Kellemetlen tud lenni, mikor egy hír nem pontos, márpedig az, amiről most szó lesz, eléggé pontatlan. Mikor reggel megláttam a lapokban, hogy első körben négy év börtönre ítélték Burmában Aung Szan Szu Kjit, a Nobel-békedíjas politikust, kicsit sem lepődtem meg, azon annál inkább, hogy milyen alapon született az ítélet – a hír tálalásán meg csak a fejemet csóváltam.

Már a legelején tisztáznom kell azonban, hogy ezt a hírt nem a magyar kollégák fogalmazták félre, hanem a BBC. A magyar lapok is onnan vették, jobban mondva kivonatolták, márpedig a forrás címe valóban úgy szól, hogy

„Aung San Suu Kyi: Myanmar court sentences ousted leader to four years jail”

ami magyarul annyit tesz, miszerint:

„Aung Szan Szú Kji: a mianmari bíróság négy év börtönre ítélte a megbuktatott vezetőt”

Ebből lettek aztán magyarul azok a változatok, hogy:

„Négy év börtönre ítélték Mianmar megpuccsolt vezetőjét, Aung Szan Szú Csít”

vagy

„Börtönbe küldik Mianmar korábbi, Nobel-békedíjas vezetőjét”

csakhogy Aung Szan Szu Kji nem igazán volt vezetője Burmának (amit a katonai rezsim keresztelt volt át Mianmarra). Tulajdonképpen külügyminiszter volt és a kormány főtanácsadója, meg jelkép és pártvezér. Nem is olyan egyszerűen értelmezhető jelkép, ami azt illeti. De lássuk magát a hírt a 24.hu tolmácsolásában.

„Négy év börtönbüntetésre ítélték Aung Szan Szú Csít, Mianmar korábbi polgári vezetőjét, akit idén februárban állított félre a hatalmat puccsal megszerző katonai hatalom – írja a BBC.

A hetvenhat éves, Nobel-békedíjas politikusnőt tizenegy bűncselekmény elkövetésével vádolták meg, és minden esetben tagadta a bűnösségét.

Végül a hadsereggel szembeni uszításra és a Covid-szabályok megszegésére hivatkozva ítélték el.

Aung Szan Szú Csí február óta házi őrizetben van, azt egyelőre nem közölték, mikor kell börtönbe vonulnia. Vin Mjint, az ország korábbi elnöke, aki az elítélt vezető párttársa, hétfőn szintén négy év börtönbüntetést kapott, őt is ugyanezekben a vádakban találták bűnösnek.

Mianmarban az év eleji katonai hatalomátvétel óta több mint 10 600 embert tartóztattak le, és legalább 1303 másik ember meghalt a tüntetések során.”

A 444 még azt is megemlíti – igaz, egy hónappal ezelőtti az információ, ők is akkor írták meg először – hogy a junta szabadon kíván engedni ötezer korábban a tüntetéseken való részvétel miatt letartóztatott politikai foglyot. Konszolidációs kísérlet? Nem, nem az. Egyszerű szemfényvesztés: összesen 324 embert engedtek szabadon az ígért több ezer helyett, közülük 110-et újra letartóztattak szinte abban a pillanatban, ahogy kiléptek a börtön kapuján.

Szóval, a junta marad, minden kegyetlenkedésével együtt, és könnyű volna a véreskezű tábornokok természetes ellentétének látni a törékeny, Nobel-békedíjas hölgyet, aki kora ellenére bátran szembeszáll minden zsarnoksággal. Igen, szembeszáll, ez tagadhatatlan, de azért Keleten nem ennyire egyszerűek a dolgok... a junta valóban véres kezű és zsarnoki, de azért Aung Szan Szu Kji sem hótiszta angyal. Van némi, nem is kevés felelőssége a rohingyák ellen elkövetett népirtás ügyében. Mármint: nem fékezte meg a pogromokat, mikor megtehette volna. De ahhoz, hogy legalább valamennyire megértsük, mit látunk, tekintsük az előzményeket és a körülményeket egy régebbi írásom alapján.

A második világháborúban a burmaiak – bár abszurd ezt a gyűjtőnevet alkalmazni, burmai nemzet épp úgy nincs, mint afgán, Burma sok kis és néhány nagyobb nép szövetségi állama – a megszálló japánok oldalán harcoltak 1942 és 1944 között, akkor azonban gyorsan átálltak, ellenben a kis létszámú arakaniak, vagyis rohingyák a britek mellett döntöttek már a kezdetektől. No igen, de már akkor bekövetkeztek az első borzalmak: az arakaniak állítólag (forrás: Aye Chan, Kanda Egyetem, Japán) húszezer nem muszlim arakanit mészároltak le, akikért bosszúból a vörös karenek ötezer Mrauk U-i muzulmánt végeztek ki. (A „vörös” itt nem politikai pártállásra utal, hanem egy, különben mára baptista vallású népcsoport neve).

