A változatosság kedvéért ma megint Afganisztánról lesz szó, bár most másként: a hírek leginkább a repülőtér pokoli körzetéről szólnak, ami nem azt jelenti, hogy máshol nem történik semmi, hanem azt, hogy már leginkább csak onnan jutnak ki információk. Közben honi politikusaink is magukra találtak és megszakértették a helyzetet, pedig ezzel várhattak volna még.

De nem adhatnak mást, csak, mi lényegük. Azonban egyelőre azt nézzük, milyen konkrét híreket tudunk. Először is azt, hogy a repülőtérre nehezedő nyomás enyhülni látszik, de oly módon, hogy bár ne enyhülne. A tálibok ugyanis nekiálltak „rendet csinálni”, és ezt úgy intézték, hogy azonnal bele is halt hét ember, legalábbis a brit védelmi minisztérium közleménye szerint. Ez még csak a kezdet, mondaná cinikusan az ember: a nyugati országok polgárait figyelmeztették, hogy kerüljék el a repülőteret, ugyanis az Iszlám Állam – aminek elvben ott nem sok keresnivalója lenne, gyakorlatilag ők a konkurens cég – ugyanis terrortámadással fenyegette meg a létesítmény külső kapuit. Ennek különösebb fizikai akadálya nincs, ott táborozik a menekülni kívánó tömeg, bárki elvegyülhet közöttük és bármit magával vihet – épp ezért is vezették be azt a rendszert, hogy a valóban evakuálni kívánt személyeket biztonságos pontokon gyűjtik össze és helikopterrel szállítják a légikikötőbe. A menekülni kívánó afgánok ezrei meg ott állnak, dehidratálva, pánikba esve, nem ritkán betegen, sebesülten, és kezdik érteni, hogy nem lesz segítség. Viszont ideális célpontjai egy terrortámadásnak.

De hogyan kerül az Iszlám Állam Kabulba, mikor még a céljai sem azonosak a tálibokéval? Hiszen a tálibok elviekben emirátust, világi királyságot akarnak létrehozni – voltaképpen azt is teszik – az Iszlám Állam pedig kalifátust, ami a világ minden igazhitűjét egyesítené, sokkal univerzálisabb, mint egy afgán emirátus?

A csoda tudja, ki egyezett meg hol, miben és kivel, de tény, hogy elvileg ott vannak, sőt, ott van az amerikaiakkal kötött egyezményben megtagadott al-Kaida is, annyira ott, hogy a pénteki imán az egyik kabuli mecsetben részt vett Khalil Haqqani, akiről annyit mindenképpen érdemes tudnunk, hogy az al-Kaida köreiben végzett buzgó tevékenysége miatt az Egyesült Államok ötmillió dolláros vérdíjat tűzött ki a fejére. Ő most nem csak tagja az új vezetésnek, de a Times of Israel szerint felelős is Kabul biztonságáért, ebben a minőségben az ima előtt találkozott Gulbuddin Hekmatyarral, aki a kilencvenes évek elején kirobbant brutális polgárháború idején a tálibok ádáz ellenfele volt, de még mindig befolyásos az afgán politikában.

A Haqqani család különben is szép számmal képviselteti magát a tálib kormánykörökben: Sirajuddin Haqqani, aki nagyobb ember Khalilnál, mert az ő fejére már tízmillió dollár van kitűzve, elvileg az állam helyettes vezetője, de szerepet játszik még Anas Haqqani is (egyelőre vérdíj nélkül), aki viszont Hamid Karzai volt elnökkel folytatott tárgyalásokat. Szóval egész érdekes rezsim kezd ott kialakulni, felrúgva minden korábbi egyezményt, lassan már azért jár pénzjutalom, ha valaki képes lesz mutatni egy ígéretet, amit a tálibok betartottak. Mindenesetre fájóan érzi a sajtómunkás Chrudinák Alajos hiányát, mert az ő, hogy úgy mondjam, gyakorlatára és kapcsolatrendszerére volna szükség ahhoz, hogy az ember eligazodjon ebben a helyzetben.

De ő már nincs közöttünk, ezért aztán beszél mindenki mindenfélét, ami a nyelvre tolul. Kezdjük Orbán Viktorral, aki mai rádiós megszólalásában újból megcsillogtatta orientalisztikai szakértelmét:

„Az észt nem az ország mérete határozza meg. Az Egyesült Államok elég nagy, és az ember azt gondolná, hogy ehhez sok ész is párosul, meg sok információ, azonban kiderült, hogy nincs így. Az afganisztáni művelet ezer sebből vérzik.”

