Ahogy nézem, a káder sosem vész el, csak átalakul. Itt van például ez az L. Simon László, akit kultúrpápa korában annyit szidott mindenki, aztán később megismerkedtünk az utódaival, de ő akkor már vidéki birtokának magányában gyógyította a rákot, tisztította a májat, javította a látást, ráadásul barackmaggal. Most meg a Nemzeti Múzeum igazgatója lesz.

Persze, ezt 12-éig nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, akkor hallgatják meg a pályázókat, de még a Mandiner sem tud rajta kívül olyan bátor emberről, aki indult volna ezért a pozícióért, szóval, ha egyedül fog versenyezni, nagy összegben nem fogadnék ellene. És hát most is van köze a Nemzeti Múzeumhoz: jelenleg, mint országgyűlési képviselőt, idén áprilisban az intézmény megújításáért felelős miniszteri biztossá nevezték ki.

Nagy hibát követ el azonban az, aki csak annyira emlékszik, hogy valamikor elég sajátos verseket írt és egy időben eléggé szerteágazó vezetői szerepet vitt a kormány kulturális tevékenységében (amit nem azonosítanék a magyar kulturális élet egészével, gyakran még részével sem). Rendben, volt ő már a Nemzeti Kulturális Alap Bizottságának elnöke, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára, a Várbazár megújítója, a fertődi Esterházy-kastély rekonstrukciójával kapcsolatos állami feladatokért felelős kormánybiztos, de ő nyújtotta be a reklámadóról szóló törvényjavaslatot is annak idején, mert sokoldalú ember. Aztán jó ideig gazdálkodott, mondom, barackmagot termelt, onkológiai céllal, miért is annak idején Orbán Viktor felelősségre vonta, de nagy baj nem lett a dologból, ugyanis még időben elromlott a barackmag-törő gép (nem hülyéskedek: tényleg ezt mondta). Képviselősködött tovább, ha nem is a hatalom csúcsain, de azoktól nem került nagyon távolra, úgy lehetett mostanság miniszteri biztos.

És most a Nemzeti Múzeum élére kerül, ha csoda nem történik. Igaz, akkor le kell mondania a képviselői székéről, összeférhetetlenség miatt, de Párizs is megért egy misét.

Amint nézi az ember a pályázatát – ő maga tette közzé, nem ármánnyal szereztem meg – azt látja, hogy egyike azon ritka kormánypolitikusoknak, akik maguk írják, amit aláírnak. Nem túl gyakori dolog ez, más esetben becsülendő is lenne, csak hát ez a pályázat olyan, amilyen. Ötvenkét oldalas, minek következtében a független magyar sajtó munkatársai közül én lehettem az egyetlen marha, aki éjjel még átolvastam – éjjel, egyrészt, mert akkor volt rá idő, másrészt, mert horrort akkor illik olvasni. Bár nem a legjobb szó rá a horror, inkább nevezném tragikomédiának. Azt az egyet nem lehet elmondani, hogy ne volnának javaslatai.

Hej, nagyon is vannak... Mutatok párat a pályázatból.

„Az új Magyar Nemzeti Múzeum a nemzeti emlékezet egyik meghatározó helyszíne, éppen ezért számos értelmiségi diskurzus elindítója, befogadója, tovább gördítője. A nagy, indentitáserősítő programok, kiállítások rendezésén túl ennek a megtámogatandó tudományos munkában is helyet kell kapnia. A Magyar Nemzeti Múzeum tudományos intézmény is, s ennek újra nagy hangsúlyt kell kapnia. Az identitásmegerősítő, a nemzeti önazonosságunkra fókuszáló munka természetes szövetségben tud működni a kormány politikájával. Nem arról van szó, hogy átpolitizáljuk a múzeumi munkát, hanem hogy felkarolandó témákat, ügyeket szállítunk a kormányzati emlékezetpolitikának, illetve hogy a kormányzat számára is fontos kérdéseket szellemileg előkészítjük, megalapozzuk.”

