Pedig én ma a kínai ötéves tervről akartam írni, mert igen izgalmas tárgy, de hát szegény firkász szándékát boldog Isten bírja. Majd írunk róla holnap, ma sajnos a telefonokkal és a nemzet biztonságával kell foglalkozni. Ha már mások is azzal foglalkoznak, egyre nagyobb lelkesedéssel és egyre kisebb szakértelemmel.

Ahhoz már hozzászoktam, hogy egy öreg barátom, akivel naponta beszélünk telefonon, időnként „felhív” és nem szól bele, aztán mikor visszahívom, kialakul egy kisebb vita, mert ő megesküszik, hogy nem hívott. Betudtam annak, hogy rossz a telefonja. A tegnapi beszélgetésünk már csodálatosabb volt, mert egy másik ismerősünk is kereste közben (és engem is kerestek), így letettem, visszahívtam, mikor végeztünk az engem keresővel. Hát lássunk csodát: már ő is letette volt a saját hívását, aztán egyszer csak mégis hárman voltunk a vonalban a korábban őt hívóval – még az a szerencse, hogy mindhárman ismertük egymást, nem kellett bemutatkozni. Persze valószínű, hogy nem hárman voltunk a vonalban, hanem négyen, lehetett volna bridzselni is, már amennyiben az alezredes elvtárs, illetve úr ismeri ezt a kártyajátékot.

Elbúcsúztunk, letettük.

Ma reggel épp nyitogatom a szememet, mikor egy munkahelyi felettesem hív:

- Helló, jó reggelt, miért kerestél?

- Én ugyan nem kerestelek, öt perce még aludtam...

- Mással beszéltem, és megjelentél hívóként.

- Dehogy hívtalak, a telefon is itt feküdt az asztalon, hozzá sem ért senki.

- Akkor?

- Akkor bizony valóban, görög van a telóban...

- Hát hallgassák, úgy sem teszünk semmi törvénytelent. Hanem, ha már beszélünk, lenne egy kis munka.

- Állok elébe.

Álltam is, nem szaladok én el az írás elől, főleg, ha fizetik. De azért eltöprengtem.

Ugye, azt a múltkor megtudtam, hogy valamikor én állítólag rákerültem arra a bizonyos Pegasus-listára, bár ezt bíróság előtt és eskü terhe mellett csak a telefonomon maradt nyomokra hivatkozva merném állítani, és azt a toolkitet nagyon nehéz használni. De ez nem Pegasus, nem is Candiru, azok valóban profi rendszerek, nem is Magyarországról kezelik őket (illetve a Candirut senki nem ismeri annyira, hogy ezt tudhassuk, csak a Pegasust, de a kettő hasonló kell legyen). Ha azt használnák, nem tudnék róla. Meg azok nem is a nap huszonnégy órájában működnek, irdatlanul drága lenne, ha rajta van az ember száma egy ilyen listán, csak annyit jelent, hogy valamikor vagy turkáltak nála, vagy csak akartak turkálni, célkeresztbe vették, ennél többről a modern eszközök esetében nem beszélhetünk.

Jó, akkor ez egy másik cég, másik módszerrel, van nekünk több is, érdeklődhet irántam egyik is, másik is, hogy is mondjam csak, azért ez nem az a figyelem, ami jólesik az embernek. De jut, kicsit úgy érzem magam, mint az elsőbálozó kislány, akinek telik be a táncrendje, sorban állnak a gavallérok, hogy felkerüljenek rá. Párbajozhatnának is kicsit, annyival is kevesebb volna belőlük.

Hát mindegy, figyeljenek csak törvényt nem sértek, nekik az a munkájuk, hogy vigyázó szemüket ide-oda vessék, nekem meg az, hogy újságot csináljak abból, ami kerülközik. Most éppen ez kerülközik, nem azért, mert olyan nagyon fontos tényező volnék én abban a mocsárban, amit magyar belpolitikának hívunk, lassan már öregedő békula vagyok, aki kuruttyolgatok itt mindenfélét. De ők sem gólyamadarak. Hanem azért foglalkozom én ezzel, mert végre-valahára találtam valamit, ami ad egyfajta magyarázatot arra, mi a jófenéért figyelik – teljesen értelmetlenül – a sajtót.

Éspedig a Magyar Nemzetben találtam, a tekintetes Földi László tollából.

Azért tekintetes, mert úgy tesz mintha mindenbe volna betekintése, ami titkosszolgálat, bár nekem az az érzésem, hogy annyit sem tud az aktuális ügyekről, folyamatokról, mint én, és az én idevágó tudományom sem sok. Hanem csodálatos már az írás címe is.