Vérzik bizony, de nem igazán azért, mert az amerikaiak ostobák lettek volna. Ezt egészen egyszerűen nem lehetett okosan csinálni: bevonulni muszáj volt, kivonulni a Trump elnök által megkötött egyezmény miatt szintén, az a rejtély, miért így vonultak ki, de én ott sejtem a problémát, hogy a katonai akciót a politikusok utasításaihoz kellett szabni. Bár tévedhetek is. Azonban a magyar kormányfő tovább szakért:

„Addig rendben voltunk, amíg a terrorakciók tűzfészkét támadtuk Afganisztánban és környékén. A NATO-ban az a szabály, hogy a tagországok megvédik egymást. Magyarországnak is bármikor szüksége lehet ilyen segítségre. A bajok akkor kezdődtek, amikor a „terrorfészkeket” már megsemmisítették, az amerikaiak viszont úgy gondolták, jó lenne, ha az egész világ úgy működne, ahogyan az ő társadalmuk. A „demokráciaexport”, amely az összes kulturális-történeti sajátosságot figyelmen kívül hagyja, szinte mindig kudarcot vall.”

Nem igazán volt szó a demokrácia exportjáról, most írom sokadszor: inkább az történt, hogy támogatni próbáltak egy tárgyaló- és szerződés-képes államformát, ami legalább annyiban hasonlított volna az euroatlanti térségben megszokottakhoz, hogy betartja a vele kötött egyezségeket. Felel a döntéseiért. Ez ugyan nem sikerült, de most látjuk, milyen a másik lehetőség, mikor a szó nem szó, az ígéret nem ígéret, a szerződés nem szerződés. Nem vagyok arról teljesen meggyőződve, hogy így jobb.

Azonban a magyar miniszterelnök álláspontja, habár világosan látható, hogy kampánycélok mentén alakította ki és azt szolgálja, hogy lehessen „migrációs válságot” kiáltani, legalább érthető. Nem elfogadható, nem helyes, nem veszi tekintetbe a tényeket, de érthető, ezzel szemben Schmidt Mária elemzése – ha ez annak nevezhető – homályosabb, ő máshonnan közelíti meg a kérdést blogján:

„1963-ban a leköszönő Harald Macmillan brit miniszterelnök azzal a figyelmeztetéssel adta át fiatal utódjának a stafétabotot, hogy: mindaddig, amíg nem akarod elfoglalni Afganisztánt, minden rendben lesz.”

Ilyenkor felnyög az ember kissé, ugyanis Macmillan nem egészen ezt mondta. És nem akkor, amikor átadta a hatalmat. Szóval, már maga a kezdő idézet is a Guardian április 15-i írásából származik, mely kiváló és jól szerkesztett lap, és kétségtelen, hogy eszébe juthatott Schmidt Máriának is ugyanaz a Macmilllan-szállóige, ami a szerkesztőnek áprilisban. Csakhogy ott így hangzik:

„Harold Macmillan volt brit miniszterelnök állítólag azt mondta kollégáinak: a politika első törvénye az, hogy soha ne szálljuk meg Afganisztánt.”

Igen, csak ez abban a brit környezetben, nagyon mást jelentett: azt, hogy ne vállaljon a politikus megoldhatatlan feladatokat, ne vágja túl nagy fába a fejszéjét, akkor sem, ha úgy tűnik, képes megbirkózni a problémával. Hiszen a Brit Birodalom fénykorában három háborút is vívott Afganisztán ellen, az elsőt tökéletesen elveszítette, de a második kettőnek sem volt semmi eredménye. Tehát Macmillan ezt átvitt értelemben, jelképesen mondta. Különben is, 1963-ban, mikor betegsége miatt lemondott, az Egyesült Királyságnak semmiféle ügye nem volt Afganisztánnal, sőt, akkoriban ott viszonylagos béke is volt éppen. De Schmidt Mária lángelméje áthatol a közép-ázsiai homályon és rávilágít a mostani helyzet kiváltó okára:

„Ami a női kongresszusi képviselők számát, illetve a többi kvótát illeti, az USA új wokká vált elitje nem viccel. 2004-ben, amikor új alkotmányt fogadtattak el a megszállt afgánokkal, 27%-ban szabták meg számukra a női képviselők kötelező arányát, ami akkor magasabb volt, mint az USA-ban! Mára ugyanis Amerika régi biznisz alapú célfüggvényét és keresztény vallását egyaránt lecserélte. Ma a női- és gendervallás neofita terjesztőivé képezték át magukat. A gendervallásról és a kisebbségek priorizált helyzetének mindenek felé helyezéséről beszélek.”

