Újfent le kell szögeznünk a folyamatokat figyelve, hogy a magyar lónak nincs háta, csak két oldala, kétdimenziós tehát, és óhatatlanul egyik oldaláról a másikra esnek az emberek. Éspedig nemcsak a teljes politikai palettát tekintve, hanem párttáborokon belül is. A jelek szerint a kormányoldalon kezd kialakulni egy deklaráltan szélsőjobb platform.

Nem most kezdődött a folyamat, és a pártvezetés nagyon is tehet róla, de lássuk, miről jutott ez most eszembe. Látom ám, éspedig a 444-ben tegnap, hogy a közismert III./1-es szakember (nem tehetek róla, tényleg az volt, sőt, ő volt a csoportfőnökség alapszervezeti párttitkára is), Földi László furcsákat mond a kormányról. Annál, amiket beszél, csak az lett volna a furcsább, ha egyenesen a 444-nek nyilatkozott volna, de erről nincs szó, a CÖF „Budapest” Online Civil Akadémia vendégeként beszélte a különöseket, tegnap osztották meg a videofelvételt a Facebookon. Az is megérne egy misét különben, hogy a CÖF-nek miért van három különböző platformja a kommunikációra, jelesül a régi honlapjuk, a hírportáljuk és a Facebook-oldaluk, ráadásul a három között nem is mindig tökéletes a szinkron, igaz, Csizmadia László tegnapi, „Ellenzéki mutánsok” című szösszenete mindhárom helyen vezető anyag, mi több, a Magyar Hírlapban is. Hej, ha én négy honort kapnék minden írásomért... de nem vagyok Csizmadia, nem kapok. Hagyjuk is a CÖKA kuratóriumának elnökét egyelőre: nem róla van szó, ő a kormány vonalát követi tűzön-vízen át, de mit mondott Földi?

„Földi arról beszél, hogy ő bizony a kormányoldalon, akár funkcióban, beosztásban lévőknél is rengeteg árulót lát.

Az egykori kommunista titkosszolgálati munkatárs szerint képtelenség ugyanis elhinni, hogy pusztán butaságok vagy véletlenszerűségek miatt születnek vagy nem születnek meg kormányzati döntések. Földi egy példát is említett: az SZFE-nél szerinte ilyen tudatos árulás lehetett az a döntés, hogy nem pakolták ki az egyetemfoglaló diákokat, ellenben az ellenük tüntetőket igazoltatták. „Innentől kezdve nagyon nagy a baj” – mondja Földi, aki azt állítja, tudná még sorolni azokat a hibákat, vagy ami még rosszabb, szándékos üzeneteket, melyek aláássák a kormány stabilitásába vetett hitet.” (444)

Nocsak. Írtam már én erről az emberről, hogy pápább a pápánál, de ennyire? Az ellenség keze betette a lábát és emiatt súlyos ébertelenségek történnek, elvtársak, szabotálja a kormány saját magát és ennek következtében a Vörös Hadsereg nem támadta meg a kronstadti anarchistákat? Itt fejek fognak hullani, elvtársak.

Földi mondott vadakat korábban is, nincs hét, hogy ne adna munkát a radikális kijelentéseivel nekem, csak idén is állandó szereplője volt a közéletnek: mikor az internetet akarta lekapcsolni, mindenestől, mikor – épp a múlt héten – azzal fenyeget a Pesti TV-ben, hogy:

„Ha a járványhelyzet elmúlik, elképesztő dolgok fognak történni az országban, s mi nem teremtettünk precedenst rá, hogy az ilyesmit a törvény erejével megállítjuk.”

Láthatjuk: Földi elvtárs nagyon tömegbe lövetős kedvében van, viszket az ujja az elsütőbillentyűn. De nincs egyedül ezzel. Fricz Tamás „verekedős konzervativizmust” követel, és akkor még a CÖF berkeiben maradtunk, de működnek más szélsőjobboldali műhelyek, például a Szakács Árpád és barátja, Sengel Ferenc által felvásárolt Erdely.ma, ami látott jobb napokat is, mikor szerkesztő szerkesztette és újságírók írták, de a tulajdonosváltással menesztettek onnan mindenkit, és most a Raffay-Borvendég-Szakács-csoport és holdudvaruk fellegvárává vált. Ők most sem értik, hogyan csöppenhettek ki a kegyekből, holott olyan szépen alakult az általuk kirobbantott kultúrharc éveken keresztül – hogyne, de azt senki sem ígérte nekik, hogy a zsákmány is az övék lesz majd. Azt náluk kevésbé radikális viszont annál megbízhatóbb hívek kapták meg, akik nem hisznek az eszmében, hanem szolgálják azt, és ők sem örökbe kapták azt a zsákmányt, csak hitbizományba.

