Régi történetet mesélek el újra, mert megint aktuális – újra szóba hozom, hiszen egyszer-kétszer már foglalkoztam vele ezeken a hasábokon, de most fejleményekről számolhatok be a második világháború alatt Dániába került magyar honvédek ügyében. Megjelent ugyanis Søren Peder Sørensen dán újságíró újabb kötete róluk, és a bemutatóján fontos dolgok hangzottak el.

Nem az első munkája ez neki erről a különös és keserédes történetről. Az első kötete e tárgyban „Egy elfeledett tragédia – Magyar katonák Dániában a második világháborús német megszállás idején” már magyarul is kapható, a mostaninak a címe izgalmasabb: „A titkos szövetség” és személyesebben, az emberi sorsok felől közelíti meg ezt a majdnem elfeledett történelmi epizódot. De lássuk, miről is van szó? Három éve már írtam a történetről ezeken a hasábokon, ismételjük át kicsit az anyagot.

A magyar hadsereg bizony sok olyasmit művelt a második világháború idején, amivel nem büszkélkedhetünk, de azért tettek olyant is, amiben semmi szégyellnivaló nincs, sőt. Inkább dicsekednünk kéne vele. Történetünk azzal kezdődött, hogy egy 1944-es Himmler-Szálasi egyezmény alapján 1945 elején négy magyar hadosztályt – mintegy 12 ezer embert – Dániába vezényeltek, hogy leváltsák az ott állomásozó német alakulatokat, amelyeket aztán többnyire Berlin védelmére küldtek volna. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a magyar honvédek nem önkéntes, hanem kifejezetten kényszersorozott katonák voltak, alig vagy egyáltalán nem kiképezve, minimális vagy semmiféle fegyverzettel, ellenben aki csak tehette, magával vitte családját, hozzátartozóit. Ugyancsak Dániába evakuálták a marosvásárhelyi hadapród-iskolát és egyes műegyetemi évfolyamokat is.

De hát hogyan vihették magukkal a családjukat? Úgy, hogy az már a hadak vége volt, hatalmas káosz uralkodott mindenfelé, ez a négy hadosztály sem vasúton vagy gépkocsival utazott, hanem az akkori katonai szakkifejezéssel élve „országos járművel”, ami bizony szekeret jelentett. Meg gyalog, a tisztek lovon, már akinek jutott. Hetekig tartott az út. Szóval a 12 ezer fő lehetett akár 15 ezer is, ma már képtelenség volna megállapítani.

Megérkeztek, ám Dániában már csak őrszolgálatot láttak el a németek helyett, és erdőt irtottak, repülőteret építettek. Többnyire fegyvert sem láttak. Az ellenállási mozgalom ezért is figyelt fel rájuk: szemmel látható ellenszenvet éreztek az őket dolgoztató németek iránt. Volt ugyan kísérlet a felfegyverzésükre, komolyabb kiképzésükre és bevetésükre Berlin védelmében, de abból igen nagy baj lett: amiatt tört ki a koppenhágai csata.

Az úgy történt, hogy a Rosenborg királyi kastélyban elhelyezett, kiképzésen részt vevő magyar honvédeknek 1945. április 22-én kiadták a parancsot, hogy indulnak Berlin alá, harcolni a Vörös Hadsereg ellen. Budapestet talán még hajlandóak lettek volna védeni, de Berlint semmi áron, tehát fegyveresen fellázadtak, kitörtek a kastély laktanyájából – Koppenhága kellős közepén történt mindez, a város talán legszebb helyén, az épület előtt áll a Király Kertje, egy csodálatos park, mellette ódon templom a Gothersgade túloldalán – és három órás tűzharcot vívtak a német elit alakulatokkal, míg mindannyian el nem estek. A németek még a templomban menedéket kereső sebesülteknek se kegyelmeztek. Akkora csata zajlott, hogy az akkor legnagyobb dán napilap, a Politiken beszámolója szerint nyolc dán civil is áldozatául esett.

Ennek azonban következményei lettek. A német erők alapvetően rosszindulatúan kezelték a magyar alakulatokat, hiszen azok leváltani érkeztek őket, ha ez megtörténik, ők mehetnek az Øresund partjáról, a békés és háborús viszonyokhoz képest jól ellátott kis országból egyenesen a front poklába. Ráadásul ezeket a magyarokat nem is küldhették maguk helyett, mert fellázadtak és lőttek rájuk. A koppenhágai ütközet után minden bizalom odalett a két fél között, bár eredetileg sem volt túl sok. A hadapród-iskola lépett először: felvették a kapcsolatot az ellenállással.

Parancsnokuk, Szilágyi őrnagy személyes összeköttetésbe lépett a dán ellenállási mozgalommal, előbb Præstø-n, majd Næstved-ben. Biztosította a dánokat a magyar hadapródok náciellenes álláspontjáról, hozzátéve, hogy ő és a növendékek magukat vendégeknek tekintik Dániában, és ha összetűzésre kerülne sor, a dánok oldalán fognak harcolni a németek ellen. Sőt, a német kapitulációt megelőző hetekben Szilágyi őrnagy és társai egy titkos hálózatot építettek ki, amelynek keretében összeköttetésben álltak a dán ellenállókkal és a Sjælland északi részén fekvő Høvelte-i táborban állomásozó magyar tisztekkel, akik a dán ellenállási mozgalom legfelső vezetőségével működtek együtt.

