Ha a Föld Isten kalapja, Petőfi szerint hazánk a bokréta rajta, szerintem viszont mostanság nem annyira bokréta lenne, ha már muszáj minden áron valaminek lennie, hanem postás. Csak az mit keresne egy kalapon? Mindegy: rajtunk keresztül jönnek-mennek az üzenetek, közvetve van hatásunk mindenre, mi adjuk át, amit a nagyok mondanak egymásnak.

A magyar–kínai közeledés régi dolog, tizenéves, sőt, sokkal régebbi, csak sokáig nem volt semmi eredménye a pekingi előszobázásunknak, kilincselésünknek, most kezd látszatja lenni. Belgrád-Budapest vasútvonal, Fudan Egyetem – megírtam elég alkalommal a jogos kétségeimet, nem ismételném meg, annyit azonban megjegyeznék, hogy még a közelben is akad ország, például Montenegró, amit nagyobb összeggel vettek be ebbe a világnagy madzsongba, mint minket, és mostanra bánja is nagyon. Azonban érdekes megfigyelni azt is, hogyan ütközik a magyar pusztán Kína minden politikai ellenfelével – jelenleg ez a puszta a magyar sajtó. Ami ez idő szerint tényleg elég lapos, de ma reggel valóságos erődemonstráció zajlott a mi kis tulipántos, széllel bélelt sajtónkban az Egyesült Államok és Kína között. Nem azért, mert a mi médiánkat választották volna csatatérnek a nagyhatalmak, hanem azért, mert ütköznek ők most mindenhol.

Az első lövést talán, de csak talán Washington adta le a Telexben – azért fontos az ott ma megjelent Antony Blinken-interjú, mert az amerikai külügyminiszter most nyilatkozott először magyar sajtóterméknek. Akkor nézzük, mit mondott!

„Várakozással tekintünk arra, hogy megtaláljuk a módját, hogy együttműködhessünk Magyarországgal számos, kölcsönös érdeklődésre számot tartó kérdésben, különös tekintettel a biztonságra, a bűnüldözésre, valamint a gazdasági és energetikai területekre. Ugyanakkor világossá tesszük az aggodalmainkat és az alapelveinket is, amikor az emberi jogokról és a demokratikus intézmények állapotáról és a sajtószabadságról van szó.”

Ez világos és nekünk szól: Blinken pontosan követi a Biden-féle diplomáciai doktrínát, magyarul azt jelenti, hogy ha nem művelünk nagyon nagy és feltűnő disznóságokat, megleszünk egymással. Azért egyet még odaszúrt sajtószabadság ügyében:

„A demokrácia szövetét a független hangok és független vélemények sokfélesége adja. Határozottan sürgetnénk a magyar kormányt, hogy biztosítson nyitott médiakörnyezetet.”

Úriember, tekintettel volt arra, milyen helyzetben lévő lapnak nyilatkozik. De most jön az, amit üzent – üzent, hiszen tudja, hogy a kínai követségen kiváló és minden részlettel foglalkozó sajtófigyelő szolgálat működik. Ha interjút ad bármilyen sajtóterméknek, és abban megemlíti Kínát, biztos, hogy eljut a címzetthez.

„Európa kétségtelenül egy geopolitikai verseny középpontja, ahol Moszkva és Peking aktívan dolgozik az integráció ellen, szemben azoknak az embereknek a vágyaival, akik szövetkezni szeretnének azokkal, akikkel csak akarnak. Különböző módokon igyekeznek aláásni több közép- és dél-európai ország demokratikus és szuverén akaratát.”

Mármost Blinken ugyebár szerdán nyilatkozott a Telexnek, ami ma reggel 07:02-kor jelent meg. Nem is beszélhetett össze a Kínai Népköztársaság budapesti nagykövetével, Csi Ta-jü (Qi Dayu) úrral vagy elvtárssal, válassza ki mindenki, hogyan akarja tisztelni, nekem excellenciás elvtárs, de én amúgy is reménytelen egy eset vagyok. Ő viszont – lássunk csodát – szintén szerdán válaszolt a Magyar Nemzet írásban feltett kérdéseire, így a vele készült interjú viszont ugyancsak ma reggel jelent meg, kicsit korábban a Telex írásánál, 05:50-kor.

Hát mi történt, egyeztetett a két lap? Dehogy egyeztetett, előbb tart koordinációt egymással a tűz és a víz. Az se nagyon hihető, hogy a Telextől kiszivárgott, miféle interjú készül, és azt akarta a kínai nagykövet huszárosan megelőzni, mert olyan terjedelmesen válaszol, hogy az neki több óra munka lehetett. Az a válasz az egyidejűség kérdésére, hogy a két politikus ugyan nem tudott arról, miszerint a másik is meg fog szólalni, de mindketten szépen felmondták kormányaik álláspontját és így sikerült: ha jobban megnézzük, párbeszédnek, egymásra licitálásnak tűnik a jelenség, de csak elsőre: második olvasatra már látszik, hogy elbeszélnek egymás mellett.