Fordítsuk le: a Nemzeti Múzeumot a kormányzati emlékezetpolitika, kultúrpolitika eszközének ajánlja fel, a beérkező megrendeléseket természetesen azonnal teljesítik, annyit kérnek csak, hogy ők is adhassanak ötleteket. Minő függetlenség!

„A jelenlegi állandó kiállítás mindenképp megérett egy újabb felülvizsgálatra mind léptékét, mind jellegét tekintve. Különös tekintettel a huszadik századi részre, amelyhez bátran, narratívát alakító szándékkal kell hozzányúlni. A klasszikus oktató jellegű kiállításoknak kisebb részt kell állandó jelleggel lefoglalniuk a rendelkezésre álló korlátozott kiállítóterekből.”

Bátor, narratívát alkotó szándékban nincs hiány, mondjuk ezentúl, ha a kormányzati érdek úgy kívánja, az is bemutatható lesz, ahogy győztünk Mohácsnál, Nagymajténynál, Világosnál és 1956-ban, ez például nagyon sok problémát megoldana. A pokolba az oktató jellegű kiállításokkal, a narratíva a lényeg! De milyenek lesznek a nem oktató jellegű, korszerű narratívát használó kiállítások? Ad egy listát az ötleteiről, egyiket-másikat meg is magyarázza. És ha ő magyarázza, nekem is lesz pár szavam hozzájuk. Íme, a munkacímek:

Rögtön az első, ragályügyi tárlat rövid magyarázata:

„Az egyik legfontosabb és leginkább aktuális ilyen téma például a járványügy kérdése. Az intézménynek az orvostörténeti filiáléja (SOM) révén minden eszköze megvan ahhoz, hogy a COVID kapcsán a pestistől a spanyolnáthán át a kolerákig egy teljes történeti palettán bemutassa a járványok és az emberiség, a civilizáció történetét és üzeneteket fogalmazzon meg a jövőre nézvést.”

Már látom is a tárlat végső címét:

„Magyar évszázadok: döghalál és koronavírus között”

A mesterséges intelligenciáról elképzelésem sincs, milyen látványos és megtekinthető kiállítást tervez, de migrációs téma izgalmasabb.

„Legalább ennyire fontos és aktuális kérdés világszerte a migráció és a klímaváltozás ügye is. Ez a kombináció nem először jelenik meg az emberiség történetében, mégis kevés szó esik a korábbiak okairól és tanulságairól. Számottevő nemzetközi érdeklődésre is számíthat tehát az európai migrációt történeti és természeti kontextusában bemutató őskori és koraközépkori népvándorlás, melyeknek ráadásul pont a Kárpát-medence volt az egyik kulcsterülete.”

Azért ezzel a témával elég nagyot lehet bukni, jó lesz vigyázni vele. Két éve írtam egy szösszenetet valahova a harangedényes kultúráról, aminek az volt a lényege, hogy a kutatások szerint a „harangedények népe” nem létezett, mint önálló populáció, ellenben létezett kultúraként, a különböző népcsoportok vettek át egyes dolgokat egymástól, például a harang formájú edényeket, csuklóvédőket, V-furatú gombokat. A tárgyi kultúra vándorolt, nem a törzsek, kivéve a brit szigeteket, ahol tényleg volt egy bevándorlási hullám. Ez azért nem mondható el minden ősi kultúráról, voltak egyéb népmozgások, igaz, az őskorban még egyik sem járt „invázióval”, de tény, hogy az általam ismertetett elmélet faramuci volt, mert egybevágott az archeogenetika eredményeivel (amit pártunk és kormányunk oly előszeretettel lobogtat) de nem vágott egybe a kormánypropagandával, ami már akkor is a migráció kárhoztatására alapult. Szóval, ha azt vizsgáljuk, ami tényleg történt, akkor nehéz lesz kényelmes és a politikai vonalba illő kiállításokat összehozni, de szerencsére a tények maguk senkit sem fognak érdekelni. Javasolnám a kiállítás címének:

„Vértesszőlősi Samu sámándobja – ősmagyar kontinuitás a Kárpát-medencében a honfoglalás előtt”

Ugyanis a honfoglalás után már nem kunszt kimutatni. Előtte tessék. Bár mondjuk mostanság szokás is.