Emiatt aztán Burma későbbi kormánya az 1947-es panglongi egyezmény megkötésére nem hívta meg a rohingyák képviselőit. Ebben a területen élő etnikumok megegyeztek, hogy együtt alkotnak egy egységes országot, felsorolva a – később alkotmányba is foglalt – Burmát alkotó kisebbségeket. Ez adta a későbbi burmai alkotmány alapját is, melyből a rohingyák szintén kimaradtak, így sem képviseletük nem volt a kétkamarás burmai parlamentben, melynek egyik kamarája pont a nemzetiségi képviseleté, sem jogaik. Sőt. 1982-től, mikor kihirdették az állampolgársági törvényt, már állampolgárságuk és hivatalos személyazonosságuk sem. Ugyanis csak azok kaptak automatikusan állampolgárságot, akik bizonyítani tudták, hogy őseik 1823, vagyis a gyarmati korszak előtt telepedtek le az országban. Rohingyák innentől kezdve jogilag nem léteztek.

Ez már tarthatatlan állapot volt – és csak romlott 1962-től, mikor is az első, még a szocializmus felé kacsintgató katonai junta átvette a hatalmat. Az ország rövidesen átalakult egyetlen hatalmas ültetvénnyé, amin főként kábítószerek alapanyagait termelték, a lakosság pedig köteles volt a terményekkel foglalkozni, kivéve, ha buddhista szerzetesnek állt – emiatt aztán a legtöbb burmai férfi élete egy részét kolostorban is töltötte. Kivéve a nem buddhistákat, ugyebár.

De lássuk, hogyan került a politika színpadára Aung Szan Szu Kji? Ő eredetileg azért volt fontos, mert Ang Szan lánya, és mint ilyen, eleve politikai jelképnek született. Ang Szan pedig a Burmai Független Hadsereg (Burma Independence Army, BIA) parancsnoka, az antifasiszta szabadság-liga (Anti-Fascist People's Freedom League, AFPFL) elnöke, valamint az akkori Burma Angliától való elszakadásáért folyó küzdelem előharcosa volt és 1947-ben egy kabinetülésen merénylet áldozata lett. Ő lett volna Burma első szabadon választott elnöke. Ami nagyon szép, csak a brit gyarmatosítás elleni függetlenségi harchoz hozzátartozott az is, hogy 1942 és 1944 között, hát izé... a császári japán hadsereg oldalán harcolt. Japán katona is volt, rendes állományban.

Szóval, mondtam én, hogy Keleten bonyolultak a dolgok. Aung Szan Szu Kji 1988-ban megalapította a Nemzeti Liga a Demokráciáért nevű pártot, a passzív rezisztencia és az erőszakmentesség jegyében, ennek következtében 1989 nyarától házi őrizetbe helyezték, melyet végül csak 1995-ben oldottak fel. Ez idő alatt (1991-ben) kapta meg a Szaharov-díjat és a béke Nobel-díjat is. Azonban két dolog kellett ahhoz, hogy a hadsereg valamennyit engedjen hatalmi pozícióiból: egyrészt a buddhista színezetű „sáfrányos forradalom”, ami ugyan sem nem győzött, sem nem veszített, hanem voltaképpen egy három hónapig tartó gazdasági-politikai jellegű tüntetéssorozat volt – és a Nargis ciklon, ami a következő évben letarolta a fél országot.

A junta már nem volt annyira magabiztos, a segélyek is nagyon kellettek... sikerült kialkudni egy új alkotmányt 2008-ban, Aung Szan Szu Kjit is kiengedték az újabb házi őrizetéből 2010-ben, végül 2015-ben tartottak egy viszonylag szabadnak mondható választást is, amin a Nemzeti Liga a Demokráciáért fölényes győzelmet aratott.

Vagyis... szóval, itt már benne volt a bajban mindenki. Ugyanis az új alkotmány szerint a burmai parlamentben 25 százaléknyi hely minden körülmények között a hadsereget illette, a főparancsnoknak vétójoga volt minden döntésben és nem lehetett államfő vagy kormányfő, akinek közeli rokona külföldi állampolgár, márpedig Aung Szan Szu Kji két fia brit állampolgárságú. Hogy ez hogy volt összeegyeztethető a nagypapa harcaival, az jó kérdés, de mintha mondtam volna már: Keleten semmi sem egyszerű. Aung Szan Szu Kji tehát külügyminiszter lett és a kormány főtanácsadója. Az is szép hivatal.

És ekkor derült ki a népfrontos nemzeti liga legnagyobb baja. Mivel ez egy összellenzéki pártszövetség volt, kompromisszumokra épült a szélsőbaltól a szélsőjobbig, a nacionalista és a vallásos pártokig mindenkit befogadott és be is kellett fogadnia a közös győzelem érdekében. A junta napjaiban ez nem volt gond, de mikor kitört a „béke” és a „demokrácia” – kiderült, hogy a nacionalista-szélsőjobboldali erők távolról sem elégedettek. A hadsereg pedig, mint láthattuk, megőrizte az autonómiáját, az „állam az államban” jellegét, tehát mikor a hadsereg megkezdte a rohingyaellenes pogromokat – annak érdekében, hogy legyen rendkívüli állapot és ők irányítsák az országot – a nacionalista erők vígan csatlakoztak a népirtáshoz. Annyira, hogy nem csak muzulmán rohingyákat, hanem baptista vörös kareneket is gyilkoltak pár alkalommal, holott azok az ország teljesen más részén éltek. A konfliktus fenntartása volt a cél és a hadsereg pozícióinak erősítése.

Ebben a politikai pillanatban kellett volna Aung Szan Szu Kji fellépjen a népirtások ellen – csak épp nem tette. Miért nem? Azért, mert ha nyilvánosan akár csak szót emel ellenük, a saját, tulajdon kormányzó pártját szakítja szét. Akkor ugyanis a nacionalista-szélsőjobboldali pártok szépen átállnak a hadsereghez, és ő ott marad kisebbségben a demokratákkal és a liberálisokkal. Tehát: azt nem tudjuk, hogy szándékosan vagy akarata ellenére, de a hatalom megtartása érdekében csendben maradt. Emiatt vissza is vonták tőle a Szaharov-díjat és megfosztották a tiszteletbeli kanadai állampolgárságától, amit még a daliás időkben kapott.

Az idei év elején zajlott le a katonai puccs. Miért? Hiszen láthatjuk: a hadsereg azt tehetett, amit csak akart. Nos, a hadsereg igen, de a főparancsnoka, Min Aung Hlaing rájött, hogy nyáron lesz hatvanöt éves. Márpedig ha betölti ezt az életkort, a hatályos alkotmány szerint kötelező nyugalomba vonulnia a hadsereg éléről. Azonban a hatályos alkotmány nem szól az állam- vagy kormányfő életkoráról. Tehát egyszerűen levették a tábláról Aung Szan Szu Kjit és kormányát, akikkel eddig is bábuként játszottak, véget ért a parti, beadták a mattot és attól kezdve megint katonai diktatúra van. Ez ellen tüntettek azok, akiket letartóztattak, akik közé lőttek és akik zászlójukra a hölgy képét tűzték.

Hogy kik a burmai junta vesztesei? Jellemző módon pont azok, akik a tálib hatalomátvételé Afganisztánban, vagyis a többnyire városi, középosztálybeli, liberális gondolkodású, világra nyitott, boldogulni, esetleg tanulni kívánó réteg. És a junta gazdálkodása is kísértetiesen hasonlít a tálibokéra: Burma a világ második legnagyobb ópiáttermelője, az első természetesen Afganisztán. A két rendszer lényegében csak annyira különbözik, hogy Min Aung Hlaing rezsimje nem muzulmán, sőt, ellenkezőleg, gyűlöli a muzulmánokat, de a céljuk azonos: minél több kábítószert akarnak termelni és eladni. Ha ehhez tömeggyilkosságra van szükség, az nem zavarja őket különösebben.

Tehát Aung Szan Szu Kji bebörtönzése ebben az esetben igazságtalan volt, és aljas indokból történt, de mint politikus, ő sem volt ártatlan: tulajdonképpen a saját alkui kötötték gúzsba. A hadsereg pedig ügyesen használta ki az ellenzéken belüli repedéseket – vagy inkább szakadékokat – a puccs bármikor bekövetkezhetett volna, amikor nekik megfelel. Idén, év elején felelt meg.

Mondtam is, mondom is: Keleten semmi sem egyszerű. Még az a jó, hogy nálunk, Nyugaton ilyen politikai helyzetek, alkuk, repedések és szakadások, cselek és csapdák merőben elképzelhetetlenek.

Elképzelhetetlenek?

Szele Tamás