No, ezt nem lesz könnyű személyeskedés nélkül megírni, már csak azért sem, mert az egész személyeskedésről szól. Valamikori főszerkesztőm a Kurírnál, mikor nagyon elege lett olyan 1991-ben az akkori, korai „első” médiaháborúból, egyszer az asztalra csapott és azt mondta: „Gyerekek, a sajtó mégis a hírről szól, nem a sajtóról, nem saját magáról, hagyjátok abba!”

Mi hagytuk is, mások nem hagyták. Pergőtűzben meg ritkán szokás virágcsokrokat kötögetni, és ha igen, akkor sincs sok haszna, szóval mégis folytatódott a történet, folytatódik máig, bár sok értelme nincs. De az sem megoldás, hogy ezredjére is odatartsa az ember a másik orcáját. Most éppen orbitális hülyeség kezd körvonalazódni a ködben, árnyék borul Innsmouth fölé és a távolból különös hangokat hoz a szél: „Iä, Iä, Cthulhu fhtagn!”

Szóval, az egész azzal kezdődött, hogy G. Fodor Gábornak rossz napja lehetett, mert felhívta Schmidt Mária. Nekem is rossz napom lenne, ha felhívna, abból gondolom. Szerencsére ez a veszély nem fenyeget, de miért telefonált a tudós hölgy? Azért, hogy a szerző határozza meg a Mars holdjainak pályazavarait szextáns és birkavese segítségével? Nem, nem azért, bár képes lenne rá. Hanem annak okából, hogy – idézném az Origót:

„Kellene egy jó könyv erről a mögöttünk hagyott tíz évről, és csak én vagyok képes megírni ezt úgy, ahogy azt kellene. Először persze a kételyek voltak bennem, aztán szép lassan egyre jobban foglalkoztatott a dolog, végül a kételyeket is félretettem, elvégre mindenki olyan könyvet ír, amilyet tud. Én ilyet tudok.”

Nagy igazság, hogy másféle könyvet senki sem tud írni, mint amilyenre képes, és minden túlsó parttal szemben megtaláljuk az innensőt. Valamint a lónak is két füle van, mégsem szatyor.

„Ez a könyv valójában egy Orbán-könyv. A mögöttünk hagyott tíz évet ugyanis én az Orbán-korszak első tíz évének tekintem. A korszak, amiben élünk, az Orbán-korszak. Valóságos irodalmi bravúr lenne ugyanis Orbánt kihagyni a történetből.”

– mondja a szerző, és igazat kell neki adnom. Orbán nélkül Orbán-kötetet írni valóban képtelenség volna, olyasmi, mint a földrengésből kihagyni a talajt, ciklonból a levegőt: jó, hát megírta. Értem és érzem, hogy a hazának erre a kötetre volt most leginkább szüksége, semmi egyébre, ez megoldja minden gondunkat világjárványtól gazdasági válságig és a takarmány árának emelkedéséig, valamint édesebb lesz tőle a cukor is.

G. Fodor tehát kötetét megírta, szerelmes könnyével azt is telesírta, mert neki is élni kell valamiből, ezt el kell fogadnunk. Ott még nem tartunk, hogy kötelező legyen elolvasni, ott pláne nem, hogy még fel is kérdezzék: ha van egy ilyen kötet, ám legyen, nem kér enni, bár semmi szükség nem volt rá. Befutotta a maga szokásos karrierjét a kormánymédiában, jelesül oly módon, hogy ott sem olvasta el senki, csak tömjénezgették, dicsérték, készült interjú a szerzővel az Origóban, mint már említettem volt, ennyi jár. Csináltak maguknak egy kis párhuzamos világot, abban ez esemény, az vesse rájuk az első követ, aki hajítógépnek érzi magát.

Nem is lett volna semmi baj, ha G. Fodor szerző úr becses neje, Fodor-Horváth Zsófia nem kevesli a tömjént. De kevesellte, írt is olyan recenziót a Magyar Hírlapba – nem tudom eldönteni, családtagként vagy tollforgatóként – hogy azt nehéz értékelni. Inkább idézem, ennyi szépséget nehéz megfelelően méltatni. 

„G. Fodor Gábor mindenkit érdekel, és az is, hogy éppen mire készül.”

Engem speciel jelenleg Spárga macska jobban érdekel és a tervei is, mert igen rosszban törheti a fejét, nagyon sompolyog, de hát bizonyára mindenki mást GFG érdekel.

