Egyik szemem sír, a másik viszont zokog: nem tudom, mi lesz ezzel a mi szakmánkkal, az újságírással Hunniában, csak azt tudom, mi van, és az bizony elég szomorú ahhoz, hogy az ember elfakadjon sírva. No, de lássuk, mi bántja az én lelkemet? Igaz, röhögni is fogunk közben, szokás szerint, de azért mégsem a vigasság ideje van most.
Böngészgetem tegnap a kormánysajtó perifériáját – hogy mondjam, ami náluk is szélsőségesnek minősül, az már erős, mint a lórúgás vagy a házi pálinka – és megakad a szemem a Minden Szón. Ők előszeretettel utasítgatják a magyar sajtót módszertani alapokon, a múltkor például az MTI bojkottjára szólítottak fel, ugyanis nekik nem elég kormánypárti, és javasolták helyette a Sputnik Newst meg a Russia Todayt. Hát, van, aki forintból él, van, aki rubelből.
Mondjuk ez az ötletük is mutatja, mennyire nincs fogalmuk a valódi sajtószakmáról: ők egy alaposan felépített szervezeti struktúra alapkövét akarták kihúzni az egész alól, önkéntes túlbuzgalomból, „toporzékoló seggnyalásból”, megfelelési kényszerből. A hír útja normális körülmények között úgy kéne kinézzen, hogy bekerül a hírügynökséghez, tőle megkapják a szerkesztőségek, kiadják a munkatársaknak és ők majd foglalkoznak vele. Így vagy úgy, de foglalkoznak. Ezért volt olyan nagyon fontos 2010-ben, hogy elsőként az MTI-t szerezze meg az új rendszer, majd tegye ingyenessé: az alapvető hírszolgáltatást sikerült állami monopóliummá tegyék ily módon. Az MTI úgy van a kormány egyik farzsebében, ahogy a közmédia és a KESMA a másikban. Farzsebet írok, mert a dolgok természetéből fakadóan lényeges, hogy minél közelebb legyenek az alfélhez, melybe munkaidő alatt bele kell bújjanak.
„Üzenet a jobboldali médiának! Ellenzéki téma esetén is kormánypárti képviselők fotóit használjuk!
Elég már az ellenzékből!
Tisztelt Kollégák! (Nem, azért még a kormánysajtóban sem lett mindenki kéjhölgy... megjegyzés tőlem, Sz. T.)
Tekintsük ezt egyfajta nyílt levélnek. Mint tudjuk, a negatív hír is reklám, de természetesen azt nem tehetjük meg, hogy az ellenzékkel nem foglalkozunk. Való igaz, hogy mi is talán itt a mindenszo.hu szerkesztőségében túl sokat foglalkozunk velük, ezzel akarva, akaratlanul is reklámot csinálunk nekik. Főleg úgy, hogy még az ő fotóikat is használjuk.
Azonban itt van egy trükk, amit most mindenkivel megosztunk, amit jó lenne, ha a jobboldali sajtó megfogadna, és mutatni fogunk egy példát is javaslatunkra: mivel azt nem tudjuk megtenni, hogy ne foglalkozzunk az ellenzékkel, főleg így az ostoba kis előválasztásuk kapcsán, ami mint tudjuk egy színház. Azonban ha a híreinkbe beleviszünk egy kis csavart, máris tudjuk a kormánypárti képviselőket reklámozni. (...)
És íme a módszer lényege: használjuk a kormánypárti képviselők fotóit. (…) Ne az ellenzéki induló jelöltek fotóit használjuk kezdőképként, hanem a kormánypárti jelöltek válaszreakcióit az adott eseményre, máris ismertté válik a kormánypárti jelölt.