De kiemelhetjük Járdány Kálmán zászlóaljparancsnok szerepét ebben a kapcsolatban, aki egy Pető nevű, Dániában élő magyar mérnökön keresztül sikerült megtalálja az ellenállók vezetését. 1945. április elejétől már az ellenállók főparancsnokságával is kapcsolatban állt. A német kapituláció előtt közös támadást készítettek elő a Høvelte-táborban tartózkodó németek, főként az SS- és Hipo-erők ellen a Høveltegårdon, valamint a sandholmi táborban. A magyarok táborában a következő szövegű röplapot terjesztették:

„Hamarosan harcba hívunk benneteket dán és magyar tisztek parancsnoksága alatt a gyűlölt Németország ellen, amely kifosztja és megszégyeníti Dániát, ahogy már kifosztotta és megszégyenítette a mi szegény hazánkat. Várjatok ezt a pillanatot nyugodtan és fegyelmezetten, és ne kövessetek el semmiféle meggondolatlan vagy felelőtlen cselekedetet! Amíg nem kerül nyílt harcra sor, a dánok titokban segítenek nekünk, ahogyan tudnak. Szabotáljátok a németeket, ahol csak tudjátok! Hagyjátok a nyilasokat ’véletlen balesetekben’ eltűnni! Vigyázzatok, hogy ártatlanok ne sérüljenek meg! Ha a nyilasok eltűnnek, a dán ellenállók tudnak nektek segíteni.”

Ehhez bizony bátorság kellett. Végül korábban ért véget a háború, minthogy sor kerülhetett volna a közös dán–magyar fegyveres fellépésre, de akadálya nem lett volna, és akárhogyan is nézzük: ez bizony fegyveres antifasiszta ellenállás volt. Csak nem kincstári, hanem valódi.

A háború után a hadapród-iskola növendékei különleges státust kaptak az új, legitim dán kormánytól. Külön kategóriát állítottak fel számukra: ők voltak a „barátságos ellenségek”. Ők Dániában is maradhattak – ám a katonák többségét németországi hadifogoly-táborokon keresztül haza kellett küldeni. A háború után azonban évtizedekig viselték a „nyugatosság” bélyegét és nem kevés hátrány érte őket.

Ezt a történelmi helyzetet mutatta be Søren Peder Sørensen előző kötete és erről szól a mostani is – szomorú, hogy az események szinte eltűntek a kollektív emlékezetből Dániában is, Magyarországon is. Pedig érdemes volna foglalkozni vele. Forgattak ugyan a témáról egy szemtanúkat megszólaltató dokumentumfilmet a Duna TV produkciójában még 2002-ben és készül egy másik is, melyhez nekem magamnak van közöm, ennek egy részletét be is tudom mutatni – de többet érdemelne ez a történet.

Ezért írta meg a szerző az újabb munkáját, amit november 22-én mutattak be a koppenhágai Sydhavnban. A bemutatóról a Sameksistens című lap számolt be 

„Ungarn er andet end Orbán”

 vagyis

„Magyarország más, mint Orbán”

címmel. Ez idézet Søren Peder Sørensentől, aki úgy fogalmazott beszédében, főhőse, Világi Zoltán kapitány azt próbálta megértetni dán társaival – sikerült is – hogy Magyarország más, mint a hírhedt nyilasok, nem azonos velük.

„Ahogy – nézett a szerző a távolba – Magyarország manapság már más, mint Orbán, ne azonosítsuk vele.”

– írja a Sameksistens tudósítása.

Ne bizony. És legyünk nagyon hálásak azoknak a nyugati barátainknak, akik ezt tudják és szóvá is teszik. Amíg vannak ilyenek, nem lesz, nem lehet baj, mert van kiben bíznunk.

A háború után a Dániából hazatérő katonákat nem várta itthon virágeső, diadalmenet, akármennyire is szembeszálltak a németekkel: ellenkezőleg, rövid időn belül „politikailag megbízhatatlannak”, „nyugatosnak” minősültek és gyanakvással fogadták őket, nem kerülhettek még fontosabb állásba sem – legalább az emléküket mossuk tisztára és őrizzük meg.

A Sameksistens szerint a Ringkøbing-fjordnál lévő Lønborg-Vostrup egyházközség templomában áll egy emléktábla (a „Titkos szövetség” cselekménye is nagyrészt Lønborgban játszódik).

Az olvasható rajta:

„I tak til menigheden i Lønborg

Der under 2. Verdenskrig modtog og så

Mennesket bag fjendens uniform.”

 Magyarul:

„Hálából a lønborgi gyülekezetnek

amely a 2. Világháború alatt képes volt meglátni

az embert az ellenség egyenruhájában is.”

Amíg az a tábla ott áll, addig van helyünk az európai ég alatt. És reméljük, sokáig ott fog állni: kevés az a pár semmirevaló politikusunk ahhoz, hogy megingassa az emberek, polgárok között kialakult bizalmat. 

Magyarország más, mint Orbán – mondta a szerző.

Más és több.

Ha olyan lenne és annyi, már vége volna régóta.

Szele Tamás