Folytassuk afganisztáni hírösszefoglalónkat, mert egy ideig Kabulon lesz a világ szeme – még ha túl sok jó hírrel nem is szolgálhatunk. Ahogy tegnap sem, tegnapelőtt sem, ma sem lehetünk optimisták, bármit is ígérjen az új rendszer. Ami persze régi rendszer, illetve most el akarják hitetni a világgal a tálibok, hogy megváltoztak, csak nem lehet nekik hinni.

Kezdjük a jó hírrel: kiderült, miféle légierő maradt az ellenőrzésük alatt, mit sikerült megtartsanak az Afgán Nemzeti Hadsereg eszközeiből, ugyanis a légierő nagyobbik része – legalább 46, de esetleg 52 egység, az erről szóló híradások nem egybehangzóak – tegnapelőtt Üzbegisztánba menekült (különben a szárazföldi haderő egy része is a szomszédos országokban keresett menedéket). Lássuk a listát!

És ennyi. Nincs több egysége a tálib kézre került légierőnek, ezek meg sok mindenre nem lesznek alkalmasak. De különben nem is nagyon igénylik a tálib erők az ilyesmit, ők tipikusan gépesített lövészek, terepjárókon, nincs is szükségük légierőre.

Akkor hogyan tudták mégis pár hét alatt lerohanni, elfoglalni az országot, ráadásul ellenállás nélkül?

Azt igazából maga Abdul Gáni Baradar molla sem tudja, pedig ő sokat tud. Mikor a harcosai elfogalalták az elnöki palotát ő nem volt jelen, Dohában volt – csak tegnap tért vissza Afganisztánba, de rá vigyázni is kellett, mert a tálib mozgalom társalapítója és a katari politikai irodájuk vezetője volt, ő vezette a Trump-kormányzattal folytatott tárgyalásokat is, amelyek előidézték a mostani helyzetet, most valószínűleg emír lesz belőle, mert ki másból lehetne? Tulajdonképpen már most is emír. Nos, mikor Baradar megtudta, mi történt, azt mondta:

„Olyan helyzetbe jutottunk, amire soha nem számítottunk.”

Ugyanis a tálibok tudván tudták már a tárgyalások alatt is, hogy a szövetséges erők ki fognak vonulni, és az Afgán Nemzeti Hadsereg vezetőinek, tisztjeinek, a helyi vezetőknek el is mondták szép csendben: vagy megadják magukat, vagy Alláh kegyelmezzen nekik, mert ők nem fognak és nem lesz senki, aki megvédje őket. Akkor meg már inkább adták meg magukat vagy álltak át – Suhail Shaheen szóvivő ezt úgy fogalmazta meg, hogy:

„Voltak közvetlen megbeszéléseink a biztonsági erőkkel, valamint törzsi vének és hittudósok közvetítésével másokkal is. Egész Afganisztánban, nem egy adott tartományban vagy egy adott földrajzi helyen.”

Akkor miért mondta Baradar, hogy erre nem számítottak?

Azért, mert ők sokat tanultak a korábbi vereségből, és míg az ópiumból és illegális bányászatból származó bevételeikből szép lassan újjáépítették a szervezetüket, tökéletesen beépültek az ország összes rendszerébe, valahogy úgy, hogy nappal a szövetségesek voltak az urak, éjjel a tálibok. Vigyáztak arra, hogy a helyi vezetők valóban helyi származásúak is legyenek. És mindenki adózott nekik, szóval arra lehetett számítani, hogy vidéken nem ütköznek ellenállásba, de Kabulra ők is heteket, talán hónapokat szántak. Épp ebben a hatmilliós nagyvárosban él a legtöbb olyan ember, akik csak veszíthetnek egy tálib kormányzattal, tehát komoly ellenállásra számítottak, amit hetekig tartó tárgyalásokkal akartak megtörni – de Kabul is megadta magát. A vidéket a szervezettségükkel hódították meg, de az nem jutott eszükbe, hogy a vidékkel meg Kabult fogják elfoglalni. Hiszen nem kapott volna élelmet a nagyváros.

Nos, minden az övék lett, még a körhinta meg a dodzsem is a kabuli vidámparkból, mint tegnap jeleztük, így tegnap meg is tartották az első nemzetközi sajtótájékoztatójukat. Ami azt jelzi, hogy sokat tanultak a Nyugattól is, mert másik szóvivőjük, Zabihullah Mudzsahid már úgy facsarja a szót, mintha legalábbis az euroatlanti térségben járta volna ki a politika iskoláját (különben lehet, hogy ott is tanult). Miket mondott a 444 tudósítása alapján?

„Ez egy büszke pillanat az egész nemzet számára, hiszen húsz év harc után kiűztük a külföldi megszállókat. Nyilvánvalóvá akarjuk tenni, hogy Afganisztán többé nem háborús terület. (...) Mindenkinek megkegyelmeztünk, aki ellenünk harcolt, az ellenségeskedésnek vége. (...) Nem akarunk sem külső, sem belső ellenségeket. Senkit nem fogunk elrabolni, vallatni és kihallgatni sem, nem kell attól tartani, hogy emberekre fogják rátörni az ajtót. Nem akarjuk, hogy ettől való félelmében bárki is elhagyja az országot.”

