Akkor ma merengjünk kicsit a stílusról, mely vagy maga az ember – vagy nem az. Helyzet kérdése, birodalmak esetében például egyénekről nem is nagyon beszélhetünk, stílusról annál inkább. Akkor tehát a stílus maga az állam? A csoda tudja. De hogy veszélyes csapda a diplomáciában a stílust, modort eszközként alkalmazni, az egészen bizonyos. Mindig visszaüt.

Úgy hozta a sors, hogy tegnap két olyan diplomáciai ügyet is elém sodort a tájfun, amikben vétkesen negatív szerepet játszott a stílus. Az egyik a jelen tajvani helyzettel kapcsolatos: nem részletezném nagyon, Tajvan térségében mindig benne volt a pakliban a konfliktus kirobbanása, akár annyitól is, hogy egy halászhajó kicsit odább dobja be a hálót, mint az megszokott. Sajnos polgárháború idézte elő a jelen helyzetet 1949-ben és mivel mindkét fél makacsul ragaszkodik a maga igazához, ott konszenzusos béke nem lesz egyhamar. A jelen világpolitikai helyzetben mellesleg nem is érdeke senkinek egy nagy összeborulás, kivéve a kínai nemzetet úgy általában itt és amott, de őket meg már vagy hatezer éve nem kérdi meg senki a rájuk vonatkozó döntésekkel kapcsolatban. Éleződik a helyzet, csak imádkozni lehet, hogy egy madárraj radarárnyéka ne okozzon légicsatát, bár az Egyesült Államok zsarolásához Pekingnek épp nem a háború lenne kényelmes, hanem ellenkezőleg: ez a mostani válsághelyzet. De térjünk vissza a stílushoz.

A távol-keleti diplomácia ugyanis általában meglehetősen kifinomult nyelvet használ, amiben az árnyalatoknak, gesztusoknak is komoly szerepe van, alapvetően a kölcsönös tisztelet alapján működik a dolog, amit ki is mutatnak, jelképes ajándékoktól komoly, évi adófizetésig sok mindennel, jó modorral, gesztusokkal. Amikor árnyéka sincs a tiszteletnek, akkor szokott baj lenni, és az ilyesmit a kínaiak soha nem felejtik el.

Ezért találták és találják máig végtelenül megalázónak az ópiumháborúkat lezáró „egyenlőtlen szerződéseket”, ugyanis a britek minden tisztelet nélkül egyszerűen legyőzték őket és diktáltak. Nem kellett volna udvariatlannak lenni, a bosszú Kínában ugyanis olyan étel, amit hidegen fogyasztanak, de sosem marad el. Ezért találják megalázónak a japán megszállás emlékét is, bár az összehasonlíthatatlanul embertelenebb volt minden nyugatiakkal vívott harcnál. Mi az embertelenségét nem tudnánk felejteni, a kínaiak a megalázó voltát. Nem vagyunk egyformák.

Azt írtam, a távol-keleti diplomácia általában kifnomult. De csak általában. Azt most ne tekintsük, mi van, ha megszólal Kim Jodzsong, az észak-koreai diktátor húgocskája, aki egy időben a Remetekirályság külkapcsolatait intézte (megfelelő embert a megfelelő helyre), ugyanis ő speciális eset, úgy káromkodik minden megszólalása alkalmával, hogy Piszkos Fred és a Phenjani Halaskofák Önsegélyző Egylete már többször könyörgött neki: tartson ebből tanfolyamot, de nem tart, erre születni kell, ez adottság, ő akkor udvarias, ha a vele tárgyaló diplomatát csak „habzó szájú, veszett kutyának” nevezi, akit „bottal kéne agyonverni”. Szerencsére nemrég le is vették a sakktábláról, most pihentetik, egy konfliktusforrással kevesebb.

Másik ilyen kivétel volt a Nagy Proletár Kulturális Forradalom időszaka, amikor is ugyan mindenben Mao elvtárs döntött, de nem lehetett egyszerre mindenhol, a régi politikus-gárdát (akik azért olyan régiek nem voltak, hiszen együtt vettek részt Maóval a Nagy Menetelésben, de mégis: nagyjából tanult, tapasztalt emberekből állt a vezetés) leváltották, illetve fel és a helyükre kerülő munkás-paraszt káderek hogy úgy mondjam, nélkülözték a fentebb stílt, amint azt Kazinczy mondaná. Míg csak otthon voltak bárdolatlanok, nem volt baj, de szegény Henry Kissingernek sokat kellett tűrnie, míg tető alá hozta Nixon látogatását és az amerikai–kínai enyhülést, közeledést. Azok az idők állítólag elmúltak – úgy elmúltak, hogy mintha visszajöttek volna. Mit is mondott január 29-én Wu Quian, a pekingi Védelmi Minisztérium szóvivője a kínai katonai tevékenységről Tajvan térségében?

„Ezek a Tajvani-szoros jelenlegi biztonsági helyzetének kezeléséhez, valamint a nemzeti szuverenitás és biztonság megóvásához szükséges intézkedések. Ünnepélyes válaszok a külső beavatkozásra és a „tajvani függetlenség” erőinek provokációira. Figyelmeztetjük azokat a tajvani „függetlenségi” elemeket, hogy akik tűzzel játszanak, megégetik magukat, Tajvan függetlensége pedig háborút jelent.”

Hát, ez bizony nem a megszokott udvariasság, az Egyesült Államok oda is küldte vizitbe a USS John S. McCain rakétarombolót, ugyanis Trump szájkaratézó ideje lejárt, Biden hagyományosabb érveket használ a diplomáciában. Erre fel február hatodikán Yang Jiechi, Hszi Csin-pig elnök legfőbb külpolitikai tanácsadója telefonon (és természetesen később írásban is) valóságos ultimátumot adott Antony Blinken amerikai külügyminiszternek.

„Az Egyesült Államoknak ki kell javítania a közelmúltbeli hibákat, és együtt kell működnie Kínával a kínai–amerikai kapcsolatok egészséges és stabil fejlődésének előmozdítása érdekében a konfliktus nélküli, konfrontáció nélküli, kölcsönös tiszteleten alapuló és mindkét fél számára előnyös együttműködés érdekében. Mindkét félnek saját belügyeire kell összpontosítania. Kína határozottan folytatja a kínai jellegzetességekkel bíró szocializmus útját, és senki sem állíthatja meg a kínai nemzet nagy megújulását.”

Ez bizony úgy hangzik, mintha az 1970-72-es Zhénmin Zhibaoból (idősebbek kedvéért: Zsenmin Zsipao, fiatalabbak kedvéért: a Kínai Kommunista Párt központi napilapja) ollózták volna, így mennydörögni akkor és abban szoktak. Úgy tűnik, Donald Trump rászoktatta a kínai diplomáciát arra, ami egyébként kulturált természetüktől idegen: azt hiszik, bármit lehet mondani, következmények nélkül. Mondjuk háború ebből sem lesz, de egyéb bajok bőséggel.

Mondom én, hogy számít a modor, még Pekingben is kéne számítson. Sőt, régebben ott számított csak igazán. Menjünk odébb egy birodalommal.

Komoly diplomáciai ellenérzést váltott ki Brüsszelben Josep Borrell moszkvai megalázása. Ő az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, ebben a minőségében utazott az orosz fővárosba tárgyalni az esetünkben nem túl jó modorú Szergej Lavrov külügyminiszterrel, aki már Szijjártó tolmácsára is tett olyan sutka-jellegű megjegyzést, hogy utána elektronmikroszkóppal kerestük benne a humort és nem találtuk – akkor világos volt, hogy nem a hölggyel vagy a tollal van baja, hanem a magyar kőolaj- és földgáz-beszerzésekkel, csak így mutatta ki. De lássuk Josep Borrell kalandját a 444 nyomán! 

„Az oroszok már Borrell érkezése előtt jelezték, hogy az EU fődiplomatája nem fog tudni találkozni azokkal az orosz tisztségviselőkkel, akikkel szeretne. Ezek után Borrell azt is hiába kérte Szergej Lavrov orosz külügyminsztertől, hogy találkozhasson Navalnijjal, tárgyalópartnere ezt azzal rázta le, hogy ezt a hivatalos csatornákon keresztül, az orosz bíróságoknál kell kérvényeznie.

A diplomácia tojáshéjakon tipegő világában már ezek a visszautasítások is kemény sértésnek számítanak, de ez semmi volt ahhoz képest, amit Borrell a Lavrovval közös sajtótájékoztatóján kapott az orosz külügyminisztertől.

Borrell ezen ismét felhozta Navalnijt, félszegen arról beszélt, hogy „a Navalnij-ügy a mélypont a kapcsolatunkban, de a nézeteltéréseink ellenére nem építhetjük fel a hallgatás falát”, és leszögezte, hogy nincsen szó újabb oroszellenes EU-szankciókról. Amire válaszul Lavrov kétségbe vonta, hogy Navalnijt egyáltalán megmérgezték volna, és arról beszélt, hogy az EU vezetői „kulturálisan arrogánsak”, és „teljesen el vannak tévedve”, amiért azzal vádolják az oroszokat, hogy megpróbálták meggyilkolni Navalnijt.

