Megtörtént tehát, amiről mindannyian tudtuk, hogy be fog következni: elítélték tegnap Alekszej Navalnijt, mégpedig három és fél év büntetőtáborra. Ebből két év nyolc hónapot le is kell töltenie, ugyanis a bíróság beszámította a büntetésbe azt a tíz hónapot, amit előzetesben már eltöltött régebben.

Az ítélet példátlanul aljas, álnok és politikailag manipulált.

Azonban mielőtt ízlés és pártállás szerint gyászba borul vagy ünnepelni kezd a művelt honi publikum – nem viccelek, a magyar ultrakormánypárti Minden Szó vezércikkben ünnepli az ítéletet, ők annyira öntudatosak, hogy náluk már nem az oroszok vannak a spájzban, hanem ők vannak az oroszok spájzában, fent a polcon, dunsztosüvegben, és azt hiszik, hogy ők a lekvár, pedig nagyon nem így van – vizsgáljuk meg az esetet. Ugyanis most nem arról van szó, szereti-e az ember Navalnijt vagy sem, és arról sem, hogy kinek mennyire rokonszenves Putyin (nem csinálok titkot abból, hogy nekem nagyon ellenszenves), hanem arról, van-e ilyen ítélet. Illetve van, mert látjuk, de jogszerű-e?

Ehhez előbb lássuk magát a verdiktet, a Telex nyomán:

„Letöltendőre váltották Putyin legkeményebb kritikusának, Alekszej Navalnijnak a feltételes büntetését egy ötéves ügyben, amelynek ítéletét a strasbourgi emberi jogi bíróság is vitatta, kártérítésre kötelezve az orosz államot az ellenzéki politikus javára. Navalnij fellebbezhet a büntetés ellen, de őrizetben marad. (…) A bíróság indoklása szerint az ellenzéki politikus, aktivista rendszeresen megsértette a feltételes büntetés szabályait, nem jelent meg a kijelölt rendőrőrsön a megadott időpontban. Navalnij ezt vitatta. A bíróság azt is kifogásolta, hogy a novicsokos mérgezést túlélő Navalnij nem értesítette a hatóságokat tartózkodási helyéről. Ez különösen meglepő, hiszen nem volt titok, hogy a szibériai kórházból Berlinbe szállítják, ahol mesterséges kómában is volt.”

Tehát akkor lényegében véve azért kell most lenyomnia két év nyolc hónapot, a fellebbezés elbírálásától függően előbb a patinás moszkvai Matrosszkaja Tyisina börtönben, majd valamelyik munkatáborban, mely munkatáborok hivatalosan nem is léteznek Oroszországban, illetve a gyakorlat azt mutatja, hogy ha kell, akkor léteznek, mert – életben maradt. Igazán beláthatta volna, mennyit fáradoztak a megmérgezésén, és ha megértően, engedelmesen jobblétre szenderül még tavaly augusztusban, akkor most nem kéne újra balesetet szenvedjen vagy valami betegségben elhunynia, miután megérkezik a táborba. Igazán megspórolhatta volna mindenkinek és magának is azt a sok közbülső macerát. Legalábbis az orosz igazságszolgáltatás álláspontja mintha ez volna.

Másként nem lehet magyarázni ugyanis, hogy azért kell letöltenie az egyébként jogtalanul megítélt börtönbüntetést, mert nem jelent meg a rendőrőrsön akkor, amikor kómában feküdt. A kómás állapot a rendőrségi jelentkezést rendszerint kizárja, tekinthetjük ezt objektív akadálynak is, főleg, ha a kómában fekvő személy Berlinben van, a rendőrőrs pedig Alsó-Mensevijszk mellett, a rendezőpályaudvartól sré vizavi. Szintúgy hiányolom a rendőri-nyomozói munkából a napi sajtó tanulmányozását, ugyanis minden sajtótermék megírta, miszerint Navalnijt Berlinbe szállították, csak épp az orosz nyomozó szervek és a bíróság toporgott tanácstalanul: „Hát hova tűnt ez a legény, galambocskáim?” Lenin elvtársat kissé módosítva hívnám fel a szervek figyelmét: „Olvasni, olvasni, olvasni!”

