Érdekes kérdésen töprengek már másfél napja, tudniillik azon, hogy mi tekinthető ma Magyarországon jogforrásnak. És kell-e időgép egy jogi döntés indoklásához. Szóval, akárhogyan is nézem, nem tudok én kibékülni a Fővárosi Ítélőtábla tegnapelőtti másodfokú ítéletével, melyben az elsőfokú verdikt ellenére felmentették a Magyar Nemzetet a jó hírnév megsértésének vádja alól.

Éspedig leginkább az indoklás zavaró a dologban. Tudom, hogy utalt már erre ma Rezeda kolléga is, de én részletesebben is kibontanám az esetet, mert sok különös tulajdonsága van. Esetleg kelleni fog a relativisztikus fizika is hozzá, mert megjelenik a negatív idő fogalma, szóval lássuk csak, miről beszélünk? Mint a Magyar Helsinki Bizottság közleménye írja:

„A Fővárosi Ítélőtábla mai ítélete szerint nem sértette meg a Labrisz Leszbikus Egyesület jó hírnevét a Magyar Nemzet azon írása, amelyben pedofilnak bélyegezte meg A Meseország mindenkié c. mesekönyvet kiadó civil szervezetet. Három hónapja első fokon ezzel ellentétes ítélet született. A Labrisz nem nyugszik bele a mai jogerős döntésbe, és felülvizsgálati eljárást kezdeményez. Az egyesületet a Magyar Helsinki Bizottság képviseli.

Előbb a Mi Hazánk, majd a Fidesz folytatott lejárató kampányt a Meseország mindenkié című mesekönyv és kiadója, az 1999 óta működő Labrisz Leszbikus Egyesület ellen. Az antológia történetei olyan fontos témákat érintenek, mint a kirekesztés, elhanyagolás, elfogadás, sokféleség, családon belüli erőszak, mélyszegénység, azonos nemű szerelem, nemváltás, igazságosság, mégis megmaradnak meséknek: vagyis arra tanítanak, hogy egymás elfogadásával, segítésével minden történet jó véget érhet. (…)

Orbán Viktor 2020. október 3-iki rádióinterjújában összemosta a pedofíliát és a Labrisz kiadványát. A kormánypárti propagandasajtó azért kapcsolt fokozatot, hogy ezt a nyilvánvaló hazugságot igazolja. A Magyar Nemzet október 12-én közölte Németh György írását. A szociológus-közgazdász nem állított kevesebbet, mint hogy a „Meseország mindenkié” című könyvet a pedofíliához, a Labrisz Leszbikus Egyesületet pedig egy pedofil szervezethez hasonlóan kell megítélnünk. Mert végül is erről van szó.” (…)

A Labrisz a Magyar Helsinki Bizottság segítségével beperelte a Magyar Nemzet kiadóját. A pert első fokon a civil szervezet nyerte tavaly novemberben.

A Fővárosi Ítélőtábla ma homlokegyenesen más következtetésre jutott, és megváltoztatta az elsőfokú ítéletet. Szóbeli indoklásában kitért arra, hogy a miniszterelnök is lát kapcsolatot a homoszexualitás és a pedofília között, és a Magyar Nemzet cikke nem tett mást, mint erre hozott tudományos bizonyítékokat. Ez a bírói érvelés már csak azért is rendhagyó, mert a kormányfő propagandaszövege nem volt a mai per tárgya.

A mai döntés indoklásban az pedig még meghökkentőbb volt, hogy a bírói tanács szerint mivel a pedofília is bántja a gyerekeket, és ez a könyv is azt teszi, ezért a párhuzam nem lehet sértő. Nem tudni, miféle bizonyítékot talált arra az eljáró tanács, hogy az elfogadást segítő könyv bármiféle kárt tenne a gyerekekben, és mindaz a pedofília bűncselekményéhez hasonlítana.

A bíróság így nem kötelezte bocsánatkérésre a Mediaworks napilapját, valamint sérelemdíjat sem állapított meg a Labrisznak.”

