Sine ira et studio, harag és részrehajlás nélkül, mondták a rómaiak – megpróbálom, bár nem biztos, hogy sikerül. Tegnap igen sajátos írás jelent meg az Indexen abból az alkalomból, hogy 75 éve kezdődött Szálasi Ferenc népbírósági pere, és túlzás nélkül mondhatom: kevés olyan gondolat van benne, amivel ne lehetne vitatkozni. Meg is teszem, mert meg kell tennem.

Aki írással foglalkozik, tudja: nem szabad felelőtlenül bánni a betűvel, szóval, éles szerszám az, ha meggondolatlanul hadonászunk vele, azt is megvághatja, akinek a kezében van, azt is, aki csak arra tévedt – attól tartok, ez a tegnapi írás meggondolatlan volt. És ha ez így van, akkor már érdemes vita tárgyává tenni. Szálasi Ferenc ugyanis a magyar történelemnek az a szereplője, akinek az arcképét nem lehet „árnyalni”, minél többet nézi az ember, minél közelebbről, annál rútabb lesz.

Az említett cikk (aminek már az apropóját sem értem, mert ha egy per kezdetéről megemlékezünk, akkor már legyen valami érdekesebb ügy, mondjuk Matuska Szilveszteré, ő egy máig érthetetlen figura, Szálasival ellentétben, akiben semmi titokzatos nincs) jó szokás szerint azzal kezdi, hogy megemlékezik a későbbi nemzetvezető sanyarú gyermekkoráról.

„Szálasi Ferenc 1897. január 6-án született Kassán. Sokgyermekes, rossz anyagi körülmények között élő családban nőtt fel. Miután családja katonai pályára szánta, előbb a kőszegi katonai reáliskolában, majd a bécsújhelyi katonai akadémián tanult.”

Épp tegnap írtam volt Franklin Benjáminról, aki egy szegény szappanfőző mester tizenkettedik gyermekeként látta meg a napvilágot, aztán valahogy mégsem lett belőle tomboló tömeggyilkos, pedig ő is foglalkozott politikával, de valamiért ő nem tönkretette a hazáját, hanem megmentette azt. Úgy gondolom, az emberiség nagy többsége nem kastélyban születik, ennek ellenére mégsem lesz felelős embertársai tömegének haláláért, ezzel szemben ismerünk eseteket, amikor a leggondosabb nevelés és a legjobb anyagi helyzet sem segített. Nem hinném, hogy érv volna a nehéz gyermekkor Szálasi esetében.

Az is előkerül, hogy Szálasit többször is elítélték 1937-38-ban. El bizony, ugyanis az akkori, meglehetősen különös államrend, melyben volt ugyan Országgyűlés, csak sok értelme nem volt a létezésének, úgy viszonyult a politikai szélsőjobbhoz, hogy míg fel tudta használni, kímélte és táplálta, etette, ha elszabadult, odacsapott nekik. Szálasi pedig elszabadult, mint a hajóágyú, valahogy meg kellett állítani, főként, mert elég tehetséges demagóg is volt, aki mai fejjel érthetetlen módon, a legabszurdabb közhelyeket használva is képes volt lekötni a hallgatóságát – ez viszont nem valamiféle kiemelkedő tehetség jele, erre akkortájt a vásári kikiáltók is képesek voltak.

Többször is megalapította mindenféle neveken a későbbi nyilaskeresztes pártot, de hát csak ugyanaz volt mindegyik, erről nem is kell többet mondanunk, mint amennyit maga a vitatott írás, amikor idézi Finkey Ferenc koronaügyész vádbeszédét, amelyet az 1938-as perben tartott:

„A legjelentősebb súlyosbító körülmény nézetem szerint az, hogy a vádlott hazafias rajongás leplébe burkolta a maga féktelen ambícióját. A vádlott cselekményeinek az igazi indítóoka a túlfűtött nagyravágyás, a vezéri szerepre való szinte beteges vágyakozás volt, ami már csaknem a pathológia határán mozgott.”

Igen, szóval ha Pistike mozdonyvezető akar lenni, ha felnő, azzal semmi baj. De ha Pistike nem várja meg, míg felnő, hanem ellopja az állomáson a Desiro dízelmotorkocsit, akkor nagyon meg kell büntetni, mert nekiviheti a szolnoki gyorsnak. Nemzetet „vezetni” meg még nehezebb, mint mozdonyt, még komolyabb a vele járó felelősség. Aki arra nem alkalmas, óhatatlanul katasztrófát okoz. Szálasi okozott is, ahogy kezébe kapta a mozdonyt, amire 1944-ig kellett várnia.