Mondjuk valami hasonló már velem is megesett, ugyanis 1987-ben a szocialista Románia építésétől nem épp békével vettem búcsút, a távollétemben el is ítéltek tudtommal, és nem két hét zabhegyezésre, hanem a maximumra (politikai ügy volt, persze), sőt, talán két per is volt ellenem: aztán, hogy fordult ott is a világ, állítólag kerestek, hogy értesítsenek a rehabilitációmról, csak olyan nagy buzgalommal nem kereshettek, mert nem találtak meg. Holott a keresés időtartama alatt én a Kurír című napilapnál dolgoztam, és naponta 120-140 ezer példányban jelent meg a nevem. Sebaj, nálam azért kellemesebben rendeződött, mint Navalnijnál, pedig nem három és fél évecskéről volt szó gazdasági perben, hanem államellenes összeesküvésről. Én végül meglettem magamtól, és már nincs harag.

Szóval ott tartottunk, hogy Navalnij alapbüntetése gazdasági ügyben született. De még így is le kellett volna járnia annak a felfüggesztésnek a kalendárium szerint, ha 2017-ben nem hosszabbítják meg, különösebb indoklás nélkül, mintegy fél évvel (ismereteim szerint). Ezért volt tehát annyira sürgős még augusztus huszadikán megmérgezni, hogy ugyanis, ha félremegy a méreg, és kivinnék külföldre gyógyulni, hát legyen lecsukható. Ha meg otthon marad, afelől gondoskodnak, hogy meg ne gyógyuljon – és ha nem megy félre, fel sem vetődik a kérdés. De félrement.

Különben a mérgezés ügyére Navalnij maga is kitért a tárgyalás folyamán, éspedig keresetlen szavakkal emlegette Putyint is, az orosz igazságszolgáltatást is, idézném néhány mondatát:

„Ellenem olyan ügyben folyik bírósági eljárás, amelyben ténylegesen ártatlannak mondtak ki. Emlékeztetek arra, hogy az Yves Rocher-ügy minden oroszországi fázisán átjutva az EJEB-hez fordultam, a strasbourgi bíróság pedig a tetteimben nem látott bűncselekményt. Oroszország közvetve elismerte ezt az ítéletet azzal, hogy kártérítést fizetett ki a számomra. (…) Valaki nagyon szeretné, hogy egy lépést ne tudjak tenni. Tudjuk, hogy ő kicsoda. Az ok ennek a bunkerben élő embernek a félelme és gyűlölete. Halálosan megsértettem őt azzal, hogy túléltem, a pilótáknak és az orvosoknak köszönhetően. Aztán még jobban megsértettem azzal, hogy nem bújtam el. Aztán jött a legfélelmetesebb: részt vettem a saját megmérgezésem körülményeinek feltárásában. Bebizonyítottuk, hogy egyenesen Putyin követte el a gyilkossági kísérletet. A bunkerben ülő kis tolvaj emberke majd megőrül ettől az egésztől. Nincs semmiféle valós támogatottsága. És ahhoz, hogy legyőzze politikai ellenfelét, akinek nincs se tévéje, se pártja, meg kell ölnie. Ő csak egy kis hivatalnok, akit véletlenül megtettek elnöknek. Küzdelmének egyetlen eszköze: megölni az embereket. A történelembe Putyin úgy vonul be, mint egy méregkeverő. Ő lesz Vlagyimir, az alsógatyák méregkeverője.”

Hát, ezt se nekem mondták. Nem teszi ki Vlagyimir Vlagyimirovics az ablakba, amondó lennék. Az ügyész ugyan megpróbálta félbeszakítani az utolsó szó jogán felszólaló elítéltet, hiszen azért orosz ügyész, de nem sikerült, ez a sok szép és jó elhangzott és a világsajtó is hírt adott róla.

Akkor abban megegyezhetünk, hogy ez egy törvényszéki színjáték volt, az ítéletnek nem csak az igazsághoz, de a joghoz, sőt, még az orosz joghoz sincs semmi köze. Navalnij abban, amivel vádolják ártatlan, sőt, egyéb bűne sincs több, mint bármelyik orosz politikacsinálónak. Következik ebből, hogy glóriát kapjon, nimbusz övezze?

Csak annyiban, hogy valóban ártatlanul ítélték el, de minden dolga nem válik automatikusan helyessé ettől, például a nacionalista megnyilvánulásai vagy a kaukázusiak ellen tett kijelentései sem. Nem Megváltó lett ő, csak egy ártatlanul, politikai kirakatperben elítélt orosz ember, márpedig ilyenből sajnos sok akadt a történelem folyamán – jószerével az orosz történelem egyik kihagyhatatlan eleme, hogy valakiket igazságtalanul elítélnek, börtönbe zárnak, száműznek vagy kivégeznek. Még csak nem is a dekabristákkal kezdődött ez a tendencia, hanem sokkal, évszázadokkal korábban. De ne is mondjuk azt, hogy „Oroszhonban így megy ez”, mert akkor így is fog menni örökké: mindent meg kell tenni Navalnij szabadon bocsátása érdekében. Csak szentképre, ikonra azért mégse kerüljön, mert nem oda való.

Inkább azt lássuk, most mi lesz. Navalnij fellebbezhet és meg is fogja tenni: ugyanis minden perc, amit a munkatábor helyett a Matrosszkaja Tyisinában tölt, a tényleges büntetést csökkenti. Ha már ennél a börtönnél tartunk, nem véletlen, hogy patinás intézménynek neveztem: az utcáját azért hívják Matrózcsendnek (ahogy a börtönt is) mert Nagy Péter cár még a 18. században ezen az akkor csendes, elhagyott helyen építtetett ispotályt a matrózoknak. Az 1940-es évek elejéig itt működött a központi információs iroda, amely a közeli hozzátartozóknak adatokat szolgáltatott a moszkvai börtönökben fogva tartott személyekről. Most azonban – 1997-től – ez a különleges, elkülönítő BV-intézet Moszkvában, ahová a fontos foglyok kerülnek. Ez sem garancia az emberséges bánásmódra, ugyanis ezek a fontos foglyok igen nagy részben nem politikaiak, hanem a blatnoj mir, a híres orosz szervezett alvilág vorkrugjai, tolvajkirályai, szóval a három-nyolc fős cellákban nagyon kemény világ van, és ezen az sem sokat javít, hogy van viszont televízió és hűtőszekrény. Nem a Butirka és nem a Lefortovo, de itt is érheti baleset az embert bőven. Bár, vannak történelmi hagyományai, igaz, a Butirkának még több van, ott ült Jemeljan Pugacsovtól Nyisztor Mahnóig és Trockijtól Varlam Salamovig a teljes orosz történelem, de sajnos ez nem kávéház, hogy átszokhasson az ember a konkurenciához.

Miért pont most ítélték el Navalnijt?

Erre a kérdésre a legegyszerűbb a válasz: azért, mert ha mindent ki is bírna, akkor is 2023-ban szabadul, így nem lesz módja az idei orosz parlamenti választásokon irányítani az ellenzékiek kampányát. Jó ideig nem lesz erre lehetősége: erős ráhagyással dolgozott az ügyész. Ahogy a régi mondás tartja: kis ország, kis szicsasz – nagy ország, nagy szicsasz.

Miért volt teljesen értelmetlen dolog, sőt, bűn elítélni Navalnijt?

Azért, mert Putyin tévedésben él. Azok a tízezrek, aki most Navalnij letartóztatása és elítélése ellen tüntetnek, annyira nem mind Navalnij rajongói, hogy maximum húsz százalékukat érdekli egyáltalán a politikus sorsa. Ők nem Navalnij mellett, hanem Putyin ellen demonstráltak igazából, ennek van tömegbázisa, tehát azzal, hogy Navalnijt egy időre – vagy akár örökre – kiülteti a kispadra, az orosz elnök még továbbra sem tett semmit, sőt. Nem javított a saját népszerűtlenségén, hanem rontott.

És bekapcsolt egy újabb veszély- és konfliktusforrást: amint Navalnijnak meggörbül egy haja szála is, akár a Matrosszkaja Tyisinában, akár majd a munkatáborban, ha a fellebbezés nem jár sikerrel (és nem fog sikerrel járni), újabb, még az eddigieknél is nagyobb demonstrációk indulnak meg, hiszen akkor már mindenki a Kreml kezét fogja látni akár egy sérülésben, gyomorrontásban is. Ha meg Navalnijt komoly, netán halálos baleset éri: még nagyobb lesz a baj, és a munkatáborok rabjaival ez elő szokott fordulni, pláne, ha segítenek is azoknak a baleseteknek.

Egyszóval, ezzel az ítélettel Vlagyimir Vlagyimirovics betömött egy csomó lőport egy hordóba, lefojtotta, ráütötte a fedelét, és most, hogy nincs már szanaszét a lőpor – ráült és pipára gyújtott. Csak idő kérdése, mikor robban.

Pedig volt ő saját állítása szerint tüzértiszt is, még mielőtt drezdai KGB-rezidens lett volna. Értenie kéne ahhoz, miből lehet baj, miből nem.

Ha csak nem épp azt akarja, hogy baj legyen.

Mert az is meglehet: nem tudjuk kiismerni az ő gondolkodását, galambocskáim.

Meglátjuk, mi lesz még ebből. Az tény, hogy Navalnij nem angyal – de az is, hogy ártatlanul ítélték el.

Minden egyéb majd ebből következik.

Szele Tamás