megmagyarázom. Szóval, van Vlagyimir Vlagyimirovicsnak az a vityillója, amit bemutatott a Navalnij, pedig még börtönbe is csukták.

- Láttam, az épület csodás, de hát négyszáz milliárd forint körül van az értéke.

- Na, látja, az nem Putyiné.

- Akkor kié?

- Az enyém. Lesz.

- Miért?

- Pillanatnyilag két és fél pud érett túróért, de gondolom, felmegy az három pudra is, ha sokat alkudozunk.

- Maga hülye?

- Nem, maga a hülye. Szóval az a helyzet, hogy tegnap egy videokonferencián Putyin a nyilvánosság előtt azt mondta, mikor a palotáról kérdezték, hogy „a felsorolt ingatlanokból semmi sem képezi és sohasem képezte sem az én, sem a közeli rokonaim tulajdonát. SO-HA-SEM.” (Index)

- Akkor hazudott.

- Nem hazudott, ez alternatív igazság.

- És nem kérdeztek vissza, hogy ha nem az övé, mégis, kié?

- Nem, az orosz nagyon udvarias nép. Mikor nem udvarias, bányásztatnak vele egy kis uránt puszta kézzel, és rögtön visszatér a jó modora.

- Az mondjuk igaz. De mi köze magának ehhez az egészhez?

- Itt jövök én. Felajánlom, hogy írják a nevemre az a vityillót, mindjárt nem lesz a Putyiné! És hogy ne lógjon ki a lóláb, adom érte az érett túrót, így valódi adásvétel történt, senkinek nem lehet egy szava sem. Orosz állampolgár sem vagyok, nem tudnak velem mit csinálni. Na, mit szól?

- Azt, Hacsek, hogy maga ne menjen Moszkvába, mert főbe lövik, azok magánál is nagyobb csibészek. Különben tegyük fel, hogy a nevére írják, Putyin tisztán áll az orosz közvélemény előtt, de mi ebben a jó magának? Eljár majd a kastélyba üdülni? Maximum annyi előnye származhat belőle, hogy elviszik a túrót a nyakáról. Mihez kezd az épülettel?

- Mihez kezdenék? Kiadom. Ez benne az ingatlanspekuláció.

- És kinek adja ki, maga kiöregedett, molyette sufnispekuláns, ki vesz bérbe valamit, ami méregdrága, viszont az Isten háta mögött van és minden oda vezető utat őriz az orosz hadsereg?

- Na, kinek? Putyinnak!

- De mi a jó fenéért bérelné ki magától Putyin a saját kastélyát?

- Hogy addig se legyen az övé. Esetleg szó lehet lízingről is.

- Ez a pofátlanság teteje. Maga tényleg elhiszi, hogy ezt élve megúszhatja?

- Miért ne? Adták már el a Nyugati Pályaudvar tetőszerkezetét is Pesten. De még a Rottenbiller utcát is!

- Az is maga volt?

- Nem, de ismerem az illetőt. Várjon, SMS Moszkvából!

- Na, mit írnak?

- Á, megette a fene az egészet...

- Mi történt?

- Putyin már ráíratta az egészet Medvegyev felesége unokahúga szomszédjának kutyasétáltatója nevére. És ha csak ennyi lenne a baj...

- Még van?

- Hogyne. Oroszország Építészszövetsége kiküldött egy különbizottságot Nyikolaj Sumakov elnök vezetésével, amely megállapította, hogy az nem is palota.

- Hanem micsoda?

- Baba Jaga háromlábú kunyhója.

- És akkor mi lesz?

- Semmi. A kutyasétáltatónak lesz egy kunyhója, mi ebben a különleges? Neki is kell lakni valahol.

- De a maga üzletével mi lesz?

- Azzal sajnos már semmi, az kútba esett, vagy inkább a Fekete-tengerbe, viszi a víz.

- És most mihez kezd?

- Sajókám, megiszom ezt a kávét, dupla adag rummal, és hazamegyek gondolkodni.

- Mást nem is nagyon tehet.

- Apropó... nem kell magának két és fél-három pud érett túró? Olcsón megszámítom, minden jobb háztartásban nélkülözhetetlen.

- Mars!!!

Szele Tamás