Itt találjuk az írás egyik legkomolyabb hibáját. Idézi Karsai László történészt az ügyben, miszerint a zsidó és roma lakosság deportálását nem a nyilas pártszolgálatosok kezdték el, hiszen Sztójay miniszterelnöksége idején akár még többeket is elhurcoltak, meggyilkoltak, mint később. Ebben az esetben csak azt feledi a szerző, hogy ez a tények relativizálása. Ha a szomszéd útonállásra adja a fejét és ebből igyekszik fedezni költségeit, az nem jelenti, hogy én is rabolhatok bankot. Az útonállás is bűn, a bankrablás is, mindkettő tilos. Nincs értelme a latolgatásnak, ez nem „egyrészt-másrészt” kérdése. Hiába mondja Karsai, miszerint „Sztójay lelkesen deportált, Szálasi csak vonakodva.” Az mellékes körülmény, ki milyen érzelmekkel viszonyult az elkövetett főbenjáró bűneihez. Ha azonban már Karsait idézte a szerző, a nyilas kormányzat alatt kialakult viszonyokról idézzük őt mi is:

„November első napjaiban indították útnak az első munkaszolgálatos századokat Budapesten keresztül a nyugati határ felé. A főváros rendőri erőinek főparancsnoka november 2-án délután jelentős rendőri erőket, többek között 172 gyalogrendőrt, 36 lovas rendőrt, tucatnyi altisztet és tisztet rendelt ki „a munkaszolgálatos zsidóknak a fővároson át való kíséretére”. Naponta több ezer embert hajtottak nyugat felé Budapestről a hírhedt halálmenetekben. Veesenmayer november 13-án úgy értesült, hogy addig a napig 27 000 „munkaképesnek minősített” zsidót „indítottak útnak” Budapestrõl és még kereken 40 000 fő útnak indítása várható. Raoul Wallenberg és Per Anger, a budapesti svéd követség munkatársai november 23-án és 24-én autóval végigjárták a Budapest–Hegyeshalom utat, és az ott tapasztaltakról jelentést küldtek a magyar Külügyminisztériumnak, amelyben többek között leírták: „A gyalogmenet az Újlaki Téglagyártól a határig kb. 240 km. Az utat hozzávetőlegesen 8 nap alatt teszik meg. Ez alatt az idő alatt a zsidók sehol sem kapnak fûtött szállást. A legtöbb helyen, ahol mostanáig éjszakáztak, kielégítő ellátási lehetőség sem volt. [...] A hiányos ellátás és a hallatlan szenvedés, amelynek ezek az emberek ki vannak téve, azt eredményezi, hogy sokan közülük gyomorpanaszok következtében meghalnak.”

És ez a hatóságilag ellenőrzött munkaszolgálat viszonyait írja le, amiért az akkori magyar állam vezetői mindenképpen felelősnek nevezhetőek, hiszen még karhatalmi fedezetet is biztosítottak mellé. A leírhatatlan kegyetlenkedésekért (például a Városmajorban), a Duna-parti kivégzésekért pedig – úgyszintén. Hiszen az nem lehet érv, hogy a fegyveres csőcselék „irányíthatatlanná vált”, az a csőcselék valakitől fegyvert, lőszert, egyenruhát kapott. És utasításokat, engedélyeket. Ideológiai hátteret, szellemi támogatást. Meglehet, hogy Szálasi Ferenc a saját kezével nem ölt meg senkit, de ez nem jelent semmiféle felmentést, a jog szellemének kicsavarása, megerőszakolása bagatellizálni a mindennél súlyosabb felelősséget, amely a népirtás miatt terheli. Márpedig, Karsai idézett műve szerint ezzel már akkor megpróbálkoztak.

„Amikor a svéd követség több jegyzékben is hosszasan sorolta, hogy hány védettjüket hurcolták el, verték és kínozták meg és/vagy gyilkolták meg, a Külügyminisztérium november 14-ei válaszjegyzéke azt állította, hogy csak sajnálatos egyedi túlkapásokról van szó, amelyek a civil lakosságot ért terrorcselekmények és a bolsevista hordák által hazájukban elkövetett pusztítások miatt a magyar nemzetben megerősödött zsidóellenességgel magyarázhatók.”

Alapvetően hazaárulást követtek el akkor sokan: magyar állampolgárok százezreinek kivégzése vagy a biztos halálba hurcolása nézetem szerint tökéletesen kimeríti a magyar haza és nemzet elárulásának fogalmát. Aki pedig mindezt vezette, semmiképpen sem nevezhető kevésbé felelősnek, mint azok, akik véghezvitték.

Szálasi természetesen Németországba menekült, mikor a helyzete már tarthatatlanná vált, amerikai fogságba esett és kiadták Magyarországnak, ahol a népbíróság elé kellett állnia. Tanulságos olvasmány a naplójának az a része, ami ebben az időben keletkezett: az az ember, aki korábban olyasmiket írt, hogy:

„Nem lehet béketárgyalásokat lefolytatni, mert nincs kivel, nincs mivel, nincs miért. Megszűntek a régi élet alapjai, új élet mutatkozik és követeli helyét, tehát új rendet kell kialakítani, és nem béketárgyalásokat játszani.”

az ítélet közeledtével egyre őrültebb dolgokat művelt: a tárgyaláson azt mondta, foglalkozása „nemzetvezető”, követelte Horthy, Ribbentropp és Guderian beidézését tanúként, sőt, a saját felelősségét is tagadta.