„A sérülékeny védelem”

Szegény, árva, elhagyott titkosszolga panasza. Mintha csak Hasfelmetsző Jack elégedetlenkedne: „Tudja azt maga, micsoda strapa éjjel, esőben, ködben, szikével a kézben mászkálni, ázni-fázni, orrunkig sem látni? Így legyen az ember minőségi sorozatgyilkos, kérem...” Jó, Földi persze, hogy nem bántott senkit. Sőt, remélhetőleg nem is fog, bár nagyon szeretne. De hát mi a baja, mi sérti a szolgálatok érdekeit, azon kívül, hogy szinte korlátlan keretből, kiváló bérezéssel figyelnek az esetek kilencven százalékában teljesen gyanútlan (és ártatlan) célszemélyeket?

Hát persze, hogy a sajtó sérti őket, konkrétan az Index és a HVG. Azért e kettő, mert Földi nem olvasta a többi lapot. Azok is megírták, amint az említettek is, miszerint:

„Idén, a Pegasus-botrány kirobbanásáig 928 nemzetbiztonsági célú titkos információgyűjtést hagyott jóvá az igazságügyi miniszter, majdnem annyit, mint 2015-ben egész évben. Idén naponta csaknem 5 engedélyre került pecsét, ami több, mint 2014 óta bármikor.” (HVG)

Mondjuk ez gombócból is rengeteg volna, de a mennyiség magyarázza a minőséget, a technikai hibákat: hiszen tán nincs is annyi képzett gumitalpú szakértő az egész országban, ami erre elég volna, és még messze az év vége, lesz ez több is. Nem mondom, hogy már a takarítónőket is befoghatták operatív munkára, megfigyelésre a szolgálatoknál, de nem is zárom ki. Lássuk, hogy vezeti ezt elő Földi, a nagytudományú?

„Vajon mi vesz rá újságírót, hogy a nemzet biztonságát kockáztató írásművet alkosson? Mi a célja vagy indítéka az egyébiránt megfejthetetlen adatok publikálásának? Történt ugyanis – immáron nem először – hogy HVG-s és indexes sajtómunkások fáradságot nem kímélve jártak utána annak a szerintük nagy érdeklődésre számot tartó ügynek, hogy a magyar kormány igazságügyi minisztere egy év alatt hány titkosszolgálati lehallgatást engedélyezett. A nyilvánosságra hozott számok – szakmai értelemben, az országra fenekedő ellenségeink nagyságához képest – meglehetősen szerények. De megkapták, így hát megírták.

És?! Arab számok sorrendbe rakva, mögöttes tartalom nélkül.”

Viszonylagos, kinek mi a sok, azt tudom, hogy én nem vagyok ellensége Magyarországnak, sőt, nem is ismerek olyan embert, aki az volna. Csak az nem elég, hogy én tudom, nekik is tudni kéne. Ami az „arab számokat” illeti, „sorrendben”, a Playboy sem, a Toldi sem egyéb, mint latin betűk, sorrendbe rakva. Épp az a mögöttes tartalom teszi a különbséget, amit Földi nem talál, mindenki más igen. De miért kockáztatja a minisztériumtól származó, általuk a sajtóval közölt adatok publikálása a nemzet biztonságát? Ha veszélyeztetné, akkor nem a sajtó lenne a hibás, hanem maga a minisztérium, ami közölte őket. Van válasz a kérdésre Földinél, csak sokat kellett keresni.

„A publikált számok – nem meglepő módon – sem komolyabb érdeklődést, sem népharagot nem váltottak ki, vagyis látszólag nem értek el semmilyen látható konkrét célt, de spekulációra alkalmasak, miközben már ezek nyilvánosságra hozatala is sérti az ország biztonsági érdekeit. Sérti, mert a rendvédelem működésében zavart okoz. (…) A tárgyalt adatok valamilyen szándék mentén kerültek napvilágra. Szakmai értelemben elfogadhatatlan, a törvény miért nem deklarálja, hogy már a jelzett számok is minősített adatok, amiket tilos az utcán tárgyalni? Arról van szó, hogy az ellenérdekű szolgálatok, de a bűnözői csoportok szakemberei is képesek a számokból levonni az őket érdeklő trendeket, például az elhárítás leterheltségének a mértékét.”