„Milyen ember ő valójában? Hogyan dolgozik? Dolgozik-e egyáltalán?”

Attól függ, mit nevezünk munkának.

„A legtöbb válasz megmosolyogtat. Ha a leggyakoribbakat összegyúrnám, kapnék egy kis agyagembert, aki egyszerre gonosz, miközben földöntúli a jósága, a reggeli kávéját vérrel issza, pedig nem is alszik egyáltalán, kapzsi és önzetlen, az utolsó vérig harcol az embereiért, más szerint kiállhatna keményebben értük, sokak szerint kivételes a helyzete, megint mások szerint mostoha. Szétesne ez az agyagember, miközben nyomokban sem hasonlítana G. Fodorra.”

Hát bizony, a gólem se működik, ha nincs benne Semhamphoras, bár a G. Fodorban az az egy egészen biztos, hogy nincs. De minek akar ez az ember pont gólem lenni? Bár az ő dolga. Még mindig jobb, mintha fősipán lenne.

„Nem lehet megmondani, mennyi idő alatt készült el Az Orbán-szabály. Egyszerre volt ez öt hónap megfeszített munkája egy homályos pincehelyiségben, ahogy egy vérben, sárban, mocsokban gázoló hűséges katona harca egy tizenéve tartó háborúban. Mindkettő igaz, olyannyira, hogy az öt hónap alatt néha észre sem vettem, hogy a férjem itthon van. A legtalálóbb hasonlat, amit róla hallottam, pedig az, hogy olyan, mint az a japán katona, aki még mindig harcol, mert elfelejtettek szólni neki, hogy” rég vége a háborúnak.”

Hát, ha az emberről nem veszik észre, hogy otthon van, akkor nagy a baj. Akkor ugyanis nem akarják, ami ez esetben talán még érthető is lenne, de azért az a dzsungelharc a pincében erős kép, igen erős.

Az egész írás ilyen, a hölgy valószínűleg nem vette észre, hogy magáról a kötetről egy hangot sem írt, csak arról, hogy ő szereti a férjét, bár kissé sajátosan teszi. Legyenek boldogok, bár ezt a vallomást kár volt megírni, mert a fél ország röhög rajta. Magánügy kéne legyen az ilyesmi, én sem teregetem ki az érzelmeimet, de ha a hölgy szükségét érezte, hogy a nagyobb nyilvánosság kinevesse őket: ám legyen.

Nem is lenne semmi baj, ha nem egy nagyon militáns kormánypárti muftiról lenne szó, aki a 888-at „a faszagyerekek lapjaként” indította el és pincében ír, térdig sárban és mocsokban, Da Nangtól négy és fél mérföldre délkeleti irányban, monszun idején, a Vietkong mozsarainak pergőtüzében.

Ja, nem. Se Vietnam, se pergőtűz. Ellenben a 444 kicsit röhögött ezen a szenvedélyes fogalmazáson (műfajilag nem igazán lehet hova tenni, Tatjána legalább levelet írt Jevgenyij Anyeginnek, nem recenziót vagy mit). Nos: a 444 írása messze nem sértő, bár egy részletet kiemel az eredetiből:

„Mivel magyarázható az a jelenség, hogy a szokásos kora reggeli világmegfejtő beszélgetéseink során éppen az a gondolat jut eszébe a vírusról, amit pár órával később Orbán szinte szóról szóra elmond a szokásos pénteki rádióbeszélgetésen?”

Erre a 444 tapintatosan nem válaszol, megteszem helyettük én: úgy lehetséges ez, hogy G. Fodor írhatja Orbán pénteki megszólalásait, sehogy másképp. A felesége erről azért nem tud, mert nem veszi észre, mikor otthon van.

Nos, mondom, a 444 szelíd iróniája még elviselhető lett volna, de G. Fodor válaszolt rá a saját lapjában. Ez már a dupla pszeudó, ez már a tripla csavar, ez már a paródia paródiája lett.

„Véleménye mindenkinek van, nektek is rólunk, nekünk is rólatok. Kiröhögtök minket és mi is röhögünk rajtatok. A felszínen a dolgok tehát kiegyensúlyozottnak tűnnek, de aztán ott magasság és a mélység, ahogy mondani szokás innen aztán ég és föld a különbség.”