Tisztelettel,
A mindenszo.hu szerkesztő Csapata”
A „csapat” egyelőre még mindig köznév magyarul, így kisbetű, persze a Minden Szónál Nagybetűs Magyarul beszélnek, náluk a köznév is nagybetűs, főleg, ha saját magukról van szó – bár kétségtelen tény, hogy újságírásra náluk immúnisabb közösséget még nem hordott a hátán a magyar föld. Hanem játsszunk el a gondolattal, mi lenne, ha a tisztelt kollégák amott, a felvégen megfogadnák a tanácsot. Vegyünk pár címet a kormánysajtóból:
„X. Y. hamisan egy angol nyelvű tanulmány társszerzőjének tüntette fel magát”
„Ez egy analfabéta!”
„Nem őrültem meg ennyi idősen, még ha valaki azt is hitte”
És most mindehhez képzeljük Kövér László, Orbán Viktor vagy Szijjártó fotóit. Okozna némi konsternációt a módszer, nem mondom, és fejek hullanának, nagy sűrűséggel, miként a nyári zápor. Tudjuk be a dolgot annak, hogy a Minden Szó „szerkesztő csapata” nem csak tökéletesen tehetségtelen, de teljesen képzetlen is a sajtószakma terén. Megint mondtak egy nagy marhaságot, tőlük már megszoktuk. Viszont – mi lesz a képzettekkel?
Velük még nagyobb baj lesz. A Szabad Európa szó szerint megrázó anyagot közöl a mai újságíróképzésről.
Ami eléggé egyoldalú: aki nem kormánypárti, az vagy tud írni, vagy nem, vagy megtanulta korábban valahol a szakmát, vagy nem. Aki kormánypárti, azt viszont képzik, ami valahol jogos, mert a szakma pártállásra való tekintet nélkül elöregedőben van. Én például 53 évesen fiatalnak számítok, de nekem nincs is időm megöregedni. (Huszonéves koromban, mikor a boldogult Aczél Endre tanítómesterem volt annyi idős, mint én most, ősöreg bácsinak láttam – most kezdem érteni, miért nem örült ennek).
Nem-kormánypárti újságíróképzés nincs, aki úszni akar, viharos, zavaros, jeges mélyvízben kell megtanulnia, és többször nem sikerül ez a próbálkozóknak, mint ahányszor igen. A kormánnyal szemben álló oldalon is terjed az „izomból”, „indulatból” írt „véleménycikk” (helyesen: jegyzet) műfaja, bár a kormányoldal ebben verhetetlen. Akkor lássuk, milyen viszont a kormánypárti képzés?
Egy szóban: borzalmas. Inkább idéznék pár mondatot a Nemzeti Tehetséggondozó Nonprofit Kft. képzésében részt vevőktől a Szabad Európa nyomán.
„Nagyon kemények, időnként már-már abuzívak a tanáraink. Olyan elvárások vannak, hogy kezdőként arra legyek képes, amire ő több évtized után.”
Ez még lehetne egy nevelési módszer, ugyanis ez egy kegyetlen szakma: a tévedés hatalmas károkat okozhat, a lapnak is, az írás által érintetteknek is, el lehetne képzelni olyant, hogy a növendéket ordítva letolják – de utána meg kell neki mutatni, hogyan kellett volna, mi a helyes módszer!
„Nem mondták el, mi az a riport vagy az oknyomozás. Újságíróetikáról egyáltalán nem volt szó, a közszolgálatiságról is csak annyi, hogy mi a különbség a kereskedelmi és a közszolgálati média között. De azt egyáltalán nem hangsúlyozták, hogy kiegyensúlyozottnak kellene lenni, vagy minden oldalt bemutatni.”
Ez már nagyon nagy baj. Ezek az alapok lennének, ugyanis az újságíró élete mozgalmas, senki sem az első munkahelyéről megy nyugdíjba, könnyen meglehet, hogy valaki külpolosként kezd (mint én), aztán magazint szerkeszt, mert olyan állást kap, esetleg vallási lapot is, még ha nem is vallásos, de kell a pénz, belpolitikát, sportot, kultúrát mind-mind kell írnia, és jegyzettől interjúig, riportig, elemzésig és mínuszos hírig ezeken a különböző területeken minden műfajban egyaránt jól kell teljesítenie. Tehát igenis tudni kell, mitől riport a riport és miért nem interjú. Miért jegyzet a jegyzet és miért nem elemzés. Most nem tartanék középfokú kurzust műfajelméletből, de aki ezeket a különbségeket nem ismeri, az olyan, mint a katona, akinek mindegy, hogy tarack vagy gépkarabély, csak durrogjon.