Aha. Ezért abban az esetben lehetne egyáltalán felelős a sajtó, ha ismerné az elhárítás kapacitását, de erről csak találgatni tudunk, mint én az előbb a takarítónőkkel, ez az egyik legtitkosabb adat és őszintén szólva nem is szeretném megtudni. A gyakorlatban semmi hasznom nem volna abból, ha tudnám, hogy X számú megfigyelést még bírnak a szolgálatok, X+1-et már nem. De nem is kérdezett senki ilyesmit, a sajtó – nem csak az említett két lap – egyszerűen pontos, hiteles, tényszerű adatokat közölt. Ezek nem veszélyesek, nem is lehetnek azok, hiszen ha mégis problémás lenne a kikerülésük, az azt jelentené, hogy a minisztérium, ami engedélyt ad a megfigyelésekre, képtelen különbséget tenni a saját titkos és nyilvános információi között. No, de kérdez is Földi, nem kevés vádaskodást sűrítve a kérdésébe.

„Kik ezek a toll- és szemforgatók? Hogyan kerültek egy ilyen téma közelébe, mi motiválta őket, és milyen eredményt vártak az adatok nyilvánosságra hozatalától? Netán hazaárulók vagy egyszerűen fogalmuk sincs a haza védelmének összetettségéről? Az sem kizárt, hogy hiányoztak az újságíró-iskola témát kezelő órájáról. Abból a szempontból, hogy írásuk gyengítheti az ország biztonságát, mindegy is az igazi indíték.”

Osszuk el a szerepeket, uram, mi a tollat forgatjuk, maga forgatja a szemét. Úgy került a sajtó a téma közelébe, hogy erről szól hetek óta az életünk, maga nem olvassa az újságot, csak ír bele? Hazaárulózni manapság és minálunk olcsóbb dolog a trágárkodásnál is, a „hazaáruló” szó gyakrabban hangzik el talán még univerzális igénknél is, mely eredetileg közösülést jelent, a gyakorlatban azonban bármit. Ez az új bazdmeg, így változott a nyelv. A magyar újságíró-iskolák tananyagában a nemeztbiztonsági téma az elmúlt harminc-valahány évben nem szerepelt, illetve lehet, hogy akad olyan, erősen kormánypárti iskola és stúdió, ahol volt ilyesmi, de a Bálint Györgyön nem.

Ami meg az ország biztonságát illeti, azt bármi veszélyeztetheti, amit veszélyforrásnak tekintünk. Hadd idézzem Virág elvtársat a Tanúból, ami ezek szerint minden idők – vagy inkább: az utóbbi évtizedek – magyra alapfilmje:

„Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, 5 perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire!”

Mielőtt megindul a gőzhenger, jelezném, hogy nem én neveztem tetvesnek az országot, hanem Virág elvtárs, őt tessék elővenni. Állítólag a hetvenes években – hogy példát is mondjak a nemzetbiztonsági kockázatokra – stratégiai nyersanyagnak tekintették Magyarországon egy ideig a barackmagot, ugyanis megőrölve és beleszórva egy vadászgép sugárhajtóművébe alkalmas a turbinalapátok károsítására. Ha azonban nem őröljük meg és nem szórjuk belé, nem alkalmas. Meglehetősen nehezen tudok elképzelni olyan harci helyzetet, amelyben a Magyarországra támadó imperialista harci gépeket derék huszáraink meglepik légterünk határán és megszórják őket őrölt barackmaggal, aztán nézhetik magukat, lezuhannak, mint a tégla.

Szóval, körülbelül akkor veszélyes minisztériumi adatok közlése is a nemzet biztonságára, mint a barackmag: ha annak tekintjük. Persze lehetne titkosítani az összes nyilvános információt, a MÁV és a BKV menetrendjét, a telefonkönyveket vagy Budapest város térképét (Moszkváé egy időben az is volt), mindent lehet, csak sok értelme nincs.

Ahogyan a sajtó figyelgetésének sincs: ez ügyben például, amennyiben a minisztérium megfigyeltette az adatokat igénylő kollégákat megtudhatta a saját, elküldött információit. Persze, nem ingyen, ez költséges mulatság.

Szóval: azért figyelik a sajtót, mert ilyen Földiek és Virágok módjára gondolkodnak, és azt tudják meg a megfigyelésekből, amit már úgyis tudnak.

Ennek sok értelme van, az már bizonyos is.

Mindegy, elvagyunk így egymás között. Én tudom, hogy fél szemük rajtam, ők tudják, hogy tudom, mindenki tud mindent és az a játék lényege, hogy úgy teszünk, mintha senki nem tudna semmit és nem volna semmi baj.

Játszunk. Ahogy az LGT énekelte:

„Játszunk, játszunk, játszunk,
Addig jó, amíg csak játszunk lassan indulós nótát,
Játszunk bolondot, bölcset és némát,
Játszunk mindegy, akárki szól rád,
Addig jó, amíg csak játszunk, játszunk, játszunk, játszunk.
Játszani segít neked,
Hogy te is játszol vele.”

Szele Tamás