Az első két mondattal csak egyetérteni lehet, de hogy miképpen keveredett ide magasság és mélység? Esetleg másodfokú egyenletek diszkriminánsa nincs a környéken? Vagy egy Möbius-szalag?

„Mert amit ti szánalmasnak tartotok, az nekünk olyan természetes mint a levegővétel. Amin ti gúnyolódtok, az nekünk érték. Mert egyébként hogy is állhatna fenn bármilyen emberi közösség elköteleződés, hűség nélkül. És igen, a hűség elfogult, hogy is lehetne más. A mi közösségeink igazságáról van szó, azért állunk ki, azt tartjuk szentnek. A mi családunk igazsága előrébb való mint Kovácsék igazsága. A magyarok igazsága nálunk szívben és fejben előrébb van mint az a amerikaiak, Soros, vagy bárki más igazsága – nektek.”

Uram, ön súlyos fogalmi zavaroktól szenved: azt hiszi, hogy azok, akik nem értenek egyet politikai nézeteivel, nem emberi lények. Azt már nem veszem elő, hogy nem „mi” és „ti” van ma Magyarországon, hanem tízmillió külön világ, és épp azért szenvedünk a politikától, mert jobbról is, balról is ebből a sok egyénből „mi”-t és „ti”-t akarnak csinálni, két kalap alá vesznek minket. Ne boncolgassuk, mert G. Fodor indulatában kimondja minden pecsovicsok alaptételét, melyet kőbe fognak vésni.

„Sohasem értettem, hogy lehet független-objektívnek lenni. Mitől független, mitől objektív? Szar lehet annak, aki szabadon lebeg.”

Annak, aki nem érti, mi a különbség a repülőgép és a papírsárkány között, nagyon nehéz elmagyarázni. Hát igen: mindkettő a levegőben van, csakhogy a papírsárkány ki van kötve. Ha elszakad a zsinórja: lezuhan, igazából a szél és a zsinór együtt tartják. A repülőgép egészen más miatt képes fent maradni, azt a Bernoulli-elv tartja fent (és a hajtóműve, bár a vitorlázónak az sem kell). Értem én, hogy kellemes a Császár udvarában díszes, kikötött papírsárkánynak lenni, csak minden zsinór elszakad ám egyszer, még ha selyemből is fonták: ahogy a kínai mondja: „pompás hely a Császár kertje, csak nem jó soká lakni benne”.

Még indulatoskodik egy kicsit, de megvonom a mérleget.

G. Fodor Gábor írt egy könyvet Orbán Viktorról, teljesen feleslegesen, amit még maga a miniszterelnök sem olvasott el. Más sem.

Becses neje írt ennek kapcsán egy nehezen meghatározható, ám annál nevetségesebb dolgozatot arról, hogy mekkora ember az ő férje. Váljék egészségére.

A 444 röhögni mert azon, hogy micsoda képtelenségeket írt össze a hölgy – hogy mondjam, ha nem nyilvánosan teszi, senkinek sem volna hozzá semmi köze, de így, sajtóban, mindenki előtt, közüggyé téve valóban minimum abszurd.

Ebből kifolyólag G. Fodor levezette, hogy függetlenség nincs és szolgának lenni jó, sőt, egyedül elképzelhető életmód, csak az a nem mindegy, kit szolgál az ember.

Senki sem érzi, mennyire kicsinyes és nevetséges ez az egész kutyakomédia? Holnap majd azért olvasunk filippikát a szerzőtől, mert várhatóan és esetleg ki fogjuk nevetni?

Difficile est satiram non scribere, írta Decimus Iunius Iuvenalis, nehéz szatírát nem írni.

Főleg, ha van miről.

El is küldték a maga idejében Egyiptomba, hátha megeszik a krokodilok.

Azt nem tudjuk, miben halt meg, de még ha fel is tennénk, hogy krokodil gyomrában végezte, akkor is úgy áll a helyzet, hogy Iuvenalis nevét ismerjük, a krokodilét meg nem.

Ez a kellemetlen ebben a helyzetben, kérem.

A krokodil lehet, hogy nagy hasznot hajtott a császárnak vagy Iuvenalis nagy hatalmú ellenségeinek Rómában, és mégsem emlékezik rá senki.

Szomorú dolgok ezek, főként a krokodilokra nézvést.

Szele Tamás