A kiegyensúlyozottság is fontos: egyik sajtómunkás sem tudhatja biztosan, míg meg nem hallgatott minden érdekeltet, egy ügyben mi az igazság (gyakran utána sem lehet tudni). Egyoldalúan bemutatni valamit épp ezért sem nem szabad, sem nem lehet, kivéve, ha közismert jelenségről van szó, de akkor már nem bemutatjuk, hanem elemezzük. Az ismert tények alapján.
„Gondolkodásra nem nagyon késztetnek minket, kész tények elé vagyunk állítva. Megadják, miből hogyan, mit kell összerakni, nem hagynak szabadon dolgozni. De ez jellemző a mai magyar közmédiára is.”
Az jó, ha nem gondolkodunk, mert akkor az olvasó sem fog. Ez a cél, legalábbis egyes orgánumoknál.
„Elég egyértelművé tették, mik az elvárások, dicsérő cikket kellett írni például Szijjártó Péterről, hogy milyen jól tárgyalt a BMW-vel. Az is feladat volt, hogy Fekete-Győr Andrásról, a Momentum elnökéről írjunk minél durvább dolgokat. Azt is elmondták, nem baj, ha nem igaz, amit írunk.”
Na, ez már sarkalatos hiba. Több mint hiba: bűn. A sajtómunkás alaptétele kell legyen, hogy tudatos hazugságot nem írunk le. Olyan megeshet – ritkán – hogy tévedünk, minket is félrevezetnek, mellémegy valami, az sem öröm. Van, hogy per is lesz belőle. De tudatosan hazudni tilos. Nagy baj, „ha nem igaz, amit írunk”, a legnagyobb. Engem magamat személy szerint elég sok támadás ért a kormánnyal szemben álló oldalról is, mikor pár éve megjelentek az álhírlapokban a különböző hazugságok mindenféle kormánytagokról, családtagjaikról és én ezt nem hagytam annyiban. A hátamra sem kellenek púpnak ezek a politikusok, a Pokolba kívánom őket: de hazudni írásban még róluk sem szabad. Senkiről sem szabad és semmit. Ez ennyire egyszerű.
„Az volt a mondás, hogy nincsen független újságírás, minden ideológiának van alárendelve, és ezzel semmilyen gond nincsen.”
De bizony van független újságírás, ami a tényeknek van alárendelve. Ha azok a tények kellemetlenek egyik vagy másik politikai oldalnak, akkor így jártak, nagyon sajnálom őket, valahogy majd csak túlélik, de a valóság fontosabb minden politikai célnál. A politika ugyanis változhat, változik is: a tények, ha egyszer megtörténtek, mindörökké úgy maradnak, bármit is hazudjanak róluk.
Abba is hagyom az idézgetést. Nem újságírókat képeznek a Nemzeti Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-nél, hanem janicsárokat, vagy még azokat sem – a valódi janicsárok legalább a fegyverforgatáshoz értettek, aki erről a kurzusról kikerül, a végére azt is elfelejti, amit előtte véletlenül tudott. Az a végtelenül szomorú, hogy ezt maguk a hallgatók is így látják. Tudják.
Nincs újságíró-képzés csak propagandista-képzés, amiből egyenesen következik, hogy pár évtizeden belül újság sem lesz magyar nyelven, csak propaganda. Vagy ehhez már nem is kell pár évtized? Az ember felsóhajt Petri Györggyel:
„Rettenthetetlen hülyék kora jő.
Pojácák vagy gazemberek? Is-is.
Egyszerre félem és röhögöm általlátni:
a szikla óhatatlan visszafelé görög.”
És a zsurnaliszta eltöri pennáját.
Szele Tamás