Szóval: nem párbeszéd ugyan, az nehéz is volna a majdnem botrányba fulladt, indulatos hangnemű alaszkai csúcstalálkozó után, melynek alkalmából a két nagyhatalom képviselői épp, hogy össze nem verekedtek, nem párbeszéd – de üzengetés. Az, hogy pont a magyar sajtóban zajlott, csak részben véletlen: a megszólalók ugyan képesek lettek volna akár az üzbég médiában is üzengetni egymásnak, viszont Magyarországon most kezd belpolitikai kérdéssé válni a Kínai Népköztársaság, (tehát nem a kínai nép!) gazdasági térnyerése, befolyásának növekedése, világos, hogy a mi sajtónk jobban figyel most Kínára, mint mondjuk az olasz. De idézzük az excellenciás elvtársat is, mert fontosakat üzent. Igen, üzent. Mert az amerikai követségen is jó sajtófigyelők dolgoznak.

„Az elmúlt néhány évben Kína jogos érdekeinek indokolatlan elnyomása miatt a kínai–amerikai kapcsolatok példátlanul súlyos nehézségekbe ütköztek, ami nemcsak a két ország népének érdekeit sértette, de káros volt a világ stabilitása és fejlődése szempontjából is. Hszi Csin-ping (Xi Jinping) elnök úr idén februárban telefonon beszélt Biden elnökkel, és egyetértettek abban, hogy a két félnek javítania kell a kommunikációján, kezelnie kell a nézeteltéréseket, és ki kell terjesztenie az együttműködését. Ez fontos, irányadó jelentőségű a kétoldalú kapcsolatok jövőbeni fejlődése szempontjából. A márciusban megtartott kínai–amerikai magas szintű stratégiai párbeszéd összességében konstruktív és hasznos volt. A világnak különös felelősséggel tartozó nagy országként mind Kínának, mind pedig az Egyesült Államoknak mindent meg kell tennie a konfrontáció, különösen a mesterségesen gerjesztett konfrontáció elkerülése érdekében.”

A márciusi találkozó mindenképpen konstruktív és hasznos volt, főleg az amerikai fél számára, mert a tárgyalások, különösen a bevezető folyamán olyan kínai kifejezéseket tanulhattak partnereiktől, amik semmiféle tankönyvben nem szerepelnek. Igazából, mint akkor is írtam volt, az történt, hogy a sajtó számára szokatlanul durva viszonyt kommunikáltak, aztán hogy a részletkérdésekben a zárt ajtók mögött hogyan beszéltek, azt már nem tudjuk. Mindenesetre a kínai–amerikai viszony lehet ugyan fagyos, ám távolról sem olyan rossz, mint az orosz–amerikai. De lám, az alaszkai perpatvar megtette hatását: röviddel utána Kínába utazott Lavrov orosz külügyminiszter (akit azonban nem Pekingben, hanem Kujlinben fogadtak), és burkoltan bár, de Amerika-ellenes szövetséget ajánlott.

„Az orosz külügyi tárca vezetője azt mondta: a nemzetközi helyzet jelentős változásokon megy keresztül, melyek során a gazdaság, pénzügy és politikai befolyás új központjai válnak egyre erősebbé. „Ezeket az objektív fejleményeket, amelyek egy valóban többpólusú és demokratikus világ kialakulásához vezetnek, hátráltatják a nyugati országok, különösképpen az Egyesült Államok” – fogalmazott.
Lavrov úgy vélekedett, hogy Oroszország és Kína elsődleges feladata a magas szintű együttműködésük megerősítése, melynek révén közösen mozdíthatják elő a többpólusú globális fejlődést és a regionális integrációt, miközben méltányos, demokratikus és stabil nemzetközi és regionális rendet biztosíthatnak.”

Amire érdemi választ még nem kapott Moszkva Pekingtől, de ha létrejönne egy ilyen abszurd „tengely”, Szijjártó Péter hálából gyertyát gyújtana Páduai Szent Antalnak a csodáért. Rendben, tehát a nagykövet őexcellenciája elmondta a hivatalos kínai álláspontot (szinte szó szerint ez hangzott el külügyminiszteri szinten Anchorage-ben is). Mondott többet a Magyar Nemzetnek? Hogyne mondott volna!

„Az Egyesült Államoknak inkább a saját imázsán kellene változtatnia, a maga háza táján kellene rendet tennie. Nem a problémákat kell a világra áthárítani, a figyelmet elterelni, és nem a kínai emberi jogi kérdésekről és a demokráciáról kellene felelőtlen kijelentéseket tenni, hanem otthon rendet teremteni. Kína határozottan ellenzi azt az arroganciát, amellyel az Egyesült Államok beavatkozik a belügyeibe, és követeli, hogy változtasson ezen a régi rossz szokásán.”

Már durvul a modor, és tovább romlik, ahogy szóba kerül Hszincsiang-Ujgur tartomány.