Ehhez a körhöz csatlakozott Bogár László is, most épp a Lenin összest csócsálják a lapjukban, amihez is sok türelmet és energiát kívánok nekik, ugyanis Lenin elég sokat írt, ráadásul ha azt várják, hogy ez bántani fog valakit, nagyot fognak csalódni. Csak tessék, hölgyek-urak, amennyiben nincs jobb dolguk.

Közben egy harmadik szélsőjobbra elhajló frakció is hallat magáról, ugyanis a Magyarok Világszövetsége rosszul viselte a járványt, oltásellenes oldalra sodródott, bár ezt Szakács köréről is el lehet mondani: mindenképpen, tavaly ők adták a helyiséget az „Orvosok és egészségügyi dolgozók a tisztánlátásért” nevű vírusszkeptikus szervezet „konferenciájához”. Sőt, egy amszterdami vírustagadó konferenciára az MVSZ delegálta Drábik János doktort tavaly, aki ezt harcosan antiszemita-konteós felszólalással hálálta meg ott. Tehát létezik egy szélsőjobboldali járványtagadó vonulat is – és az MVSZ-t nem merném ellenzékiséggel vádolni, ők maguk is úgy gondolják, hogy kormánypártiak.

Találunk még ezeken a csoportokon kívül is ezer és egy magát „kormánypárti radikálisnak” nevező (hát, sok bátorság kell az ilyesmihez, nem mondom) híroldalt, online lapot, gittegyletet, amelyek mind-mind dühödten rázzák láncaikat és nagyon szeretnének már valakire fizikailag is rátámadni. Szóval: létezik ez a jelenség és ahogy közelednek a választások, egyre agresszívabb lesz.

Mármost ez engem emlékeztet valamire. De mire is?

Megvan: Kádár János esetére a „munkásellenzékkel”.

Annyira volt az ellenzék, amennyire Földi László most. Úgy esett, hogy 1968. január elsején bevezették az „új gazdasági mechanizmust” – ne feledjük, majdnem 12 évvel vagyunk ’56 után, Kádár célja már nem a hatalom megszerzése, nem is igazán annak megőrzése, vitathatatlanul ő a vezető, hanem a gazdaság konszolidálása. Ne gondoljunk radikális reformokra, olyasmikről volt szó, hogy enyhítettek a tervgazdálkodás egyes béklyóin, kicsit felszabadították az árakat és a béreket, bár szigorúan ellenőrzött keretek között, valóban radikális átalakulásokra nem került sor – valami olyan szándék húzódhatott meg a terv mögött, hogy az életszínvonal emelkedésében tegyék érdekeltté a társadalmat és a fogyasztás-termelés növelésében, ne társadalmi, politikai vitákkal foglalkozzon.

A kísérletet 1972-74-ben abba kellett hagyni.

Miért? Két fő ellensége volt: a pártvezetésen belüli, dogmatikus „munkásellenzék” és Leonyid Brezsnyev, aki végül személyesen követelte, hogy fejezzék be ezt a próbálkozást. Nyilván nem számított volna sokat a magukat munkásellenzéknek nevező pártvezetők (Komócsin Zoltán, Biszku Béla, Pullai Árpád) szava, ha Moszkva nem áll a hátuk mögött – de ott állt. Ellenben Kádár, főleg a reformok elején, érdekes dilemmával szembesült.

Neki volt egy gazdasági konszolidációs terve, ami növelte volna az életszínvonalat. Mondjuk nem volt igazán sztálinista terv, de haszna lett volna. Ellenben a hatalmát is meg kellett őriznie, amit akkor már népfelkelés nem fenyegetett, annál nagyobb veszélyt jelentett Moszkva rá nézve. Mármost itt voltak ezek a régi elvtársak, akik bizony sokat tettek annak idején az ő hatalomba segítéséért, abban megtartásáért, csak ezeknek sehogy sem ment a fejébe az újfajta, kissé kapitalizálódó rendszer. Szükség nem lett volna rájuk, ahogy akkor már nagyjából a Munkásőrségre sem, dísznek voltak alkalmasak csupán (bár, nem tudom, kinek tetszettek), de nem lehetett őket szép csendben nyugdíjazni sem, kiváló moszkvai kapcsolataik miatt.

