Az Ég magas, a császár messze van

2021. november 17. - Szele Tamás

Kissé nehéz helyzetben vagyok, ugyanis most okos, művelt és tehetséges úriemberekkel fogok vitába szállni, megpróbálom érdemeik elismerése mellett tenni ezt, elvégre egyikük sem kazahsztáni magyar nagykövet, hogy ezt elhanyagoljam, mint a magyar külügyminiszter tette a minap. De muszáj vitatkoznom, olyan álláspontot képviselnek Ázsia ügyeiben.

Mondjuk ők sem értenének velem egyet mindenben, de lévén mindannyiunknak körülbelül ugyanakkora végrehajtó hatalmunk van, vagyis semennyi, a dolognak nincs tétje. Talán csak annyi, hogy rendet kéne tenni végre a közgondolkodásban, mert valami egészen elképesztő dolgokat képzelgünk Ázsiáról.

Azon például lehetne vitatkozni, bölcsen tette-e Márki-Zay Péter, hogy nyilatkozott a South China Morning Postnak Brüsszelben. Nem is akármiket mondott:

„A független hatóságoknak mindent felül kell vizsgálni és minden korrupciót fel kell tárni, így a Belgrád-Budapest vasútvonal és a vakcina-beszerzés ügyét is. Magyarország nem egyenlő alapon tárgyalt Kínával, és a beruházások nem felelnek meg a magyar nemzeti érdekeknek, sőt, a vasútvonal ellentétes a magyar érdekekkel, csak Kína érdekeit szolgálja, és a magyar adófizetőkre hárul a költsége. Nagyra értékelem nem csupán Kína gazdasági erejét, hanem a teljesítményeit is, de Magyarországnak nem állt érdekében a magyar adófizetőktől teljesen független legjobb egyetem, a CEU elűzése, hogy aztán üdvözöljék és anyagilag támogassák a kommunista Kína Fudan egyetemét. Ez teljességgel ellentétes a magyar nemzeti érdekekkel. Más szóval: együtt akarunk működni Kínával, és kereskedni akarunk Kínával, a kölcsönös előnyök alapján.”

Minden szava igaz és helyes, más kérdés, hogy miként hangzik ez Hong Kongban, ahol a South China Morning Post megjelenik és milyen visszhangot ver Pekingben. Természetesen ne feledjük: Márki-Zay Budapesten akar miniszterelnök lenni, nem Hong Kongban, nem Pekingben de még csak nem is Brüsszelben, ebből a szempontból tehát jól beszélt. Azonban lehetnek a nyilatkozatnak káros következményei mondjuk megválasztása esetén?

Nem lehetnek.

Szomorú, hogy ezt kell mondanom, de Pekinget igazából még Orbán Viktor aktuális magyar kormányfő véleménye is körülbelül annyira érdekli, mint moszkító szellentése a tájfunban. Az egészen bizonyos, hogy megjegyezték Márki-Zay szavait, de az is, hogy még akkor sem fogják az orra alá dörgölni, szemére hányni, ha esetleg megválasztják. Kína szempontjából nem ez a fontos. Hanem az, hogy ne akadályozzuk őket a globális terveikben – ebből a szempontból még a Budapest-Belgrád vasút is csak egy vidéki szárnyvonal az Új Selyemút programban, amin egy százéves gőzmozdony jár vagy nem jár, három rozzant kocsival. Mivel pedig komolyan nem tudnánk nekik ártani, csak ilyen vicinális szinten, nagyon félni tőlük nem kell. De jegyezzük meg: Peking soha semmit nem felejt el.

Egy következménye mégis lett a dolognak: a kormánymédiában megjelent pár írás a kelet-ázsiai térségről, amelyek eléggé érdekes álláspontot képviselnek, mintegy válaszul Márki-Zay megnyilvánulására. Vegyük például a Magyar Nemzetből dr. Moldicz Csaba főiskolai tanár írását, akinek bizony szakterületéhez tartozik az Európai Unió és Magyarország kínai kapcsolatainak alapos ismerete. Mégis, érdekes tárgyról ír

„Orosz fordulat Ázsia felé"

címmel. Hát, szegény Kelet, ha Moszkva tefeléd fordul... abból sok jó még sohasem lett. De nem ír ostobaságokat, sőt – épp ez benne a dermesztő.

„Az orosz külgazdasági átalakulás több síkon is tetten érthető, ezek csaknem mindegyike az ázsiai térség irányába fordítja Oroszországot. Elég csak megemlíteni az amerikaiak által feladott Afganisztán esetét, amely mind Oroszország, mind pedig Kína számára nagyobb geogazdasági (geoeconomic) mozgásteret ad. A délkelet-ázsiai országokban megjelent Moszkva mint fegyverexportőr, és korábban befolyási övezetet szerzett a szíriai rezsim támogatásával. Hasonlóképpen ott van az észak-koreai kérdést befolyásolók között is, és itt az amerikai megközelítéssel szemben nem szankciókkal, hanem tárgyalásokkal szeretne eredményeket elérni. Azaz Oroszország nem passzív elszenvedője a változásoknak, mint a kilencvenes években, hanem aktív alakítója.”

