Folytatjuk az afgán helyzettel foglalkozó sorozatot, nincs is nagyon más választásunk: fejlemények ugyanis vannak, néhány hír is van, előrelépés nincs, visszalépés annál inkább. Ezzel egy időben elveszni is látszik a remény a kabuli repülőtér mellett táborozók számára, akik többen már nem lehetnek, de kevesebben sem menekülés útján lesznek majd.

Kezdjük a Pandzsir-völgy híreivel, azokkal ugyanis könnyű dolgunk van, mert alig akadnak. Jóllehet az afgán krízis jelenleg kifejezetten kommunikációs háború, mindenkinek van sajtószóvivője, médiacsapata, a táliboknak több is, főleg azért, hogy tudjanak egyszerre és egy időben két-háromfélét is mondani rendszerint ugyanarról – az ellenállóknak szerencsére csak egy van, Ali Nazari, de ő sem mond sokat. Igaz, mellette néha megszólal Amrullah Saleh volt alelnök, most címzetes elnök is pár lelkesítő videóval, de minket az érdekel, mit mondott Nazari mester, aki különben az ellenállók összes külkapcsolatáért is felel, a BBC-nek?

„Pandzsirba az utóbbi időben az ország más részeiből is érkeztek helyi ellenálló erők, akik csatlakoztak az általuk már helyben kiképzett harcosokhoz. Harcosaink száma már több ezer főre rúg. Mi azonban a békét és a tárgyalásokat részesítjük előnyben: mindenféle háború és konfliktus csak másodlagos lehet. Úgy véljük, hogy a tartós béke érdekében meg kell oldanunk az Afganisztánban fennálló alapvető problémákat. Afganisztán etnikai kisebbségekből álló ország, senki sem többségi. Ez egy multikulturális állam, ezért hatalommegosztásra van szükség – egy olyan megállapodásra, amelyben mindenki a hatalom birtokosának látja magát valamennyire. Mi a békét preferáljuk, a békét és a tárgyalásokat helyezzük előtérbe, de ha ez nem sikerül – ha azt látjuk, hogy a másik oldal nem őszinte, ha azt látjuk, hogy a másik oldal megpróbálja ráerőltetni magát az ország többi részére –, akkor nem hagyunk válasz nélkül semmiféle agressziót. Mi már bizonyítottunk. Az elmúlt negyven év tapasztalatai azt mutatják, hogy senki sem képes meghódítani a térségünket, különösen a Pandzsir-völgyet nem. A Vörös Hadsereg teljes erejével sem tudott legyőzni minket... Nem hiszem, hogy Afganisztánban egyetlen erő is rendelkezne a Vörös Hadseregével. 25 évvel ezelőtt a tálibok is megpróbálták elfoglalni a völgyet, és kudarcot vallottak, megsemmisítő vereséget szenvedtek.” (BBC)

A tálib hatalomátvétel óta az első realista nyilatkozatot látjuk, ami figyelembe veszi az ország rendkívül vegyes nemzetiségi összetételét: a nyugati kudarcot is az okozta (részben), hogy ezt a tényezőt egyszerűen figyelmen kívül hagyták. Meg még sok mást úgyszintén. De ennél sokkal többet nem mondhatunk, az ellenállók állítottak egy díszkaput az érkező táliboknak a völgy bejáratánál, hogy tudják, merre járnak, mögötte ott a húsdaráló – a tálibok közben azt nyilatkozták, hogy teljesen bekerítették a térséget és a tárgyalások eredménye dönti el, mit tesznek. Bármibe is fognak, erősen javallott, hogy az ne legyen erőszakos, mert Maszúd egyre növekvő létszámú csapatai nem fognak viccelni velük. És mintha ők sem tréfálkozás céljából mászkálnának azon a hegyvidéken.

De mi a helyzet Kabulban?