„Adatok bizonyítják, hogy 2010 és 2018 között Hszincsiangban az ujgur nemzetiség 25,04 százalékkal, a teljes hszincsiangi lakosságnak a kétszeresével, a han nemzetiségű lakosságnak a 12,5-szeresével növekedett. Az ujgurok száma meghaladja a 12 milliót, ez a teljes régió lakosságának közel 50 százaléka. Az utóbbi hatvan évben a hszincsiangi lakosság átlagos várható élettartama 30-ról 72 évre emelkedett. A bruttó nemzeti termék több mint kétszázszorosára, míg az egy főre jutó GDP közel negyvenszeresére nőtt. Hszincsiangban jelenleg 24 ezer mecset található, ami tízszerese a 40 évvel ezelőttinek. Átlagosan 530 muszlim hívőre jut egy mecset, ami több, mint sok iszlám országban. Ilyen tények ismeretében érthetetlen, hogy honnan jöttek az „ujgurok elnyomásáról” szóló állítások. Egy ideje egyes Kína-ellenes erők áljelentéseket gyártanak, kelet-turkesztáni elemek kitalált sztorikat fabrikálnak, és néhány nyugati média álhíreket terjeszt. Ha ezt nem kérdőjelezzük meg, a csalás gyökeret ver. Nemrég az Európai Unió ezekre a hamis hírekre alapozva, az állítólagos hszincsiangi emberijog-sértések okán egyoldalú szankciókat vezetett be egyes kínai magánszemélyek és szervezetek ellen. Ez durva beavatkozás Kína belügyeibe, a tények ignorálása, kiforgatása.”

Excellenciás elvtárs, ennek az ellenkezőjét is adatok bizonyítják, csak épp nem a maga pekingi adatai. Olyan – és akkora – összehangolt hazugsággal vádolják a világsajtó Kínán kívüli részét, amekkorára egy média volna csak képes a világon: a Kínai Népköztársaságé, mert a világ többi országában a sajtó még nem áll teljesen központi irányítás alatt. A hivatalos, pekingi állításokat ezer forrás cáfolja, például ez az írás is – de lépjünk tovább, mert el kell jutnia az interjúnak a mélypontra.

Erre pedig Hong Kong kapcsán került sor.

„A Hongkongi Különleges Közigazgatási Terület választási rendszere Kína helyhatósági választási rendszere. A központi hatóságoknak jogában áll a Hongkongi Különleges Közigazgatási Terület választási rendszerének fejlesztése. Hogy a tervezés, fejlesztés és tökéletesítés hogyan zajlik, az Kína belügye. Ebbe semmilyen más ország kormányának, szervezetének vagy magánszemélynek sincs joga beavatkozni. A Hongkongi Különleges Közigazgatási Terület választási rendszerének fejlesztése során ragaszkodni kell a „hazafiak igazgassák Hongkongot” elvhez. Arra kérjük tehát azt a néhány országot, hogy ne ártsa bele magát Hongkong ügyeibe és Kína belügyeibe. Jó modorú úriember nem dugdossa bele a saját evőeszközét mások tányérjába. Arra kellene koncentrálniuk inkább, hogy a saját feladataikat jól megoldják.” (Kiemelés tőlem)

Hát, ez a stílus bizony még Kínában is, kínai nyelven is útszéli és bicskanyitogató. Még jó, hogy tudjuk: nincs a világnak az az excellenciás nagykövete, általában külképviseleti diplomatája, aki a saját véleményét mondaná, aki szabad kezet kapna kényes, világpolitikai ügyekben. Ez Peking ellentmondást nem tűrő szava, nem egyéb. Amivel én, mint magánember ugyan nem értek egyet, és sok más magánemberről tudok, akik szintén nem, de jelezném: nekünk ebben a vitában (ami nem vita, hanem elbeszélés, elkiabálás egymás mellett) nem osztottak lapot. Nem osztottak lapot még az interjúkat készítő sajtótermékeknek sem, azok is csak hordozófelületei annak, ahogy a két óriás szidalmazza egymást.

Tekintve, hogy a mostani gazdasági érdekeltségek miatt a magyar kormány egyre többször kényszerül nyílt kiállásra Peking mellett (amivel hol uniós, hol amerikai, hol orosz érdekeket sért meg, csak már benne vagyunk a csőben és nem tudunk megfordulni), szeretném jelezni a magyar diplomáciának azt a tényt, hogy veszekedők között postásnak lenni azzal jár, hogy mindegyik féltől kaphatunk egy-két csárdás pofont.

Nem örülök annak, hogy ma pont a magyar sajtó hasábjain feszültek egymásnak a világhatalmak, hiszen mi, sajtómunkások ebben a játékban csakis a rövidebbet húzhatjuk: ahogy az országunk sem járhat jól egy ilyen vitában.

No, de reméljük, csak véletlen egybeesés volt a két interjú egyidejű megjelenése, és nem rajtunk keresztül akarják lejátszani a midwayi csatát vagy a tonkini incidenst.

Mi csak rosszkor vagyunk, rossz helyen.

Szele Tamás