Ritkán szokás előbeszédet írni egy külpolitikai elemzéshez, ugyanis az általában szikár tényekre alapul, de most muszáj, mert tegnapi írásomnak volt némi negatív, időnként személyeskedő visszhangja is, tehát meg kell világítanom, hogy mivel foglalkozom Ukrajna kapcsán és mivel nem.

Elsősorban és legfőképpen a hírekkel, éspedig olyanokkal, amelyek ellenőrizhető forrásból érkeznek. Ez adja mindennek az alapját, ezek nélkül el sem érdemes kezdeni a válság áttekintését – ha nem tudunk semmit, nem is beszélhetünk semmiről. Értelmetlen volt tehát az a reakció, miszerint: „Nem tudom, ki ez a Szele, de nem nagyon ért ahhoz, amibe belekontárkodott”. Illető kommentelő helyzetét viszont értem: ő valószínűleg olyan forrásokból informálódik, amelyeket én hiteltelennek tekintek, szóval azt, amit ő gondol a helyzetről, én nem is gondolhatom – ő összeszedte a véleményét a propaganda-oldalakról és azt hiszi, ért Ukrajnához. Nem ért hozzá, nem is fog, de mivel nálam nem a máshol megszokott handabandát olvassa, nyilván egészen őszintén hiszi, hogy én vagyok a hülye (meg a világ nagyobbik fele) hiszen olyan nincs, hogy neki ne legyen igaza. Az ilyen emberekkel nincs mit tenni, maximum eltávolíthatom őket a kultúrkörnyezetből, de nem állok le vitatkozni azokkal, akik a Sputnik News és Russia Today tartalmából doktorálhatnának.

Nem foglalkozhatok a krízis előzményeivel sem, pedig jogos lenne az igény ezek bemutatására: azonban annyiféleképpen értelmezhető az út, amely idáig vezetett, hogy óhatatlanul csak vita keletkezhetne ebből, körülbelül a „právda – nye právda”, vagyis „igaz – nem igaz” szintjén, ami nem vezetne sehova sem. Különben is a jelenlegi helyzetben magyar szempontból a számunkra esetleg kellemetlenül alakuló események kapcsán fikarcnyit sem számít, hogy kinek van igaza és mennyire. A magam részéről különben egyik fél mellett sem tudnék maradéktalanul kiállni, a történetben annyi a sötét és mocskos folt.

Akkor tisztáztuk, mire ne számítsanak részemről – propagandára, akkor sem, ha azt szubjektíve igazságnak tekintik néhányan vagy sokan – tehát lássuk, mi történt. Ez ügyben idézném Fjodor Lukjanovot, a „Russia in global affairs” című szaklap főszerkesztőjét, aki azt válaszolta, mikor megkérdezték tőle, igazából mi a helyzet, hogy:

„Az a szakértői vélemény, amelyet felelősen kijelenthetek, a következő: a fene se tudja.”

Ilyenkor kell elővenni a híreket. Ezek szerint

– Ukrajnából evakuálják a diplomáciai testület egy részét. Az orosz és az amerikai diplomatákon kívül Nagy-Britannia is visszahívja az ukrajnai nagykövetség néhány alkalmazottját és családtagjaikat az egyre éleződő konfliktus miatt. Ausztrália szintén visszahívja a nagykövetségek dolgozóit. Németország pedig jelezte az Ukrajnában tartózkodó diplomatáinak, hogy segítenek nekik és családtagjainak elhagyni az országot, ha úgy kívánják. A francia kormány hétfőn azt tanácsolta az állampolgárainak, hogy amennyiben tehetik, ne utazzanak Ukrajnába. Lettország szintén a diplomaták evakuálása mellett döntött. A japán kormány pedig Franciaországhoz hasonlóan azt javasolta állampolgárainak, hogy hagyják el Ukrajnát, „amíg a kereskedelmi légi forgalom működik”. Japán hivatalos álláspontja szerint nem kizárt, hogy hamarosan a diplomatákat is kimenekítik. (Forrás: Index) Magyarország az Európai Unió általános álláspontját követve nem evakuál senkit, míg tartanak a tárgyalások és van remény a helyzet javulására.

– Jens Stoltenberg NATO-főtitkár tegnap Brüsszelben közölte:

„A NATO arra szólítja fel Oroszországot, hogy a feszültség csökkentése érdekében válassza a diplomáciai utat. Nincs helye semmifajta fegyveres konfliktusnak Európában. Oroszország részéről minden agresszív lépésnek súlyos következményei lesznek.”

– Vasile Dîncu román védelmi miniszter bejelentette:

„Románia Ukrajnából érkező menekülthullámra számít. Most arra készülünk, hogy segítséget nyújtsunk az Ukrajnából érkező menekülteknek. Ez humanitárius kötelezettségünk. Nem tudjuk biztosan megmondani, hogy lesz-e háború Ukrajnában, de ha igen, akkor Oroszország számára nagyon magasak lennének a költségei. Ezért jelenleg nem számítunk totális háborúra Ukrajnában.”