Most kicsit más a helyzet, de csak kicsit. Ha a „szocializmus” szót „nemzeti gondolattal” helyettesítjük, a „munkásellenzéket” a „nemzeti radikálisokkal”, nagyjából megkapja Orbán Viktor Kádár akkori dilemmáját: itt vannak ezek az emberek, akik nélkül nem állna az ország élén, nem lehet róluk megfeledkezni, csak kezdenek nagyon kínosak lenni. Ezek hisznek a „nemzeti gondolatban”, sőt, sok közülük ideológiai munkát végez, elméleteket gyárt és terjeszt, valóságos dialektikus eszmei fejlesztést végez, holott egy választási többség (netán kétharmad) eléréshez jelenleg a kormánypártnak sokkal mérsékeltebb hívekre és megnyilvánulásokra lenne szüksége. Az „orbáni konszolidáció” azért is marad el mindig, mert minden társadalmi-gazdasági konszolidáció végső soron ellent mondana a „nemzeti gondolatnak”, azért kell annyit dicsérni nyilvánosan a gazdaságot, mert valójában jó, ha stagnál, de inkább romlik a helyzet. Most a „nemzeti radikálisok” ugyanazt a szerepet játsszák kormányoldalon, mint régen Komócsinék: az elvet és a kemény fellépést kérik számon a vezetésen, radikalizálni akarják a politikai szembenállást, ami megint ellent mond a konszolidációnak.

Eddig a hasonlóságok. Most lássuk a különbségeket. Első sorban: Moszkva jelenleg nem mondhatja meg nyíltan Budapestnek, mi történjék a Duna partján. Mondhatja titokban, diplomáciai csatornákon, támogathatja – szintén fű alatt – a radikálisokat valamilyen mértékben (bár nem komoly ez a támogatás), de a Moszkva-Peking-Türk Tanács-Brüsszel négyszögben nyaktörően hintázó magyar politikának csak negyedrészt meghatározó tényezője. A mostani radikálisok mögött tulajdonképpen komoly erő nem áll. Tömegek sem támogatják őket, akármit is beszéljenek, pénzük sincs sok. Ami van, azt korábban mentették ki az államkincstárból meg innen-onnan kapogatják. Másodsorban: valószínűleg azért nem fegyelmezik meg őket, mert egy jövő évi választási vereség esetén lehet rájuk szükség. Valakinek majd vezetni kell a zavargásokat, kellenek majd a propagandisták, szervezők. De csak ez védi őket, semmi más. A befolyásuk nem sokkal több, mint bárki másé.

Eldobni őket nem lehet, megtartani nem érdemes, és olyan elvekért akarnak minden áron harcolni, amelyek ugyan feltétlenül szükségesek voltak 11 éve a hatalom megszerzéséhez, de ma már csak akkor veszik elő őket, mikor feltétlen szükséges, mikor sorosozni, brüsszelezni kell. Most nem a Központi Bizottságon belül dőlnek el a hatalmi kérdések, hanem elvileg választásokon – na jó, olyan választásokon, amilyeneken, de mégis, azt a komédiát a mostani szövetségi rendszerünk miatt négy évente végig kell játszani. És azért a választók többsége nem radikális, se jobbra, se balra nem szeretne túlzásokba esni.

Szóval, elvtársak, szép dolog az Eszme, csak hinni benne, na, azt nem szabad...

Valószínűleg a fentebb vázolt abszurd helyzet miatt a választásokig tovább romlik a helyzet, annak dacára, hogy ez még a kormánynak sem valódi érdeke: akkor majd eldől, hogy mi lesz, a lehetőségek spektruma körülbelül a rossz, a még rosszabb és a nagyon rossz között terül el. De ez már másik történet.

Egyelőre maradjunk annyiban, hogy ha a nemzeti radikalizmus utcai agresszivitásra ragadtatja magát a választásokig, azzal pont az általa támogatni vélt kormányt fogja kényszeríteni arra, hogy lépjen fel ellenük.

Az a baj, hogy ők ezt nem értik.

Egyszerűbb szerkezetek annál.

Szele Tamás