Erre mondják azt, hogy „én is erről tartottam”. Hogy Afganisztán jelenlegi állapotában miféle geogazdasági mozgásteret adhat bárkinek is, aki nem ópiátokat szeretne beszerezni lőszerért cserébe, az számomra erősen kérdéses – egy konszolidált afgán gazdaság nagyon komoly tényező lehetne viszont a színesfémek nemzetközi paicán, meg kell hagyni, de egyelőre ott tartunk, hogy a hatalmas Mesz Ajnak-i rézlelőhelyen csak néhány apróság hiányzik: nincs áram, víz, vasút, közút, lakóhely és közbiztonság. Egyedül rézérc van, de abból rengeteg, tizenegy és fél millió tonna. Kína egyszer már fel kellett adja a kitermelés tervét, buktak rajta három milliárd dollárt, a kitermelési jog még mindig őket illeti, de akkor lesz abból rézbánya, amikor a Keleti pályaudvarból lámakolostor.

Délkelet-Ázsia és Észak-Korea már más kérdés, főleg fegyverkereskedelem szempontjából: Phenjan minden idők legjobb vevője ilyen téren, nincs, amit meg ne vásárolna, ha van miből, csak egyre kevésbé van. De tény, hogy Észak-Koreának békeidőben is annyi hadianyagot lehetne eladni, mint más országnak háborúban. Kissé militarista állam. Viszont ha Moszkvának érdeke fegyvereket eladni a térségben, kezd érthetővé válni Burma áldatlan helyzete, mely állandósulni látszik... és az indiai-kínai konfliktusban sem szilvásgombóccal hajigálják egymást.

„Ez a folyamat és a külgazdasági aktivitás nyilván nem most kezdődött, hiszen az orosz külpolitikában 2014 után az egyre kevésbé domináns és hiteles „Nagyobb Európa” koncepció helyét átvette az „Eurázsia” koncepció. Oroszország még az ezredforduló előtt csatlakozott az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködéshez (APEC), alapító tagja lett a Sanghaji Együttműködési Szervezetnek (2001) és 2015-ben létrehozta az Eurázsiai Gazdasági Uniót (EUEU) is. A kelet-szibériai csendes-óceániai kőolajvezeték beüzemelésével Oroszország – Szaúd-Arábiát leváltva – Kína legnagyobb kőolajszállítójává lépett elő. Az orosz fegyverexport 60 százaléka ma már Dél- és Délkelet-Ázsiába áramlik, Indiába, Mianmarba, Laoszba, Vietnamba, a Fülöp-szigetekre és Indonéziába.”

Hát, ez az... Eurázsiai gondolat, Dugin apó kedvence. Dugin az orosz szélsőjobboldal szellemi vezetője, olyasmiket vizionál (tőle idézek, szó szerint), hogy:

„Egy nagy Kontinentális Szövetség jön létre, Eurázsia és Európa, az Európai Unió és az Eurázsiai Unió Konföderációja. Az oroszok, ukránok és az európaiak már a barikád egyazon oldalán állnak, míg az amerikaiak a másikon. Amerika és a dollár hegemóniája, akárcsak az atlantizmus és a liberalizmus, valamint pénzügyi körök uralma véget ér. Egy új fejezet kezdődik a történelemben. A szlávok újra egyesülnek, de nem Európa ellenében, hanem – egy többpólusú világrendszer keretein belül – vele szövetségben. Lisszabontól Vlagyivosztokig.”

Hát, ha ezért fordul Moszkva Keletnek – és való igaz, hivatalosan is része az eurázsiai koncepció az orosz külpolitikai doktrínának – annak Kína nem fog örülni. Épp útjában van ugyanis a Nagy Szláv Egységnek. A jelenlegi – bár enyhülni látszó – kínai–amerikai ellentétek miatt nagyon is várható ideiglenes közreműködés Peking és Moszkva között, de hosszú távon természetes és kibékíthetetlen az ellentét, ugyanis földrajzi okai vannak. A szerző erősen pártolja Magyarország és az Unió részvételét Moszkva „keleti nyitásában”, csakhogy ez szembeállítana minket az Egyesült Államokkal, ami az álmoskönyv szerint igen kellemetlen következményekkel jár. Mindazonáltal ez az írás akkor sem rossz, ha én magam nem értek vele egyet: nagyon is ért Ázsiához a szerzője, csak hát magam is attól félek, hogy igaza lesz.

Enyhébb képet tár elénk egy meglehetősen jól sikerült kis videóban a magyar sinológia jelenleg talán legfontosabb alakja, Salát Gergely egyetemi docens, akinél keveseknek van tisztább képe Kínáról. A rövid animációs filmecske címe: „Tényleg Kínáé a jövő?” és a válasz természetesen az, hogy Kínáé is, de mindenki másé is.