– Összesen 8500 amerikai katonát helyeztek készültségbe az esetleges orosz invázió miatt az Egyesült Államokban – jelentette be John Kirby, a Pentagon szóvivője. Kirby elmondta, hogy a fokozott készenlétbe helyezett amerikai csapatok célja a NATO gyors reagálású haderejének megerősítése. Loyd Austin védelmi miniszter azonban azt is szeretné, hogy „készen álljanak minden más eshetőségre is”.

– Volodimir Zelenszkij hétfői videoüzenetében megnyugtatta a lakosságot:

„Mindent tudunk. Mindenre készen állunk. Bízunk a legjobbakban. Ennek érdekében mindent megteszünk partnereinkkel, diplomatáinkkal és katonáinkkal együtt. Ők a mi legjobbjaink, ők védenek meg minket, nekünk pedig őket kell megvédenünk azzal, hogy nyugodtak maradunk, és nem kiabáljuk, hogy minden odaveszett.”

Egy ilyen megnyugtatás után a legkevesebb, hogy kitör a pánik, de az események távolról sem csupán Ukrajna, Oroszország, Belarusz, Moldávia és a szűkebben vett geopolitikai környezet területén zajlanak, és ez bennük a legrémítőbb. Több forrás megerősíti ugyanis, ezek közül a G7-et idézném, miszerint:

„Az orosz haditengerészet valamennyi flottája gyakorlatot tart januárban és februárban nemcsak olyan, az országhoz közel eső tengereken, mint a Jeges-tenger és a távol-keleti Ohotszki-tenger, hanem olyan távolabbiakon is, mint a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán. Utóbbi esetében Írországtól délnyugatra lesz a gyakorlat, aminek a semleges (nem NATO-tag) írek nem igazán örülnek.

Az orosz védelmi minisztérium múlt heti bejelentése szerint a gyakorlatokon 140 hajó, 60 repülőgép, ezer harcjármű és nagyjából 10 ezer haditengerész vesz részt. Emellett az előző hétvégén az iráni, a kínai és az orosz haditengerészet közös hadgyakorlatot tartott az Indiai-óceánon.” (G7)

Ez már nagyon rosszul hangzik. Az pedig még sokkal rosszabbul, hogy a Miami Herald beszámolója szerint tárgyalások zajlanak annak érdekében, hogy Oroszország csapatokat és felszerelést telepítsen Kubába és Venezuelába. Mivel az ukrajnai és kelet-európai NATO-jelenlétet behatolásként értelmezik az orosz érdekszférába, könnyen meglehet, hogy ezzel kívánnak válaszolni. James Stavridis korábbi európai NATO-főparancsnok erre a felvetésre azt válaszolta a Bloombergben, hogy ugyan atomtöltet hordozására képes orosz robotrepülőgépek kubai telepítése valóban aggasztó lenne, de egy tartós latin-amerikai orosz jelenlét elég sokba kerülne – nem feltétlenül a katonai kiadások volnának magasak, hanem az ottani rezsimek támogatása.

Azért lehet még kubai rakétaválságunk megint, csak most nincs hozzá egyetlen Kennedynk sem. Mindenesetre nekem is eszembe jutott egy vérfagyasztó forgatókönyv: mi van akkor, ha megindul egy hagyományos konfliktus Ukrajnában (és esetleg világszerte) a nagy felfordulásban pedig Kim Dzsongun kihasználja, hogy nem figyelnek rá és a rendelkezésére álló korlátozott mennyiségű nukleáris fegyvert beveti bármely nagyhatalom ellen? Ebben az esetben annak dacára is kitör a totális atomháború, hogy azt senki sem szeretné, és már soha nem fog kiderülni a tévedés, vagyis az, hogy a támadás Phenjanból érkezett.

Paul Taylor a Politico hasábjain nem kevés iróniával gratulál Putyinnak:

„Szép munka volt, Vologya, feltámasztottad a NATO-t!”

Való igaz, hogy bármilyen is legyen a mostani válság kimenetele, az eddig semleges Svédország és Finnország minden korábbinál közelebb került ahhoz, hogy felvételét kérje a NATO-ba, az Egyesült Államok is sokkal inkább kényszerül beavatkozni az európai biztonságpolitikába, mint tervezte, az Egyesült Királyság több csapatot küld a balti államokba és Lengyelországba, Franciaország pedig felajánlotta, hogy ugyanezt teszi Romániában, ahol a NATO legfőbb szövetséges parancsnoka szárazföldi jelenlétet javasolt. A korábban „szemérmes” NATO-szövetségesek, például Spanyolország most hadihajók küldését tervezik a Fekete-tengerre – Putyin tehát nem szétveri az észak-atlanti szövetséget, hanem sokkal inkább összekovácsolja.

A legszomorúbb azonban az elemzések közül Tom Nicholsé, aki a nemzetközi ügyek tudományos szakértője, a U.S. Naval War College és a Harvard Extension School professzora. Korábban a Center for Strategic and International Studies, a Carnegie Council for Ethics in International Affairs és a Harvard Egyetem John F. Kennedy School of Government munkatársa volt. Ő bizony világosan leírja a Defense One vezércikkében:

„Csak Putyin tudja, mi fog történni”

De lehet, hogy ő sem. Nichols felhívja a figyelmet: ezt a válságot Putyin hozta létre és csak ő vethet véget neki. Felhívja a figyelmet a Krím megszállásának koncepciótlanságára:

„2014-es inváziója, amelynek során elfoglalta a Krímet és Ukrajna keleti régióit, válasz volt arra a megaláztatásra, hogy az akkori ukrán elnököt, szövetségesét, Viktor Janukovicsot elüldözték az országból. Amikor Putyin bevonult, senki sem tudta, mikor fog leállni – és valószínűleg ő maga sem tudta. Az oroszok területeket szereztek, és fájdalmas veszteségeket okoztak az ukránoknak, de anélkül, hogy különösebb tervük lett volna arra, hogy mit tegyenek ezután.”

Lehet, hogy most sincs terv a „hogyan tovább”-ra? Lehet, Oroszhonban ez is elképzelhető. Azonban még ha a Nyugat komolyabban is venné Ukrajna katonai védelmét, az Egyesült Államok nem fogja belevetni magát a harmadik világháborúba egy olyan országért, amely nem tagja az NATO-nak, különösen azért, mert a szövetségesek között egyértelmű megosztottság van. Nagy-Britannia és más NATO-államok felkarolták Kijevet és segélyeket küldtek, de Németország világossá tette, hogy nem akarja veszélyeztetni az Oroszországból származó energiaellátását. Olaf Scholz német kancellárnak el kellett bocsátania haditengerészetének vezetőjét, amiért az nyilvánosan Putyin mellé állt. Ez nem az orosz agresszió elleni egységfront képlete Nichols szerint. A legszomorúbb a végkövetkeztetése:

„Ha azonban Putyin háborúra szánja el magát, akkor nem tehetünk semmit. Az oroszok talán lemondanak a teljes invázióról (ami idővel mérhetetlenül költséges lenne), de Putyin még mindig megpróbálhat egy hirtelen katonai eszkalációval káoszt kelteni, egyfajta orosz „sokk és félelem” módszerrel kikényszerítve az ukrán kormány összeomlását. (…) Csak Vlagyimir Putyin tudja, miért eszkalálta a feszültséget, és csak Putyin hozhatja meg a döntést, ami visszarántja Európát egy nagyobb háború széléről. Az amerikaiaknak és szövetségeseiknek fel kell ismerniük, hogy csak korlátozott mértékben képesek befolyásolni a Kreml azonnali számításait. Bidennek és a NATO-nak fel kell készülnie arra, hogy átvészelje ezt a válságot, kontrollálva azokat a dolgokat, amelyek a hatalmukban állnak, beleértve az előre tervezést is. Szükség esetén a jelentős nyugati kapacitást arra kell felhasználják, hogy Oroszország még évekig fizessen egy esetleges katonai kalandért.” (Defense One)

Hát, ha megdöglött a lovam, mind nőhet már selyemfű a réten... de még mindig nem kizárható, hogy a reális háború elmarad. Elképzelhető ugyanis, hogy Putyin szovjet birodalmi nosztalgiája kicsit sem érzelmi alapú, és a gazdasági okok mellett hatalmi célok vezetik. Ugyanis mindezidáig az összes elképzelhető alkotmányos, törvényes, sőt: alkotmánysértő és törvénysértő lehetőséget kihasználta az elnöksége meghosszabbítására. Neki most nem ártana egy olyan helyzet, amiben vagy átalakul az Oroszországi Föderáció struktúrája vagy bizonytalanul hosszú ideig nem lesz mód választásokat rendezni, a háborús, netán hidegháborús helyzet miatt. Ebben az esetben nincs neki szüksége igazi harcokra, elég a folyamatos, kiélezett feszültség is.

Egy biztos: nem értjük, mit akar. És nála pattog a labda, hiba volt átengedni a kezdeményezést, de ha a Nyugat lépett volna előbb, még rosszabb is lehetne a helyzet.

Nem tudjuk, mi lesz: egyelőre még nem szólnak a fegyverek, ez még csak a szavak háborúja.

„Phoney war”, „furcsa háború”. Mint 1940-ben.

Hogy is írtam az afganisztáni elemzéseim végén?

„Híradásainkat folytatjuk”.

Folytatjuk bizony, sajnos.

Szele Tamás