A jelek arra mutatnak, hogy Kabulban sikeresen elloptak egy miniszterelnök-helyettest, tokkal-vonóval és nyom nélkül eltüntették – vagy nem. Ugyanis az a szikár tény, hogy néhány napja senki sem látta Abdul Ghani Baradart, a tálibok egyik legfontosabb vezetőjét (ha ugyan nem a legfontosabb), viszont aki akarta, az épp hallhatta.

Vagy őt, vagy nem őt.

Mivel pedig most épp nem érkeznek harctéri hírek a Pandzsir-völgyből, nyugodtan szentelhetjük figyelmünket ennek a távolról sem lényegtelen kérdésnek. Hiszen Baradar eltűnése körülbelül olyan jelentőségű, mintha 1917. december hetedikén, egy hónappal a Téli Palota elfoglalása után Lenin fogta volna a kalapját és eltűnik a Szmolnijból, el Pétervárról is. És a Központi Bizottság csak annyit mond erről, hogy Lenin elvtársnak dolga akadt, elutazott vidékre.

Mondjuk a tálib hatalomátvételnek vannak közös vonásai a Vörös Októberrel, ha egy teljes analógia sánta is volna: mindkét esetben szinte ellenállás nélkül vette át egy kicsiny, ám harcias csoport az uralmat az állam összes kulcsfontosságú intézménye fölött, a nép és a többség nevében, úgy, hogy sem a népet, sem a többséget nem képviselték, csak leginkább saját magukat. A bolsevik mozgalmat az akkori nagyvilág és annak diplomáciája legalább annyira nem tudta hova tenni, mint ma a tálibokat, hiszen mindkét esetben az addigi politika irányzataitól idegen eszmerendszereket képviseltek, és mindkét csoport többre becsülte az elveit, mint az emberéletet. Ezzel véget is ér a hasonlóság, de ennyi fennáll.

Baradar ugyan nem Lenin, de van akkora fontossága a tálib mozgalom diplomáciájában és vezetésében, mint Vlagyimir Iljicsnek volt a maga idejében és pártjában: sőt, egyenesen a tálib alapító atyák egyike volt, Omár mollával együtt, a „Baradar” igazából a mozgalmi neve neki, Omártól kapta, azt jelenti, hogy „testvér”. Még mondja bárki hogy nincs indoeurópai nyelvrokonság – a szó szépen cseng egybe az angol „brother” vagy a német „bruder” kifejezéssel. De ne nyelvészkedjünk, azt nézzük, miért fontos Baradar?

Lényegében véve azért, mert oroszlánrésze volt az amerikai erők kivonásában, kis túlzással mondható, hogy ő érte el a sikert a dohai egyezmény révén, ami rögzítette a megállapodást – így kerülték el a kölcsönös vérontást. Igaz, Baradar érezhetett némi hálát a Trump-adminisztráció iránt, hiszen amerikai nyomásra engedték szabadon pakisztáni börtönéből, ahol már nyolc éve ült. Mindenképpen, a tálibok dohai irodájának politikai vezetőjeként neki volt a legnagyobb hatása az eseményekre. Ha egy militánsabb valaki kerül az ő pozíciójába, valószínűleg most is folynának a harcok az amerikai és tálib erők között – ilyenkor mereng el az ember, hogy mennyire kapóra jött az Egyesült Államoknak Baradar rabsága, melynek véget vethetett és így nyert egy kompromisszumképes tárgyalópartnert...

Ez a kompromisszum persze nem mindenkinek tetszik, a legkevésbé a Haqqani-hálózatnak, akik úgy veszik, hogy az amerikaiak nem kivonultak, hanem kikergették őket, éspedig ők, meg még talán az al-Káida, tehát állandóak voltak a súrlódások már a kormányalakítás alatt is közöttük és a „mérsékeltebb” baradaristák között.

Rendben van, körülbelül vázoltuk a hátteret – erősen elnagyolva – de mi történt?

Ha mi azt pontosan tudnánk, nagyon okosak volnánk. Esetünkben a „mi” az emberiség azon túlnyomó többségét jelenti, amely nem tartózkodott a Kabulban fekvő elnöki palotában az elmúlt hét végén. A BBC közölte talán elsőként azt, miszerint:

„Komoly nézeteltérés tört ki a tálibok vezetői között néhány nappal azután, hogy új kormányt alakítottak Afganisztánban – közölték magas rangú tálib tisztségviselők a BBC-vel. A jelentések szerint a két rivális frakció támogatói összeverekedtek a fővárosban, Kabulban lévő elnöki palotában. A vita középpontjában a jelek szerint az állt, hogy ki tette a legtöbbet az USA feletti győzelemért, és hogyan oszlik meg a hatalom az új kabinetben.