Akkor tehát itt látható a pertörténet eddig, annyit hozzá kell tennünk, hogy az utóbbi napokban minimum izgalmas dolgok történnek a sajtójogi ügyekben, elsején jött a hír, hogy – szintén másodfokon – elutasították a 444 munkatársának, Ács Dánielnek az egymillió forintos sérelemdíjat követelő keresetét a Pesti Srácok ellen (első fokon még megítéltek hétszázezret), ellenben öt napja megítéltek egy kétmilliós sérelemdíjat az Origo ellen, mert a lap 2018 márciusában visszaélt egy kómában fekvő hölgy képével (egy franciaországi, politikai szempontból sem közömbös, nemi erőszakról szóló hírt illusztráltak vele), és mai hír, miszerint:

„A Fővárosi Törvényszék jogerős ítéletben erősítette meg a Pesti Központi Kerületi Bíróság korábbi ítéletét, miszerint Szikszai Péter és a Magyar Nemzet főszerkesztője, Toót-Holló Tamás becsületsértés vádjában bűnösök. A bíróság egy év próbára bocsátást ró ki a Zummer Fülöp álnevet használó médiamunkásra és a kormányközeli KESMA-hoz tartozó lap főszerkesztőjére.” (Média1)

Szóval, zajlik az élet csapkodnak a mennykövek jobbra is, balra is, a Meseország mindenkié esete is pont olyan jó hírnév megsértéséhez fűződő sajtóper, mint a többi. Csak az ítélet indoklását, azt tudnám feledni. Képtelen vagyok megszabadulni ugyanis attól a téveszmémtől, hogy a jognak legalább saját, belső logikája mégis kéne legyen, itt pedig szó szerint tobzódnak a logikátlanságok.

Az első rögtön a per alapja, vagyis az egyenlőségtétel a pedofília és a homoszexualitás (vagy bármely más, a hagyományostól eltérő szexuális viselkedésforma, orientáció) közé. Ezek nem azonosak, nem is hasonlóak, sőt, semmi közük egymáshoz. Hogy ez most politika tárgya lett, az más kérdés, de alapvető logikai hibára épül: ha a balkezes postás kerékpárral jár, abból még sem az nem következik, hogy a balkezesség a biciklizés előszobája, sem az, hogy minden postás kerékpározik. Létezhet olyan eset, mikor ez a három attribútum találkozik, de nincs közük egymáshoz.

Akkor viszont egyesek miért feltételeznek összefüggést mégis? Itt érünk el a dolog politikai vonatkozásához: a Fidesz a választási kampányát nagyon nagy részben erre a „gyermekvédelminek” nevezett törvényre és az azzal kapcsolatos népszavazásra építette. Az összes LMBTQ ember pedofíliával vádoló tézist indirekt módon, de valóban Orbán Viktor mondta ki, éspedig – mostantól nagyon figyeljünk a dátumokra – 2020. október 4-én, egy rádiós megszólalásában, ezekkel a szavakkal:

„Magyarország a homoszexualitás tekintetében egy toleráns, türelmes ország, de van egy vörös vonal, amit nem lehet átlépni, és én ebben összegzem a véleményemet: hagyják békén a gyerekeinket!”

Nyitott kapukat döngetett, a homoszexuálisok döntő többsége egyáltalán nem érdeklődik szexuálisan a gyermekek iránt, de itt már politikával van dolgunk, itt indult el a kocsi. Ez adta meg a zöld jelzést, ennek hatására születhetett meg a Labrisz perének tárgyát képező írás, 2020. október 12-én. Engedelmükkel nem idézem, hogy ne kövessek el magam is törvénysértést: elolvasható a hivatkozásban jelzett helyen, és higgyék el nekem: peresíthető. Meg is tette a Labrisz a feljelentést.

Az elsőfokú ítélet 2021 novemberében született, mert minálunk Isten malmai és majmai lassan őrölnek, de legalább bizonytalanul is: akkor még úgy szólt a verdikt, hogy a lap megsértette a Labrisz jó hírnevét, és a bocsánatkérés mellett sérelemdíj megfizetésére is kötelezték a lapot, valamint annak kiadóját. Ilyenkor szokott fellebbezni minden alperes. És lám, esetünkben nem is hiába: felmentették őket.

Csak az ítélet indoklása igen különös. Mit is mond? Mivel szóban hangzott el és nem ismert a leirata, a Magyar Helsinki Bizottság adataira kell támaszkodnom:

„Szóbeli indoklásában kitért arra, hogy a miniszterelnök is lát kapcsolatot a homoszexualitás és a pedofília között, és a Magyar Nemzet cikke nem tett mást, mint erre hozott tudományos bizonyítékokat.”