„Vezetésért felelősségre vonni és megbüntetni képtelenség. Hiszen minden vezető jót akar, ennek megvalósítását tűzi célba. A rossz vezetés nem azt jelenti, hogy rosszat akart a vezetés vagy a vezető, hanem csak azt, hogy a jó, amit el akart vezetésével érni, nem sikerült. Csak betegesen gyanakvó és betegesen gyanúsító természet tud másként látni ebben a dologban.”

Ja, kérem: akkor ilyen alapon a világon minden bűnös ártatlan, hiszen mindegyik jót akart eredetileg: ha másnak nem, hát magának mindenképp.

Szálasit természetesen kivégezték, más ítéletre nem is számíthatott, de – lehet vitatni az ítélet jogos mivoltát? Kimondhatjuk azt, amit az általam vitatott írás, miszerint „A nyilas rémuralom vezére a második világháború után tökéletes bűnbaknak bizonyult”?

Hát, itt úgy érzem, jó esetben egy nagyon szerencsétlen félrefogalmazással van dolgunk. Ugyanis a „tökéletes bűnbak” kifejezés még csak nem is a szerzőtől származik, hanem a már többször idézett Karsai László történésztől, aki azonban abban a cikkében, amelyben ezt a kifejezést használja, és amely a Beszélőben jelent meg, 2012 októberében, távolról sem kívánja felmenteni a nyilas nemzetvezetőt, ellenkezőleg, azt hangsúlyozza, hogy nem egyedül csak ő volt felelős a tömeggyilkosságokért. Bizony nem, az szentigaz: rengeteg bűntársa volt, akadt közülük, aki megbűnhődött a tetteiért, akadt, aki nem, akadt olyan is, aki ugyanolyan lelkesen szolgálta az új rendszert, mint az elődjét, de mindez semmivel sem kisebbíti Szálasi bűnét. Amint elődeiét sem.

Az egész probléma alapvetően olyasmi, amivel a magyar társadalom még a vészkorszak kapcsán is többször találkozott az elmúlt tíz évben. Nevezetesen a történelem leegyszerűsítő, önfelmentő átírása. Sokan nem értették, miért a tiltakozás a Szabadság téri német megszállási emlékmű állítása ellen: nos, azért volt szükséges, mert az a vészkorszak bűneit a Harmadik Birodalomnak és csakis annak tulajdonította, amely szempont egyáltalán nem állja meg a helyét. Volt ott más felelős is bőven. A városmajori turul éppenséggel összemosta a gyilkosok és az áldozatok emlékét, nem is csoda, hogy felháborodást váltott ki – Pokorni Zoltán pedig egyre borzalmasabban védi a védhetetlent, már azt is képes volt kimondani az ATV adásában, hogy „pontosan nem tudjuk, miért gyilkolták meg” az áldozatokat. Hát, azért mintha tudnánk...

Az a közgondolkodásba beleégett elv a hibás ezekért a jelenségekért, mely szerint „mi szépek vagyunk, jók és okosak, a gonosz dolgokat mindig mások művelik”. A vészkorszak tömeggyilkosságait például a németek. Ja, hát nem csak a németek voltak? Jó, akkor a németek és a nyilasok. Hogy nem csak ez a két csoport? Ilyenkor jön a ló túloldalára átesés, amikor úgy tesznek, mintha a teljes magyar népet hibáztatná, aki elégedetlen. Pedig dehogy hibáztatja, általában bűnös nép nincs. Ahogy eleve ártatlan sincs: arról lenne szó csak, hogy a bűnökért ne egy vagy két vagy akárhány embercsoportot tegyenek felelőssé, mindenki mást felmentve ezáltal, hanem azokat és csakis azokat, akik a bűnöket elkövették.

De azokat mindenképp.

És senki mást.

Ilyen értelemben tehát Szálasit „bűnbaknak” tekinteni (egy régi cím szerencsétlenül félreérthető előkeveredése miatt) épp úgy tévút, mint kizárólagos vétkesként megnevezni. Főbűnös volt, amint sokan mások is bűnt követtek el akkor, politikusoktól házmesterekig. És ilyen, emberiség és emberiesség elleni cselekményekről szólva csak azt mondhatjuk: a bűn mindenképpen bűn marad, nem szabad, nem is lehet relativizálni, azt számolgatni, melyik gyilkosnak volt több, melyiknek kevesebb áldozata. Annál már csak egy nagyobb vétek van.

Ha letagadják.

Szele Tamás