A tálibok hivatalosan cáfolták a híreket.

A csoport a múlt hónapban vette át az irányítást Afganisztán felett, és azóta az országot „iszlám emirátusnak” nyilvánította. Az új ideiglenes kabinetjük teljes egészében olyan magas rangú tálib férfiakból áll, akik közül néhányan az amerikai erők elleni támadásokról váltak hírhedté az elmúlt két évtizedben.

A vita azután került napvilágra, hogy a tálibok egyik társalapítója, Abdul Ghani Baradar molla több napra eltűnt a nyilvánosság elől. Egy tálib forrás a BBC-nek elmondta, hogy Baradar és Khalil ur-Rahman Haqqani – a menekültügyi miniszter és a militáns Haqqani-hálózat egyik kiemelkedő alakja – súlyos szóváltásba keveredett, miközben híveik a közelben össze is verekedtek egymással. Egy Katarban élő magas rangú tálib és egy, az érintettekkel kapcsolatban álló személy is megerősítette, hogy a múlt hét végén kenyértörésre került sor.

A források szerint a vita azért tört ki, mert Baradar. mint miniszterelnök-helyettes elégedetlen volt az ideiglenes kormány felépítésével. A veszekedés állítólag abból a nézeteltérésből is eredt, hogy a tálibok közül kié legyen az érdem az afganisztáni győzelemért.

Baradar nyilvánvalóan úgy véli, hogy a hangsúlyt a hozzá hasonló emberek által folytatott diplomáciára kell helyezni, míg a Haqqani csoport tagjai – amelyet a tálibok egyik legmagasabb rangú személyisége vezet – és támogatóik szerint a harcok révén sikerült elérni. Baradar volt az első tálib vezető, aki közvetlenül kommunikált egy amerikai elnökkel: 2020-ban telefonbeszélgetést folytatott Donald Trumppal. Ezt megelőzően a tálibok nevében aláírta az amerikai csapatok kivonásáról szóló dohai megállapodást. Eközben a nagyhatalmú Haqqani-hálózathoz köthető az afgán erők és nyugati szövetségeseik ellen az elmúlt években Afganisztánban elkövetett legdurvább támadások többsége. A csoportot az USA terrorista szervezetként tartja nyilván. Vezetője, Sirajuddin Haqqani az új kormány belügyminisztere.”

Imádom a brit modort. „Súlyos szóváltás”? Akkora lehetett az ordítozás, hogy még Kandahárban is hallatszania kellett. Az világos, hogy most, amikor már a kezükben a hatalom, a különböző tálib körök egymásnak esnek annak teljes birtoklásáért, az a meglepő, hogy még csak múlt héten kezdődött el a tánc. Rendben van, de mit tudunk Baradar sorsáról?

„Tálib források azt mondták a BBC-nek, hogy Baradar a veszekedést követően elhagyta Kabult, és Kandahár városába utazott.

Egy hétfőn nyilvánosságra hozott, állítólag Baradarról készült hangfelvételen a tálibok társalapítója azt mondta, hogy „elutazott”.

„Bárhol is vagyok jelenleg, minden rendben van” – mondta.

A BBC nem tudta ellenőrizni a felvételt, amely több hivatalos tálib honlapon is megjelent.

A tálibok fenntartották, hogy nem volt vita, és hogy Baradar úr biztonságban van, de ellentmondó nyilatkozatokat tettek közzé arról, hogy jelenleg mit csinál. Egy szóvivő szerint Baradar úr Kandaharba utazott, hogy találkozzon a tálibok legfőbb vezetőjével, de később a BBC Pashtunak azt mondta, hogy fáradt és pihenni akar.”

Ellenőrizni mi sem tudjuk, de bemutatni igen, itt látható, illetve hallható.

Ennek is – mint a legtöbb felvételnek – az a baja, hogy nem lehet megállapítani, mikor és hol készült, és csak általánosságokat tartalmaz. Nem volnék meglepve, ha a tálib vezetés már korábban készített volna egy pár ilyen hangfelvételt, arra az esetre, hogy ha amerikai fogságba esnének, ezeket elő lehessen venni, ne hulljon szét a mozgalom. De ez is csak egy hipotézis. Mindenesetre a tálibok híresek arról, hogy vezetőik halálát sokáig képesek titkolni: Omár molla 2013-as halála csak 2015-ben derült ki, akkor is csak némi cselszövény és árulás miatt, sőt, az állam mostani hivatalos vezetőjét, Hibatullah Akhundzáda emírt sem látta senki személyesen már hosszú ideje: sőt, ő állítólag épp Kandahárban él, ahova Baradar indult. Léteznek olyan feltételezések, melyek szerint Akhundzáda már idén februárban elhunyt egy pakisztáni robbanásban, de ezt a tálibok tagadják – tagadják, persze, de sehogyan sem bizonyítják, hogy él az emír.