Jó érzékkel próbál gátat szabni a magyar közgondolkodás radikális jellegének, melyben Kína vagy univerzális jótevőként, vagy kegyetlen világhódító zsarnokként jelenik meg. Igazából egyik sem: Kína egy nagy és igen régi ország, amely jelenleg éli történelmének talán legnagyobb gazdasági fellendülését, és ennek bizony vannak következményei. De nem az, hogy meghódítanák a világot. Ahogyan Salát fogalmaz:

„Nem vitás, hogy Kína hatalmas fejlődésen ment keresztül az elmúlt évtizedekben. Az egyik legszegényebb országból a világ második legnagyobb gazdaságává vált, és valószínű, hogy fejlődése még évekig folytatódik. Az azonban, hogy olyan globális uralkodóvá váljék, mint ma Amerika, állíthatom, elképzelhetetlen. Miért? Hadd adjak néhány szempontot abból kiindulva, ahogy Kínában gondolkodnak. Egyrészt a kínaiak leginkább saját magukkal vannak elfoglalva, és nem azzal, hogy valamiféle világuralomra törjenek. Az országokban hatalmasak a társadalmi különbségek, a népesség elöregszik, a környezet katasztrofális állapotban van, és még mindig százmilliók élnek szegénységben. Az afrikai vagy épp latin-amerikai terjeszkedésük is jórészt annak tudható be, hogy nem képesek ellátni magukat nyersanyaggal vagy olykor élelemmel.”

Ennek különös jelentősége van: az igen hosszú kínai történelem folyamán először a Teng Hsziao-ping-féle reformok idején sikerült tartósan véget vetni a rendszeresen visszatérő éhínségeknek. Csakhogy ne feledjük: óriásról van szó, sokat eszik! És minden nap meg kell etetni, kerül, amibe kerül. A kisebbségek elnyomása, az emberi jogok semmibe vétele tény, de ez a politikai vezetés számára még mindig kevésbé fontos, mint a hatalmas ország ellátási gondjai és túltermelési válsága.

Már maga az Új Selyemút program is nagyrészt azért jött létre, hogy a keletkező rengeteg árutól, nyersanyagtól, mindenfélétől szabaduljanak, hiszen a Kínai Kommunista Párt ugyan mindenkinek ad enni, mindenkinek – a kényszermunkásokat kivéve – van fizetése, de bizony szükség nem mindenkinek a munkájára van... attól még a hatalmas termelőapparátus dolgozik, önti a javakat, azokkal kellene kezdeni valamit. Tehát óhatatlanul domináns szerepre kell törnie a világgazdaságban, ami viszont érthető módon nem tetszik az Egyesült Államoknak, próbálja Kínát visszaszorítani.

Nagyon is jogosak az emberi jogi kifogások ellenük, de a kínai gazdaság állandóan annak a rémével kell szembenézzen, hogy pár tízmillió ember éhen marad és ezáltal ideges lesz, felborul a társadalmi stabilitás, ami számukra mindennél fontosabb. Tehát: Kína sosem lesz a világ ura, mert nem is akar az lenni, Pekingnek elég gond Kínát etetni, a kerek világ már sok volna számukra – a nagy kérdés az, hogyan jutunk dűlőre velük, hogy oldjuk meg, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon. Kína minden terjeszkedése mögött gazdasági indokok vannak, „hódítani” politikai okokból nem akar, de ha szüksége van mondjuk egy kongói kobaltbányára, azt bizony el fogja venni és kész. Így kell róluk gondolkodni – megkerülhetetlenek, de nekik is a kölcsönösen előnyös szerződések lennének fontosak. Ha sikerül egyoldalú, nekik kedvező szerződést kötniük, annak örülnek, mert nem bolondok, nem hagyják ott a pénzt – de lehet velük tárgyalni, viszont ehhez szükséges a kölcsönös tisztelet.

Ennek fényében tehát gondoljuk át még egyszer: jól tette Márki-Zay Péter, hogy nyilatkozott a South China Morning Postnak?

Jól tette, ha nem nyilatkozik, az durva sértés lett volna, nagyon negatív politikai üzenettel, ami Magyarországon sem vált volna javára.

Jól tette, hogy azt mondta, amit mondott?

A saját szempontjából jól tette, hiszen Peking nem fogja őt raportra rendelni, nem fogja bántani sem. Megjegyezték róla, hogy ő ezt gondolja, és ha megválasztanák, majd eszerint tárgyalnak vele – külpolitikai szempontból azt tette a legjobban, hogy együttműködést és kölcsönös előnyöket emlegetett. Amíg ezekről szó van, nagy baj nem lehet, kicsi se igazán.

Amit azonban végül is egyik idézett úriember sem mondott ki: az, hogy akkor végső soron mit gondoljunk Kínáról és Oroszországról? Nekem két idézet jut eszembe. Az egyik egy kínai közmondás: