A drámai szende

2021. augusztus 11. - Szele Tamás

A drámai szendét Rod Drehernek hívják és utóbbi időben Magyarországon turnézik, bár sokat nem lát az országból, talán a rivaldafény vakítja el, a virágeső, talán nem is érdekli, hol jár, mibe szól bele – ábrándos tekintetét eltakarják a gázsival, márpedig az nem lehet aprópénz.

A drámai szende különben a The American Conservative vezető szerkesztője, mely világlap a nagy érdeklődésre való tekintettel már kéthavonta is megjelenik, szóval komoly olvasótábor állhat mögötte, mely valósággal követeli az újabb és újabb írásokat. A drámai szendét azonban nem ezért szeretik Hunniában akik szeretik, hanem, mert a magyar kormány politikájának erős támogatója és Orbán Viktor nagy híve. Ezért aztán állandó hivatkozási alap a kormánymédiában, sőt, állandóan nyilatkozik is, mindenről, ami a magyar belpolitikával kapcsolatos, hiszen ért hozzánk.

Nagyon ért.

Jobban, mint mi magunk.

Mint arról az Origo június 29-én beszámolt – könyvbemutatója kapcsán – Rod Dreher a Danube Institute vendégkutatójaként tölt hazánkban több hónapot, könyvét az MCC az Osiris kiadóval együttműködve jelentette meg az Idea Conservativa sorozat egyik első köteteként. Ez igen szép, de lássuk előbb, miket szokott ő mondani Magyarországról? Csupa jót, kérem, a legjobbakat, most csak a Magyar Hírlapot idézném:

„Dreher szerint Magyarország és szövetségesei a keresztény hitben gyökerező életformát védik, amely az európai identitás alapja. Kitért arra is, hogy a héten hazánkban forgat a Fox csatornának Tucker Carlson. Hangsúlyozta, ahová a befolyásos konzervatív személyiség elmegy, oda sokan követni fogják, és ideje is annak, hogy az intellektuálisan kimerült angolszász konzervatívok vessenek egy friss pillantást hazánkra. Dreher felidézte, évekkel ezelőtt egy eseménye Orbán Viktor azt mondta a külföldi konzervatív látogatóknak, hogy reméli, Budapestet intellektuális otthonoknak fogják tartani. Az újságíró szerint mára ez valóra vált.”

Hát, ért annyit Magyarországhoz mint egy hivatalnok pukka szahib vagy egy gyarmati ezredes értett Indiához, egy hittérítő Kenyához: azok is elsősorban a saját szakmájukkal foglalkoznak, ahhoz képest látták a világot, a környezetüket, legyen az akár a Piccadilly, akár Madras. Drehernek a „neokonzervativizimus” a szakmája (aminek kevés köze van a valódi konzervatív értékrendhez), azon belül is a zsurnalisztika, ebből a szempontból szakérti Hunniát is, lefogadom persze, hogy nem ingyen.

Arról azonban, mekkora ismerője a mai magyar valóságnak, csodás példát tudok mutatni. Nagyon sajnálom, hogy nem én készítettem vele az interjút, hanem a Klubrádió munkatársa, Csernyánszky Judit, már el is hangzott az augusztus 7-i Hetes Stúdióban, én tegnap találkoztam az átirattal, és Jupiterre: nagyokat mosolyogtam rajta. Szakértője ez Magyarországnak, de még mekkora! Idézzünk.

„– Elferdíti az igazságot az ellenzék Magyarországon, erről kell ma beszélnünk! Elferdítik az igazságot a közéleti diskurzusban. Legyen szó a tudományról, legyen szó a médiáról. Nagyon nehéz ma megtalálni az igazságot.

– Elnézést, konkrétan milyen elferdítésről beszél?

– Nézze, nagyon nehéz megbízni számos sajtótermék riportjában, mert nem írják meg a teljes igazságot. Bizonyos, előre meghatározott narratívát követnek. A másik probléma, hogy az olvasó általában szereti visszahallani a maga sajátos véleményét a sajtótermékekből, legyen az a politikai jobboldal vagy baloldal. Az emberek nem hajlandóak tudomásul venni, mi is az igazság, mert az gyakran túl súlyos. Amit eldöntöttek magukban, ahhoz ragaszkodnak, azt akarják visszahallani.”

Sajtószakmai szempontból nagyon nehéz dolog bebizonyítani bármiről, hogy úgy van, ahogy írtuk. És nagyon könnyű azt mondani valamire, hogy az hazugság. Ha Rod Dreher azt mondaná rólam, hogy én 1943-ban, az Irrawaddy felső folyása mentén a chindit alakulatok tisztjeként hazudtam felettesemnek, Wingate ezrdesnek, könnyű volna bebizonyítani, hogy nem így van: iratok mutatnák, hogy nem voltam tagja a brit hadseregnek, semmiféle rangban nem szolgáltam, sosem jártam az Irrawaddynak sem az alsó, sem a felső folyásánál, mi több, Burmában sem, sőt: 1943-ban még csak nem is éltem, tekintve, hogy 1967-ben születtem. Ezeket aztán a magyar kormánysajtó majd „libsi magyarázkodásnak” nevezi, aztán előáll azzal, hogy 1958-ban viszont kerékpárt loptam Helsinkiben. És a kígyó a farkába harap. Szóval ha valakire azt mondjuk, hogy hazudik, legyenek arra minimum írásos bizonyítékaink, csak akkor lehet igazunk.

„– Ön azt állítja, hogy Magyarország megkérdőjelezhetetlen demokrácia. Azért ennek kifejtése érdekelne, mert a mi tudomásunk szerint az összes kulcsintézmény, amely a demokráciát hivatott biztosítani, kormányzati kontroll alatt áll.

– Először is, ha nem tetszik a jelenlegi kormány, akkor egyszerűen le kell váltani a jövő évi választásokon. Ellene kell szavazni. Másodsorban, ha ön azt mondja, hogy a média a kormány kezében van, akkor hogyan lehetséges, hogy önnel beszélgetek? Ön az ellenzéki médiát képviseli, és vannak mások is azon az oldalon. Az egészséges közélethez hozzátartozik az ellenkező vélemények ütköztetése. Ha összehasonlítom az én hazámmal ezt a helyzetet, akkor tényleg azt kell mondjam, hogy ott a kormánynak valóban nincs médiája, ennek ellenére olyan meghatározó, például az LMBTQ közösségek melletti kiállás, hogy teljesen elnyomja a másik oldal véleményét. Mivel nem beszélek magyarul, nem tudom, itt hogy is van ez, de azt tudom, hogy önöknél igenis határozottan van ellenzéki média.”

Ócska érvelés ez: „le kell szavazni”? Persze. És lehet? Nem nagyon. Másik minden nap elhangzó érv a kormány részéről, miszerint „megjelenik az ellenzéki média, nincs tehát diktatúra”. Azt csak az tudja, aki írja, szerkeszti, hogy miképp jelenik meg, mennyi munka árán és milyen bérezéssel: négy munkahelyem van, ennyivel keresek meg valamivel kevesebbet az átlagbérnél. A KESMA-nál a gyakornok többet kap – náluk olvasó nincs, de pénz akad, nálunk olvasó bőven van, de reklámot nem kapunk. Minek örüljünk? Hogy még nem lőttek főbe, nem kötöttek fel? Mindjárt eljárok egy verbunkost nagy boldogságomban. Aztán egy csűrdöngölőt is. De az valami angyali naivitás ettől a drámai szendétől, ahogy bevallja: egy szót sem ért magyarul. Nem ért: de szakért. Nem tehetek róla, a régi vicc jut eszembe, mikor a rabbinövendék kétségbeesetten mered a Talmud egyik vitatott szakaszára, majd a rabbihoz fordul:

- Nem értem, nem értem, rabbileben segíts, nem értem!

- Nyugodj meg, fiam, én sem értem. De nagyon szívesen megmagyarázom.

Ez tehát a különbség a laikus és a szakértő közöttt a drámai szendék világában. De most jön a poén.

„– Nem tudom, mennyire van tisztában azzal, hogy a Klubrádiónak már nincs frekvenciája Budapesten sem, ahhoz képest, hogy egykoron országos rádióként is működött. Február 15-e óta már csak az interneten hallható a Klubrádió, úgyhogy önt is csak ott tudják meghallgatni a hallgatók.

– Ó, sajnálom, ezt nem tudtam. Őszintén szólva, erről fogalmam sem volt. Lehet, hogy akkor önnek tökéletesen igaza van.”

Erre mondták oroszórán kamaszkoromban, hogy „Sto eto? Da, eto sto.” Mint tudjuk, a magyar kormány szerint Kínában sincs vallásüldözés, mert szeretik Pekinget, csak nem szabad megnézni a videókat, amiken rombolják a mindenféle templomokat. Nem is nézik, nem tudják, hogy van ilyen, számukra tehát nincs. Rod Dreher nem tud magyarul, nem olvas híreket Magyarországról, nem informálódik, tehát nem tud az országról semmi rosszat. Csak jót. És ez szerinte menti őt.

„– Ha jól tudom, a legnagyobb példányszámú újság ellenzéki újság. Nekem ezt mondták, én nem tudok magyarul. Ez igaz?

– Ez igaz, de tudnia kell, hogy az ennél sokkal nagyobb példányszámú, a legtekintélyesebb ellenzéki újságot egy éjszaka alatt bezárták, megszüntették Orbánék.

– Nos, akkor óvatosan kell fogalmazzak, mert tudja, nem beszélem a magyart. És nem akarok olyat mondani, ami nem igaz.

– Arra kell ez Orbánnak, hogy fel tudja mutatni, van ellenzéki napilap, nos akkor miről beszélnek a bírálók?!

– Ez az egyetlen ellenzéki napilap az egész országban?

– Igen, az egyetlen.

– Akkor olyat mond most nekem, amit nem tudtam. Minél mélyebbre ások abba, amit Orbán és a Fidesz csinált, annál inkább bírálnom kellene, úgy tűnik. Nagy általánosságban jelenthetem ki akkor, hogy Orbán prioritásai nekem meggyőzőek. Ahogy kiáll a globális világrend ellen, az tetszik. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden tetszik, amit csinál.”

Nemtudomka Budapesten. Ezt sem tudta, azt sem tudta. De mondja, elemzi, érti. Rendben van, tapasztalatból tudom, hogy a nem megfelelő felkészültséggel elkövetett külpolitikai írásokból eget verő marhaságok szoktak kisülni, huszonéves koromban magam is elkövettem pár ilyent, igaz, főként Kambodzsa és Dél-Amerika kapcsán, de akkor kétszer levonták a fizetésemet, és megtanultam, hogy mindent dokumentálni kell, valamint a valóság, mint olyan, tojik arra, mit szeretnék én vagy milyen elméletet állítottam fel. Mi az, hogy nem tudta? Látszik, hogy Drehernek nincs szigorú rovatvezetője, aki odacsapjon anyagi eszközökkel, ha össze-vissza beszél, neki ösztöndíja van ezzel szemben, ami pont nem a tárgyilagosságát és az alapos tájékozódását ösztönzi.

„Minél mélyebbre ások abba, amit Orbán és a Fidesz csinált, annál inkább bírálnom kellene, úgy tűnik.” – ám tegye! Mitől tart? Önt, mint az Amerikai Egyesült Államok polgárát, nem érheti semmiféle retorzió, maximum azt a pár havi ösztöndíját veszíti el. Az nem módszer, hogy három-négy közhely mögé bújva védi egyre kevésbé lelkesen a védhetetlent, mondja, miért nem énekel velünk, Dreher úr?

Ön nem ért magyarul, nem ír és nem olvas ezen a nyelven, így nem ismerheti Rejtő Jenő klasszikusát, az Elátkozott Partot, melyben Tuskó Hopkins a sebesüléséből felépülő Mander századost játssza a bíróságon, és ha olyasmit kérdeznek tőle, amire nem tudja a választ, megtapogatja a fejét és azt mondja: