Ez most jó nagy falat lesz, de valahogy csak el kell bánni vele: tulajdonképpen arról beszélünk, hogy miképpen lesznek a szittyákból dákok és viszont. Ne tessék nacionalizmusra gondolni, sőt, inkább az ellentétére: azt próbálnám meg bemutatni, miért ostobaság a történelmet ellopni vagy meghamisítani, bár voltaképpen lehetetlen is.

Annak ellenére, hogy Kásler Miklós miniszter mintha ennek próbálná szentelni az életét és munkásságát – felőlem szentelje, bár így, járvány idején lehetne fontosabb dolga. Azt viszont senkitől el ne várja, hogy komolyan is vegyék. Pedig hát az neki a szíve vágya.

Mielőtt nekilátok a kérdésnek, elmondanék egy tanulságos kis mesét: rossz gyerek voltam, szerettem kerülni az iskolát, csak hát Nagyváradon, ahol felnőttem, ez nem is volt olyan egyszerű feladat, mert ha iskolaidőben meglátták az embert a városban mászkálni, bevitte a rendőr az igazgatói irodába és kellemetlen percek következtek. Moziba sem volt okos menni, nem csak azért, mert a filmválaszték kritikán aluli volt, hanem azért is, mert ott is lebukhatott az ember, ahogy a strandon szintén, bár novemberben mondjuk strand se volt. Hova menjen az ember, ahol meleg van, nem ázik meg és nem keresik? Múzeumba. Jó sokat lógtam iskola helyett az akkor még a mai püspöki palotában lévő múzeumban, máig fel tudnám sorolni a kedvenc leleteimet – az egyetlen óriás fatörzsből kivájt, ezer éves csónakot, amin csak a jó Isten tudja, kik ladikozhattak, de az bizonyos, hogy a Körösön használták, a középkori szemespáncél-inget, meg a Változékony Harcost.

A Változékony Harcost azért hívtam így, mert mikor először láttam a csontvázát, még ősmagyar volt a tábla szerint, aztán változtak az idők, lett belőle előbb avar, majd gepida (azért elég nagy a különbség), később vízigót, aztán dákot csináltak belőle, és úgy is maradt. Hát, dáknak eléggé kései lett volna, legalább hétszáz évvel azután, hogy Decebal a kardjába dőlt, de még jó, hogy agathürsz nem lett menet közben meg jazig sem, ennyi erővel az is lehetett volna. Amúgy mindenhol dák leletek kerültek elő, mikor megrendezték a Burebista-emlékévet, de már előbb is: a lapokban csak úgy kergették egymást a délibábos elméletek erről a régi népről, tulajdonítottak nekik mindent a világon, az írás feltalálásától kezdve az első juhtúróig. Mivel írásos emlék nagyon kevés vagy szinte semmi sem maradt utánuk, ami mégis, az meg görögül van, inkább hiszem én a juhtúrót, de az tény, hogy volt ilyen nép. Hogy melyik mostanihoz lenne köze, azt nem tudjuk, de tagadni a létezésüket legalább akkora szamárság volna, mint a világ ősnépének tekinteni őket. Ha Tacitus három helyen is említi őket, akkor csak kellett legyenek, legfeljebb nem Nagyváradon éltek, hanem másfelé. Mindegy is: a váradiak tudták, hányféle nációhoz sorolták már be a mi harcosunkat, mindenki annak vette, ami neki jobban tetszett, turista meg akkortájt nem sok akadt abban a múzeumban. Hogy most épp minek nevezik, nem tudom, de majdnem biztos, hogy mongol nem lehet – megtermett, szálas egy csontváz volt.

Na, ez a Változékony Harcos jut eszembe a mai hírről, ami Kásler miniszter legújabb ötletével borzolja az idegeket. Arról van szó ugyanis, hogy, mint a Válasz Online írja:

„Szinte az összes tudós felállt, miután a Kásler-féle intézet „einstandolta” az év történelmi kiállítását”

Kásler nem először akarja átírni a történelmet a maga (és köre) szája íze szerint, elég, ha a rossz emlékű pozsonyi csata-animációra gondolunk, de az csak a kezdet volt az Árpádok északnyugat-afganisztáni eredetéhez és a „Baszjad Izüt” tűtartóhoz képest – szegény ősmagyarokról már annyi marhaságot összehordtak a Magyarságkutató Intézet (továbbiakban: MAKI) kásleritái, mint a dákokról Ceaușescu álrégészei. De mi is történt éppen most?

„Decemberben Kásler Miklós miniszter indoklás nélkül, azonnali hatállyal felmentette az Aranybulla kiadásának 800. évfordulójára időzített, a tervek szerint márciusban nyíló nagyszabású nemzetközi kiállítás kurátorait, és a teljes szakmai irányítást a Magyarságkutató Intézet kezébe helyezte – értesült a Válasz Online. A váratlan lépés láttán karácsony és újév között mintegy tizenkét történész, régész és levéltáros szakította meg az együttműködést az 506 millió forintból megvalósuló, egy-egy látványosságot többek között a szentpétervári Ermitázsból és a Vatikánból kölcsönző tárlattal. A lapunknak nyilatkozó érintettek azt mondják: a politikai nyomásgyakorlás elfogadhatatlan, A pozsonyi csata című botrányfilmmel hírnevet szerzett új kurátor kezében pedig szakmailag tönkremehet a projekt.”

Hát, az bizony meglehet. „Innen átveszem” – mondhatta a kilencven százalékban kész kiállításra az új kurátor, Makoldi Miklós, a Magyarságkutató Intézet Régészeti Kutatóközpontjának igazgatója, és átvette, de úgy, hogy abban aztán nem volt köszönet. Belé is nyúltak, könyékig. A kiállítás címe

„Királyok és szentek – Az Árpádok kora”

lesz, de azért nem kéne úgy elképzelni a dolgot, hogy abban a korban az Árpádok egyedül éltek a Kárpát-medencében, kizárólag honfoglaló magyarok társaságában, és velük kezdődött minden. Pedig Makoldi Miklós, Török Tibor és Neparáczki Endre mintha így gondolnák. Mit változtattak meg?

„Háttérbeszélgetésekből úgy tudjuk, Makoldi Miklósék a kész kiállításkatalógusból teljesen kihúzták a honfoglalás idején helyben talált népességről szóló részt (szlávok, Karoling-kori népesség), illetve az Árpád-korban Magyarországra költözött idegen népcsoportoknak (muszlimok, zsidók, a kései nomádok) szentelt tanulmányt. Bekerült viszont szerzőként az eredeti tartalomjegyzékben nem szereplő Török Tibor és Neparáczki Endre, mindketten a Magyarságkutató Archeogenetikai Kutatóközpontjának munkatársai. (A részletek miatt kerestük az intézetet, de nem kaptunk válaszokat. Amennyiben ez változik, cikkünket frissítjük.) Török és Neparáczki az utóbbi években a hun-magyar rokonság genetikai bizonyításán ügyködött, illetve részben az ő nevükhöz fűződött az „Árpád-házi gén” azonosítása 2020-ban.” (Válasz Online)

Ez a kizárólagosság minden délibábos magyar eredetkutatás közös jellemzője. Származtassák vitéz eleinket bárhonnan is – nekem a kedvencem az óceániai eredet az Arvisurából – írják le akármiféleképpen a vándorlásaikat, minden áltudós úgy tesz, mintha a világban más népek nem is éltek volna, csak az ősmagyarok jártak fel és alá Kelettől Nyugatig, egyes elméletek szerint akár ingajáratban is. A valódi tudomány erre csak legyint: nem most, hanem több, mint százötven éve bizonyította be ajó Vámbéry Ármin, hogy az az egyféle, homogén eredet, amit a középkori krónikások nyomán a legtöbben elképzelnek eleinkről, gyökeresen hamis, sőt, a nyelvi kutatások is arra utalnak, hogy

„...a magyar nyelv eredetében ugor, de a nemzet későbbi érintkezése és történeti átalakulásánál fogva egyformán ugor és török jellemű...” (Vámbéry Ármin: Magyar és török-tatár szóegyezések)

Szóval, ha már maguknak az ősmagyaroknak is többféle az eredetük, mihez kezdjünk azokkal, akiket már itt találtak? És sokfélék lehettek, főként avarok, szlávok, de mindenféle más népek is. Aztán a felekezetük is sokféle kellett legyen, szóval épp azt lehetne kiemelni egy valóban tudományos és nem nemzetieskedő alapon rendezett kiállításon, hogy az Árpádok nem kis államszervező tehetséggel, a viszonyokhoz képest hihetetlenül gyorsan raktak össze egy, a kor Európájának szintjén álló, működő királyságot abból, ami a rendelkezésükre állt. Tehát az Árpád-kor sokszínűségét emlegetni nem az uralkodó ház lebecsülése, hanem ellenkezőleg: dicsérete volna. De hát a MAKI tudja, sőt, helyettünk is tudni akarja.

Az már biztos, hogy a kiállítás új tartalomjegyzékében – témájának kihúzása vagy önkéntes visszamondás miatt – nem fog szerepelni Biczó Piroska, Feld István, Haramza Márk, Langó Péter, Szőke Béla Miklós, Végh András és Wolf Mária régész, Földváry Miklós vallástörténész, Madas Edit irodalomtörténész, Rácz György és Spekner Enikő levéltáros, Szovák Kornél történész-filológus, Thoroczkay Gábor és Szende Katalin történész és Szakács Béla Zsolt művészettörténész. Állnak fel a valódi tudósok, egyik a másik után, nem tűrhetik, hogy hamisítják a történelmet.

Az átlagember ilyenkor mondja azt, hogy „és a történelemnek nem mindegy? Úgyis a győztesek írják.” Hiszen épp ez az. Amit az ideig-óráig győztesek írnak, az nem történelem. Írhatja bármelyik mai potentát, ki is szögeztetheti, ha van hozzá hatalma akár minden utcasarokra is, hogy Mátyás királynak pisze volt az orra, attól még a valódi király korabeli orra nem lesz kicsiny: tudjuk, akkora volt, hogy ha feltűnt a sarkon, fél óra múlva érkezett mögötte maga a király is. Lehet erről is terjeszteni bármit, csak a valóságra semmi hatása nem lesz. Lehet saját, sőt, nemzetieskedő történelmet írni, van rá példa elég, csak az nem történelem lesz, hanem jó esetben mese.

Szóval, az ilyen törekvések – vagy például Takaró Mihály tanterve, ami inkább csonkította volna meg a magyar irodalmat, minthogy „kellemetlen” szerzők is beleférjenek – épp, hogy nem erősítik, hanem megcsúfolják a magyar kultúrát úgy általában. Nem lesz abból történelem sem, kultúra sem, amit ki akarunk sajátítani egy kis, elfogult, ostoba és áltudományos elméletekben hívő kör számára, taníthatják akármeddig hamisan, a meséből igazság nem lesz. A valóságban épp a sokszínűsége, komplexitása a csodálatos.

Ne csináljunk ősmagyarból dákot, dákból ősmagyart, ez nem méltó hozzánk, de még a tudományhoz sem: ez Ceaușescu propagandistáinak módszere volt, azt is szoktam mondani, ha valami különösen szíriuszi eredetelméletet látok, hogy „ismerem én ezeket a szittyákat még dák korukból”. Ez is csak olyan hazugság, mint a régi volt, de színről színre, épp csak annyi a különbség köztük, hogy ez magyarul van.

Már majdnem leírtam, mit ne csináljunk szegény Izüvel, de szerintem mindenki el tudja képzelni a tűtartó állítólagos feliratából. Na, azt ne.

Ne becsüljük sem le, sem túl a történelmünket: de legfőképpen ne hamisítgassuk, ne húzzunk ki belőle dolgokat, mert az bizony hazugság.

Most, addig-ameddig életképes lehet az átoperált história, bár nem tudós körökben, hanem maximum az elfogultabb napilapok hasábjain – de ezzel vége is, az utókor ki fogja röhögni a szamárságokat, ez olyan biztos, mint a kétszerkettő.

Kár pedig.

Lehetett volna szép, jó, okos kiállítást is rendezni.

Ugyanannyiból.

Már majdnem kész is volt.

El kellett rontani.

Szele Tamás