Kabulban a helyzet eddig kaotikus volt, most kezd reménytelen és titokzatos lenni. Kezdjük az újabb ígéretszegéssel: Zabihulláh Mudzsáhid tálib szóvivő tegnap bejelentette, hogy az új vezetés megtiltja az afgán állampolgárok számára a belépést a repülőtérre. Mint közölte:

„Egyetlenegy afgán állampolgárnak sem szabad mostantól a repülőtérhez mennie. Az ott összegyűlt tömegnek haza kell térnie, a tálibok szavatolják biztonságukat. A lépés célja, hogy megpróbálunk véget vetni a kialakult káosznak. Felszólítjuk az Egyesült Államokat, hogy ne buzdítsák a képzett afgánokat az ország elhagyására. Szükségünk van a szakértelmükre. Amint helyreáll a rend az országban, a nők is visszatérhetnek a munkájukhoz.”

A szavatolt biztonság nagy szó, főleg, ha tudjuk, hogy a házról házra járó tálib alakulatok megkezdték a kollaborációval gyanúsítottak azonnali kivégzését (valószínűleg már tele van minden börtön, és nem tudják hova tenni a rengeteg foglyot). Ezt Michelle Bachelet, az ENSZ emberi jogi főbiztosa is megerősítette, hitelesnek minősítve az erről szóló jelentéseket. Úgy tűnik tehát, hogy a menekülni kényszerülő afgán állampolgárok két lehetőség közül választhatnak: vagy otthon halnak meg, vagy a repülőtér közelében. De mindenképpen garantált az erőszakos halál.

Egyáltalán, meddig tart, tarthat az evakuáció? Tegnap óta pontosan tudjuk: augusztus 31-ig. Így döntött Biden elnök, és az az ember érzése, hogy hiba volt így határoznia. A G7-ek keddi csúcsértekezlete után nagyon szép közös nyilatkozat született:

„Az Afganisztánban hatalmon lévő tálibok felelősek lesznek azért, hogy milyen intézkedéseket hoznak a terrorizmus megakadályozása és az emberi jogok tiszteletben tartása érdekében, különös tekintettel a nőkére. Afganisztán soha többé nem válhat a terrorizmus biztonságos menedékévé, és nem szolgálhat más országok ellen irányuló terrortámadások kiindulópontjául.”

Ezen a tálibok valószínűleg igen nagyot mosolyogtak a szakállukba, bajuszukba, és olyasmit dörmöghettek magukban, hogy „majd meglátjátok...” azon meg még inkább derülhettek, hogy Biden hajthatatlan maradt és ragaszkodik az evakuáció határidejének betartásához. Hát hiszen ők is ragaszkodtak hozzá, csak ők előre ismerték a várható reakciót, és most fényes győzelmükként fogják bemutatni az Egyesült Államok látszólagos meghátrálását. Ami mellesleg rengeteget fog ártani az ország és a NATO iránti rokonszenvnek a világ nagy részén, de úgy tűnik, Bident ez nem érdekli. Némi reményre adott okot, hogy a CIA igazgatója, William J. Burns hétfőn Kabulban titkos tárgyalásokat folytatott a tálibok de facto vezetőjével, Abdul Gáni Baradarral, de ezek szerint nem ért el sokat. Mondjuk az érdekes, hogy a tárgyalások vagy egy időben zajlottak a G7-csúccsal, vagy valamivel utánuk folytak, épp ezért nem kizárható, hogy másról volt szó, nem az evakuáció határidejének meghosszabbításáról.

Közben a New York Times – ami azért a legkevésbé sem vádolható azzal, hogy a Republikánus Párthoz kötődne – érdekes információval állt elő. Eszerint a mostani helyzet egy tökéletesen téves elemzésnek köszönhető. A HVG alapján, és kivonatosan:

„Az, hogy ne legyen gyors evakuálás és ne kapjanak könnyen vízumot az amerikaiaknak segítő afgánok, egy Biden-Gáni alku következménye. Az afgán elnök úgy gondolta, bizalmatlanságot szülne egy gyorsított kimenekítés, miközben ő maga iszkolt el először a tálibok elől. (…) Két héttel azután, hogy Joe Biden amerikai elnök áprilisban bejelentette, hogy szeptember 11-ig az Egyesült Államok kivonja a katonáit Afganisztánból, a Pentagonban, egy alagsori terem lehallgatásbiztos szobájában tartottak egy értekezletet. Ezen az értekezleten Lloyd J. Austin III védelmi miniszter és Mark A. Milley tábornok, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke találkozott a Fehér Ház és a hírszerzés vezető tisztviselőivel. Antony J. Blinken külügyminiszter videokonferencia útján csatlakozott az értekezlethez. A négy órán át tartó tanácskozás végén a résztvevők elégedetten nyugtázták, hogy ha akarnák, akkor már július 4-ig ki tudnák vonni az amerikai katonákat Afganisztánból. Két hónappal korábban, mint az elnök által szabott végső határidő. (…) Hogy mennyire tévesen mérte fel a helyzetet az amerikai hírszerzés, arra jó példa, hogy a Pentagonban lezajlott megbeszélésen bemutatott titkosszolgálati jelentésekben az szerepelt: a kivonulás után az afgán erők egy-két évig (!) még képesek lesznek feltartóztatni a tálibokat.”

Ez egy-két hétig sem sikerült. Ami azt jelenti, hogy baj lehet a hírszerzéssel. Tegnap különben Kabulba repült két amerikai kongresszusi képviselő is, a demokrata párti Seth Moulton és a republikánus Peter Meijer, mindketten a fegyveres erők veteránjai, de nem hagyták el a repülőteret, mint mondták, azért mentek, mert:

„A kongresszus tagjaiként kötelességünk felügyelni a kormányzat tevékenységét.”

És azzal távoztak, hogy nem lehetne onnan evakuálni mindenkit, akit kéne még szeptember 11-ig sem, nem, hogy augusztus 31-ig. Időközben a Világbank zárolta az afganisztáni segélyekre szánt pénzeket, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szintén, és Németország is felfüggesztette 300 millió dollár folyósítását, minek következtében az afghani (a nemzeti valuta) árfolyama fejest ugrott a betonba, Kabulban már a gabona ára is kétszeresére emelkedett, a reáljövedelmek zuhannak és az import fedezete egyik napról a másikra 15 hónapról két napra esett vissza. Mármint, még két egész napig biztos, hogy ki tudják fizetni a külföldről behozott árukat.

Itt jutunk el oda, amit már egyes olvasók is kérdeztek, miszerint „akkor majd jön Kína és megoldja a helyzetet”?

Nem. Kína nem jön és nem old meg semmit. A kérdezőket az téveszti meg, hogy euroatlanti viszonyok között ez a lépés logikus lehetne – egy nagy gazdasági befektetés, esetleg egy kis katonai beavatkozással megtámogatva, és máris évtizedekre megkapták az országot, ha ugyan nem örökre. Csakhogy Keleten vagyunk, sőt, tervgazdálkodással kell számolnunk. A nevezetes „Belt and Road”, „Egy Út, Egy Öv” programban nem is szerepel Afganisztán, ugyanis amikor annak az alapjait megvetették, az országot egyértelműen hosszú ideig az Egyesült Államok befolyási övezetének tekintették. Utólag be lehetne illeszteni, a kínai gondolkodás közismert rugalmasságáról, főleg, ha üzletről van szó, csakhogy minimum egy-másfél évbe telne, mire megkezdik az első beruházásokat, és ennek is az az alapfeltétele, amit a Defense One-ban úgy fogalmazott meg Jacqueline Feldscher nemzetbiztonsági főmunkatárs, hogy:

„Kína elsődleges érdeke Afganisztánban a stabilitás”

És valóban: ha az nincs, üzlet sincs. A tálib vezetés kérhet egy nagyobb kölcsönt Pekingtől, aláírva egy olyan szerződést, amiben mindenüket elzálogosítják nekik, ideértve őseik hamvait és születendő gyermekeiket is, de valószínűbb, hogy nem kapnak: Kínának nem érdeke olyanokat támogatni, akik egyszer csak meggondolhatják magukat és elkezdik vallási szempontok alapján támogatni az ujgur szeparatizmust. Főleg nem, ha ráadásul megbízhatatlanságukról híresek.

Abszurd, de Kína támogatására épp egy világi, nem-tálib rezsim számíthatna, és az sem egyhamar. India elkötelezett ellensége a tálib mozgalomnak, onnan nem jön segítség, Pakisztán ugyanannyira elkötelezett barátjuk, amennyire India ellenségük, de nekik meg pénzük nincs, ők is Pekingből élnek: Baradar egyedül maradt Kabulban, üres zsebbel.