Ő is megerősítette, miszerint:

„Az eredeti tervek szerint nem akartak behatolni Kabulba, hanem megálltak volna az afgán főváros határánál, kivárva, hogy békésen, tárgyalásos úton szerezzék meg a hatalmat, azonban az előző, nyugatbarát kormány annyira inkompetens volt, hogy nem tudta kézben tartani a várost, ezért mégis Kabul elfoglalása mellett döntöttek. „Nem akartunk káoszt látni Kabulban (...) be kellett hatolnunk a lakosok biztonsága érdekében.” Zabihullah Mudzsahid a tálibok nevében igyekezett biztosítani a nemzetközi közvéleményt arról, hogy senkit nem akarnak bántani, és más államokkal sem akarnak rossz viszonyba kerülni.”

Azonban azt is kijelentette, hogy joguk van a vallási előírásaiknak megfelelő szabályokat hozni. Ígérete szerint

„Nem lesz diszkrimináció, de elkötelezettek vagyunk azt illetően, hogy a nők jogait az iszlám jog, a saria alapján szabályozzuk. A nők így is aktívak lehetnek az afgán társadalomban, csak be kell tartaniuk az új szabályokat, figyelemmel kell lenniük az új keretekre. A saját szabályaink szerint megengedjük majd azt is, hogy az afgán nők tanuljanak és dolgozzanak.”

Hiszem, ha látom, de nem fogom látni. Más sem. Beszélt még a sajtószabadságról – „az újságíróknak a nemzet egységéért kell dolgozniuk”, ez azt jelenti, hogy minden kritikus hangnak kuss lesz – és külön kiemelte: senkinek nem fogják megengedni, hogy afgán területről más államot megtámadjon.

Miért volt pont ez ilyen fontos? Sőt, annyira fontos, hogy még a Kínával folytatott tárgyalások egyik legfőbb pontjaként is szerepelt ez a kitétel?

A felületes szemlélő azt mondaná: így határolják el magukat az Al-Kaidától, amelynek közép-ázsiai ága jelen is van már vagy még az országban, és míg jelen van, a tálibok sem lehetnek biztosak a teljhatalmukban, de – szerintem – másról van szó.

Ők ezzel azt ígérték meg, hogy amerikai és NATO-támaszpontok nem lesznek náluk, éspedig Pekingnek és Moszkvának ígérték. Mely államok így, hogy nyugodtan alhatnak tőlük, már nem fogják megszállni Afganisztánt, a nyugati hatalmak szintén nem mennek vissza... persze, ki van ez találva, csak épp Moszkva nem túl lelkes. Mint Szergej Lavrov orosz külügyminiszter kedden a kalinyingrádi Immanuel Kant Balti Szövetségi Egyetemen (maga az intézmény neve is tele van abszurditásokkal) tartott előadásában mondta:

„Nem sietünk az elismeréssel, csakúgy, mint az összes többi ország sem. Épp tegnap beszéltem erről Vang Ji kínai külügyminiszterrel. Az álláspontunk azonos. Támogatjuk Hamid Karzai volt afgán elnök felhívását ennek a párbeszédnek a megkezdésére, amelybe az üzbégeket, a hazarákat, a tádzsikokat és minden más etnikai csoportot, minden felekezeti csoportot be kell vonni. Nincs más lehetőség.” (MTI)

Kerülik tehát a túlzott barátkozást Pekingben is, Moszkvában is, egy kis hűvös viszony mindig jól jöhet. És ezen nem változtat, hogy Kínának hasznos lenne megszerezni az afgán földfém-bányákat – annyira azért nem fontosak azok, hogy emiatt túl sokat javítson a kapcsolatokon.

Mellesleg, Afganisztán külgazdasága jelenleg két fő kiviteli cikkre alapul, úgymint kisebb részben a karakül juh gyapjára, túlnyomó részben a kábítószerekre, jó kérdés, hogy ezt a második aranybányát – aminek a tálibok a mosatni hatalmukat is köszönhetik – az új kormányzat bezárja-e a nemzetközi elismertség kedvéért. Van egy olyan érzésem, hogy nem, különben is, Burmában az egymást követő katonai junták idején évtizedekig ugyanez volt a fő kiviteli cikk, mégsem zárták ki őket az ENSZ-ből.

Jé, milyen érdekes... Ázsia két legnagyobb kábítószer-termelő országában egyszerre zajlik véres politikai fordulat, még mondja valaki, hogy a kartelleknek nincs befolyása a világpolitikára.

Összegezve: a mai nap két jó híre közül az egyik az, hogy a tálib légierő gyengébb a magyarnál is és maximum a mák- vagy kenderföldeket lesz alkalmas permetezni, a másik, hogy emirátus lesz Afganisztán, nem kalifátus. A kettő között az a különbség, hogy a kalifátus (mint az Iszlám Államé is) a világ összes muszlim hívőjét kívánja egyesíteni, az emirátus pedig egy helyi királyságnak felel meg.

Azt meg majd még meglátjuk, miféle emirátus lesz ez, de az eddigiek alapján csak ismételni tudom: semmi ok az optimizmusra.

Szele Tamás