Ezt is ki kéne nyomozni, de ez most már az emír és a detektívek dolga lesz. 

Mi van, ha a tálib kultúrában a „Kandahárba ment” kifejezés azt takarja, ha politikai vezetőre mondják, hogy „átsegítettük a tubafa árnyékába, mert útban volt”?

Azt nem tudjuk pontosan, hogy Baradar él-e vagy meghalt, de azt tudjuk, hogy ez lehet az afgán válság kritikus pontja. Ha ugyanis életben van és ő, valamint „mérsékeltebb” (elég relatív ez a mérsékeltség) társai szerzik meg a teljes hatalmat, akkor Afganisztán egy iszlám rendszerű, de világias, a nemzetközi közösség által elfogadható és segélyezhető állammá válhat. Ha azonban a Haqqani-klán és az al-Káida győz, akkor valóra válhat a rémálom, és az ország a militáns fundamentalisták kiképzőtáborává és legfőbb támaszpontjává változik újból, amint az 2001 előtt is volt.

Az is kezd érthetővé válni, miért nem tartja be az ígéreteit a tálib kormány: lehet, hogy azért, mert ígérni Baradar, Stanekzai, vagy a szóvivők szoktak, de betartani már a militáns szárny dolga lenne ezeket a szép szavakat, azoknak meg esze ágában sincs az ilyesmi.

Ami a hír előéletét illeti: én már másfél napja tudok róla (a Panjshir Observer közölte), csakhogy az ellenállók is keletiek, és szívesen túloznak – ez a túzások és mesék világa, nagyranőtt, állig felfegyverzett gyermekeké. Függőben hagytam a hírt egyelőre. Némi keleties mentalitással azt mondtam magamban: „Baradar majd szól, ha meghalt”. De így, hogy a BBC is megerősítette az információt, már van realitása.

Ha most bárki azt hiszi, hogy a jelenlegi afganisztáni helyzet leírható Maszúd erőinek és a táliboknak a szembenállásával, amellett, hogy a tálib oldalon is szemben áll egymással a „mérsékelt” szárny és a Haqqani-hálózat, melyet támogat az al-Káida is, az téved: kihagyja a számításból az ISIS-K-t, amely elvileg mindenkivel konfliktusban van, egyedül saját magukat tartják valódi muzulmán harcosoknak, és a tálibokat is „gyengének, gyávának” hívják, mert Dohában leültek tárgyalni az amerikaiakkal – viszont a gyakorlatban ők is a tálibok mellett harcolnak a Pandzsir-völgyben.

Kissé bonyolultnak tűnik – talán, mert az is.

Más kérdés, hogy ha Baradar életben van és előkerül, akkor alapos paradoxonnal találja magát szemben. Ugyanis az eltűnésével foglalkozó nyugati – tehát tálib értelmezés szerint „ellenséges” – hírügynökségek, médiumok mind úgy kezelték a történetet, ahogyan én is, tehát elmondták, hogy nem találják a miniszterelnök-helyettest, de a tárgyilagosság kedvéért közölték a halálhírének tálib cáfolatát és a hangfelvételt is. Így bármi is történik, nem maradunk hazugságban.

Mármost azonban Baradarnak kutyakötelessége lesz megcáfolni az „ellenséges” sajtó állításait, nem csak arról, hogy meghalt, hanem arról is, hogy életben van, tehát nem mutatkozik más megoldás: sajtótájékoztatón kell majd bejelentse, személyesen tulajdon elhunytát.

Ez sajtótörténeti pillanat lesz, én személy szerint már alig várom.

Mindenesetre most fordulhat a kocka.

Így, a híradás végére kívánkozik még egy apróság: tegnap a Huppa szerkesztőségében kialakult egy beszélgetés, melynek során mintegy mellékesen megoldottuk az afgán válságot.

Kolumbusz tojása: amennyiben kialakul egy bármilyen jellegű, de stabil kormányzat, az kaphasson élelmiszert, gyógyszert a világtól.

De csak az ottmaradt fegyverekért cserébe.

Javaslatunkat felajánljuk az Egyesült Nemzetek Szervezetének és a többi sóhivatalnak hasznosításra, ám kérjük őket, ne feledkezzenek meg a mi honorálásunkról sem.

Ha már ilyen szépen elvégeztük a munkájukat.

Híradásainkat folytatjuk.

Szele Tamás