A legmegalázóbb része a sajtótájékoztatónak az volt, amikor Lavrov arról szónokolhatott Borrell mellett, hogy az EU „megbízhatatlan partner”, amit a legmagasabb rangú európai diplomata egyszerűen szó nélkül hagyott. (…) Az oroszok a kegyelemdöfést azzal adták meg az európai félnek, hogy azzal egyidőben kiutasítottak egy lengyel, egy svéd és egy német diplomatát. Ezt azzal indokolták, hogy a három diplomata január 23-án részt vett a Navalnij melletti szimpátiatüntetéseken. Hogy a kiutasításukra mégis éppen két héttel később, Borrell látogatása alatt került sor, azt nyilvánvalóan a minél látványosabb megalázás szándéka vezette.” (444)

Erről csak annyit lehet mondani, hogy semmi jót nem jelent. Borrell nem erőszakoskodni ment Moszkvába, hanem megbeszélni a közös problémákat, Ezt teljesen és tökéletesen megakadályozták, ellenben kifejtették a saját álláspontjukat, miszerint az Európai Unió hülye, ők ezzel szemben helikopterek. Tették mindezt olyan modorral, hogy azt Joszif Visszárionovics Sztálin is restellte volna, nála ugyanis a vendég szent volt, igaz, fikarcnyit sem számított, miben egyezett meg vele. Ez a diplomáciai stílus még leginkább ahhoz a híres jelenthez áll közel, melynek során Hruscsov egy cipővel verte az asztalt (hogy sajátjával vagy máséval, arról máig vitatkoznak a kremlinológusok) az ENSZ-palotában. Nyikita Szergejevics különben büszkén be is vallotta az esetet az emlékirataiban.

Miért verte az asztalt Hruscsov, miért alázták meg Borrelt Moszkvában, miért fenyegeti Kína Tajvant és Amerikát?

Azért, mert az agresszív felek ezekben az esetekben úgy gondolják: mindezt megtehetik következmények nélkül. Trump elnöksége alatt szorult vissza világszerte – az amerikai elnöknek köszönhetően – a valódi diplomácia, és sok mindent alkalmi, improvizált, agresszív megoldásokkal zártak le, amelyek ugyan meg nem oldottak semmit (ékes példája ennek a szingapúri csúcstalálkozó) de úgy néztek ki, mintha történt volna valami. A meggondolt és következetes, tiszteletre épülő külpolitika helyére erődemonstrációk és színpadias gesztusok léptek, a jó modort egyesek a gyengeség jelének látják, ami öreg hiba.

Ugyanis amit az erőpolitikus úgy fogalmaz, hogy „a torkodon keresztül tépem ki a beledet, te köcsög, ha nem engedelmeskedsz nekem”, azt nyugodtabban, euroatlanti nyelven úgy mondják, miszerint: „Nem feltétlenül értünk egyet ebben a kérdésben és elképzelhető, hogy szembenállásunk tartóssá válása bizonyos szankciókat von maga után”. Mármost a végeredmény ugyanaz lesz, tehát így is, úgy is az erősebb kutya örül majd, csak mivel egyik kutya sem annyival erősebb a többinél, hogy a konfliktust sérülés nélkül ússza meg, érdemes provokáció előtt átgondolni, milyen pofonok jöhetnek az esetleges győzelem előtt – és most nem is okvetlenül katonai konfliktusra gondolok.

Moszkva nagyon pontosan tudja, hogy az Unió ilyesmibe nem menne bele, Peking is tudja, hogy Washington nem fog háborúzni, ezért is mernek az erőpolitika nyelvéhez, gesztusaihoz folyamodni. Azt hiszik, a játék tétje nulla, nagy baj nem lehet, a kicsi meg nem fontos.

A játék tétje nem nulla. Ezt épp úgy nem értik, mint a magyar választópolgároknak az a része, amelyik minden választási kampány alatt beszerez néhány száz vagy ezer stabil, megbízható ellenséget, akiket ugyanis elküldött politikai alapon a nénikéjükbe. Ezek a sértések nem mennek feledésbe, és amint egyik vagy másik párt győzelme Magyarországon nem jelenti a szimpatizánsaik azonnali kivégzését vagy bebörtönzését, úgy ezek a megsértett nagyhatalmak is a helyükön maradnak, nem fognak ballisztikus rakéták után kapkodni, de azért írják a számlát, szorgosan írják és a megfelelő pillanatban benyújtják. Okos ember ezért nem gyűjt haragosokat. Ha ő lenne Dzsingisz kán, megtehetné, de fájdalom, a bolygó lakói közül pillanatnyilag senki sem Dzsingisz kán. Ez az állás jelenleg nincs betöltve.

A terjedő erőpolitikának épp úgy semmi értelme, mint a kocsmai kötekedésnek: a hústorony leverheti a szemüveges bölcsészt a becsületsüllyesztő előtt, de az ilyesminek mindig van következménye. Nem is az a legrosszabb, ha másnap megjönnek a bölcsész barátai és felmossák a hústoronnyal a sárga földet. Hanem az, ha a kocsmáros – hogy elejét vegye a forgalma csökkenésének – többet nem szolgálja ki a csapszék Herkulesét. Az szétverheti emiatt a kocsmát, de utána már máshol sem fogják kiszolgálni.

Dióhéjban: ezért vannak bizonyos szabályai a társadalmi együttélésnek és a diplomáciának.

Ne fitogtasd az erődet: nem leszel mindig a legerősebb.

Lehetsz te még gyenge is.

Meg kéne gondolni az erőpolitika alkalmazását a diplomáciában is, a mindennapi életben is.

Szele Tamás