És a Nyugat? Nos, a Nyugat (bár ilyen, hogy „egységes Nyugat” nincs és soha nem is volt, nem is lesz) jelenleg zavarban van, és hosszú távon nem tudja hova tenni a jelenséget. Peking és Moszkva sem tudja, de ők legalább nem is akarják. A helyzet értékelése meglepő módon két korábbi helyzetre hasonlít: körülbelül ugyanennyire nem tudtuk hova tenni annak idején a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat és az iráni forradalmat sem. Abban hasonló a helyzet, hogy mindkettő korábban sosem látott jelenség volt, példa nélküli, de míg a Nagy Októbernek a valódi tömegbázisa kicsi volt (hogy úgy mondjam: az nem tömegbázis, miszerint azt mondom, egyedül én képviselem a tömegeket) és ebben hasonlít a tálib hatalomátvételre, mert az sem tízmilliók élén sikerült, hanem maximum tízezrekén, ezzel szemben az iráni forradalom, legalábbis eleinte valóban tömegek támogatását élvezte (aztán el is vesztette).

Ezekkel a jelenségekkel a maguk idejében szintén nem kezdett semmit „úgy általában” a nyugati gondolkodás, illetve ezer válasz született rájuk, csak a végén ahogy esett, úgy puffant, és semmiféle konszenzus nem alakult ki velük kapcsolatban. Most egy dán professzor, bizonyos Sten Rynning állt elő a „The Conversation” hasábjain azzal a javaslattal, hogy ez esetben már tudatosan hagyja békén a világ a tálibokat, és próbáljuk inkább rávezetni őket arra, hogy az együttműködés és a hatalommegosztás a helyes út. A stabil, de tálib irányítású Afganisztán lenne mindenkinek a legjobb, egy olyan rendszer, ami azért nem táptalaja a nemzetközi terrorizmusnak és nem sérti az emberi jogokat.

Én nagyon tisztelem a bölcs és tanult embereket, de attól kell tartanom, hogy Rynning professzor úr ebben a kérdésben téved. Ez a módszer hatásos lenne, ha Afganisztán Európában terülne el és lakosságának átlagos gondolkodásmódja is európai volna: így is lehetne eredményes, amennyiben a világ rászánna a szelíd, útmutató jellegű befolyásolásra olyan három-négyszáz évet, és közben semmi egyébbel nem foglalkozna. Jelen helyzetben erre kevés esélyt látok, azonban az ellenkezőjére is, de ha tévedésből megpróbálkozunk ezzel a pedagógiai jellegű, „terelgetős, rávezetős” válságkezeléssel, a tálibok mind el fognak pusztulni. Mármint a röhögéstől.

Vegyük tudomásul, hogy ők most azt mondanak és tesznek, amit akarnak, ennek tudatában is vannak, és ha elkezdjük őket „terelgetni, nevelgetni”, akkor arra jutnak, hogy eddig csak hitték, miszerint hülyék a nyugatiak, most már tudják is.

Szent Ferencnek sikerült eredményesen tárgyalnia a gubbiói farkassal, de ő már hosszú ideje nem jár közöttünk testi valójában, és kortársaink közül senki sem bír az ő képességeivel, így az a véleményem, hogy ki ne próbáljuk ezt a módszert.

Hogy akkor mi lesz? Csak a magam véleményét írhatom, mely lehet akár téves is: ennek a válságnak külső megoldása nincs, csak Afganisztánon belülről oldható meg. Ha és amennyiben nem egyeznek meg a tálibokkal a Pandzsir Ellenállás vezetői (erre is van egy esély) és hűek is maradnak az írás elején olvasható elveikhez, ők jelentenék azt a hatalommegosztásra építő, valós alternatívát, ami reálisan támogatható volna (bizonyos fenntartásokkal, persze) a minden szabályt és logikát felrúgó tálibokkal szemben.

De ez csak az én véleményem.

Híradásainkat folytatjuk.

Szele Tamás