Ehhez lehetne csatolni az „elkényelmesedéses” kiállítást, abból a meggondolásból, hogy minél távolabbra megyünk vissza az időben, dicső eleink annál kevésbé éltek kényelmesen, tehát feltételezhetjük, hogy annál erősebbek és edzettebbek voltak. Eszerint még a kora középkorban is legalább két és fél méteres óriások kellett volna éljenek a Földön, csak mi csökevényesedtünk el ennyire a civilizációtól. Egy a baj: ez nem igaz. Dicső eleink alacsonyabbak voltak, hogy gyengébbek is lettek volna, azt azért nem állítanám, de átlagosan aránytalanul kevesebb ideig éltek. Tehát úgy értsük ezt, hogy mondjuk tizenkétezer évvel ezelőtt is élhetett bárki hetven éves koráig, ha – szerencséje volt. De nem volt szerencséje, elvitték a járványok, a harcok, az éhezés vagy a csikorgó telek, az átlagéletkort ez tartotta alacsonyan és a hatalmas gyermek-halandóság, ami csak az utolsó százötven évben csökkent.

Mi változott? A civilizáció fejlődött, annak köszönhetően élünk tovább, az szüntette meg a rémítő arányú csecsemőhalálozást is, a rendszeres éhínségeket is, és hát nem csak tovább élünk, hanem kényelmesebben is. Lehet a kényelem helyett az edzett életformát is választani, lehetett volna korábban is fenn maradni a fán, csak az nem volt a hosszú élet titka. Érdekes kiállítás lesz, javasolnám címnek:

„Halász, vadász, madarász üres tarisznyában kotorász”

Hagyjuk is a kiállításokat, ott van még a múzeumi integráció kérdése.

„Az elmúlt fél évben felvetődött három nagymúltú, ugyanakkor részben közös gyökerű intézmény integrációja. Ennek a lehetőségéről kormányzati döntés nem született, de a főigazgatói pályázat kiírása kötelez a megvizsgálására. A Magyar Nemzeti Múzeum eddig is integráló erővel rendelkező jelentős intézmény volt, a Magyar Természettudományi Múzeummal, valamint az Iparművészeti Múzeummal kiegészülve pedig olyan intézménnyé válhatna, amelyik mind a hazai, mind a nemzetközi, Európai Unió-s kulturális térben meghatározó jelentőségű intézményként tud fellépni. Ehhez viszont szükséges a kormány támogató döntése.”

A támogató döntés várható, ugyanis ha és amennyiben egy, közös ingatlanba kerülne a három múzeum, az esetben felszabadulna két másik, roppant értékes épület. Ez komoly szempont lehet, bár arra nincs garanciánk, hogy összeköltöztetnék a gyűjteményeket, de én nem csodálnám azért.

A végére hagytam a pályázat legjellegzetesebb mondatát:

„A tervünk nem kisebb, mint megnyitni a Magyar Nemzeti Múzeum új, dicsőséges korszakát, nem feledve sem az elődök értékes munkáját, sem az intézményi adottságokat, s különösen szem előtt tartva a kormány emlékezetpolitikai célkitűzéseit.”

Ez a legfontosabb, kérem.

Én már csak egyet nem értek. Miért kell majd ezt a „csúcsmúzeumot” ugyanúgy „Nemzetinek” hívni, mint egy dohányboltot? Mert eddig valóban nemzeti volt, míg a dohánybolt kevésbé. Ezen túl viszont, tekintve, hogy a nemzet sokrétű fogalom, tagjai a kormányt nem kedvelők is például, nem volna helyes ez a megnevezés.

Legyen Magyar Kormánymúzeum például.

Vagy Magyar Emlékezetpolitikai Múzeum.

Jobban illenék hozzá egy ilyen átszervezés után.

Szele Tamás