Izé. A wok egy kínai serpenyő, kiváló dolog, de Amerika elitje egy edénnyé változott volna? Ne keressünk bonyolult jelképrendszert a dolog mögött, a szó amit a hölgy keres a woke, ami szó szerint azt jelenti, hogy valaki „felébredt”, nyitott szemmel jár a világban, tájékozott, de 2004-ben ezt a szót még senki sem használta a társadalmi egyenlőtlenségek iránt érzékeny emberekre. A kifejezés ezt az értelmét csak 2017-ben nyerte el. 2004-ben még szecsuáni marhát sütöttek a wokban.

„Nézzük mindezt Afganisztánban. Arról értelmes vitát lehet folytatni, hogy Afganisztán a törzsi társadalmak fejlődésének melyik szakaszában van éppen, de ahhoz elvetemültség és gyengeelméjűség szükséges, ha bárki azt képzeli, hogy egy ugrással a térség Hollandiáját lehet belőle faragni (És minek is?). Az Ivy-League megfizethetetlenül drága egyetemein végzett diplomaták és egyéb szakértők mégis úgy vélték, hogy Afganisztánból tűzzel-vassal, hipp-hopp a harvardi kampusz pandantját csinálhatják. Ezért költöttek el az USA kormányszerveivel 787 millió dollárt az ottani genderprogramokra!”

Értem, szó nincs tálibokról, végtelenül bonyolult törzsi-szövetségi-nemzetségi rendszerekről, a genderprogram a hibás. Biztos? Biztos:

„Ahhoz, hogy az afgánok mindezt megszavazzák, és látszólag eltűrjék, folyamatosan meg kellett őket zsarolni. Az amerikaiak enélkül is idegen megszállók, imperialista hódítók voltak, de ennek a gender-valláspótléknak az afgánokra oktrojálása mindezt még azzal is tetézte, hogy nyilvánvalóvá vált, milyen erkölcstelen, romlott világot képviselnek. Csoda, hogy nem maradt mellettük támogató?”

Ellenben, ha nem lett volna egyenjogúság, mint elv, máig a legnagyobb békesség honolna azon a tájon, és a csendet csak a müezzin szava törné meg. Mert ott azelőtt sosem volt ám békétlenség (csak az elmúlt pár ezer évben folyamatosan). Lehet, hogy nem sikerült békességet teremteni, ez tagadhatatlan, de azért nem a nemi szerepek eltérő felfogása a felelős. Csak remélni merem, hogy a szerző sosem kap diplomáciai feladatot, és ha mégis, nem Ázsiában kell azt ellátnia.

De akkor miért is folyik a harc, why they fight? Sokkal prózaibb dolgok játszhatnak szerepet, konkrétan az ércek és egyéb nyersanyagok. Szó nincs kőolajról: rézről van szó és lítiumról. A réz a hadiiparhoz elengedhetetlen, a lítium meg szükséges minden akkumulátoros készülékhez mostanság, Teslától a mobiltelefonig, márpedig lítiumból Afganisztánban 1-3 ezer milliárd dollárnyi értékűre becslik a kiaknázatlan készleteket. De kobalt és ritkaföldfémek is bőséggel akadnak, márpedig a Telex szerint az afgán bányaipar jelenlegi termelőkapacitása összesen évi egymilliárd dollár. Kína próbálkozott a rézbányászattal arrafelé, de a vállalkozás elnyelt három milliárd dollárt és csődbe ment, ugyanis egyetlen dolog volt hozzá adott: a rézérc. Minden egyéb hiányzott. Az utaktól az energia- és vízellátásig. Szóval, pillanatnyilag a tálibok kezében van egy akkora mennyiségű nyersanyag-készlet, ami az ország eddigi éves GDP-jének (körülbelül 20 milliárd dollár) a sokszorosát éri, csak ki kell aknázni. Hogy miképpen teszik meg és kicsoda?

Nos, ezért folyik most a háború.

Ez mozgatja az eseményeket, nem elvi, nemi, vallási, világnézeti vagy egyéb szempontok.

Egyszerűen a lítium és a réz.

Híradásainkat folytatjuk.

Szele Tamás