Mikor mondott ilyen konkrétumot a miniszterelnök? Mert az első, kampányindító kijelentése ezt a konkrét állítást szó szerint nem tartalmazta. Azonban 2022. január 14-én valóban mondott olyant, éspedig szintén a Kossuth Rádióban, miszerint:

„Ahogy a szüleink mondták – gondolom, nemcsak az én mamám, hanem az Öné is –, hogyha valaki hozzányúl a gyerekeinkhez, kikaparom a szemét. Tehát el kell fogadni, hogy a gyerekeink védelme feltétlen elsőbbséget élvez. Ez a pedofília kérdése. De most nem erről beszélünk, mert a magyar törvények ezt jól megoldják, hanem egy másik jelenségről beszélünk – aztán, hogy ez elvezet-e a pedofíliához, vagy nem, erről van egy nagyon nagy vita, de ezt most én nem tartom fontosnak.”

Ez a „nagy vita” csakis a magyar kormánymédiában zajlik, sehol máshol: azon kívül ugyanis fel sem merül ez az állítás. Mindenesetre ha a Magyar Nemzet ebben a vitában akart „tudományos bizonyítékokkal” szolgálni, akkor kell legyen a szerkesztőségükben egy időgép.

Időgép, amibe a 2020. október 4-i kormányfői utalás nyomán az írás szerzője beült, előrejött 2022. január 14-ére, meghallgatta az aznapi Orbán-beszédet, megtudta belőle, hogy „ van egy nagyon nagy vita” a tárgyban, majd visszament 2020. október 12-ére és állást foglalt, saját vélekedése szerint „tudományos alapon” a másfél év múlva zajló vitában.

Lám, itt a negatív idő. A Magyar Nemzet úgy ugrál jelen és múlt között, mint egy valóságos időjárőr Poul Anderson tollából, egy tudományos-fantasztikus hős. Ne nézzük már hülyének a világot, világos, hogy az indoklást az írásnál jóval későbbi beszédhez fércelték, mint gombhoz a kabátot. Már ez is lehetne egy felülvizsgálat alapja, hiszen az ítéletnek csak a nyaka véres, csak az indoklása hibás.

A másik felvetődő szempont az, hogy milyen minőségében szakértője Orbán Viktor ennek a témának? Tudtommal jogot végzett, oxfordi féléve alatt a Pembroke College-ben az angol liberális filozófia történetét hallgatta, amint látjuk, nem nagy eredménnyel, de olyanról nem tudunk, hogy valaha is tanult volna szexológiát vagy tudományos fokozata lenne a társadalmi nemek kérdéskörében, így a véleménye egészen pontosan annyira tekintendő mérvadónak, mint bárki másé, aki nem szakértője ennek a kérdésnek.

Lehet egy, akár miniszterelnöki interjú jogforrás? Logikai szempontból semmiképp. Egyáltalán, meghatározás szerint a jogforrás az a forma, amelyből a jogalanyok jogai és kötelezettségei megismerhetőek. Ismerünk különféle jogforrásokat, ezek fontossági sorrendjükben Magyarországon:

• az alaptörvény

• általában a törvények, legyenek azok sarkalatosak vagy általánosak

• a kormányrendeletek

• a miniszteri rendeletek

• az önkormányzati rendeletek

A miniszterelnöki rádiómegszólalás nem szerepel közöttük, így nem is lehet jogforrás, de még hivatkozási alap sem. Ez egyszerűen csak vélemény, annál nem több, legyen akárkié is.

Egyedül a római jogban szerepelt a jogforrások között a császári rendelet, de egyrészt az volt a legalsó szinten, másrészt még annak is ki kellett elégítenie bizonyos formai követelményeket ahhoz, hogy egyáltalán rendeletnek minősüljön, ha mondjuk a császár lova vesztett a kocsiversenyen, és erre dühében azt mondta az imperátor, hogy „a fene egye meg”, nem állt elő a Fene és nem fogyasztotta el a lovat.

Egyszóval kimondható, hogy Orbán Viktor megszólalására hivatkozva ítéletet hozni épp úgy jogtalan, mintha Hétszűnyi Kaponyányi Monyókra hivatkoznának: az ítélet jogtalan, míg ezzel indokolják.

Várjuk a felülvizsgálat eredményét.

Az ugyanis majd azt is megmutatja, van-e jogállam még Magyarországon, vagy már cári ukázokkal kormányoznak minket, és a kormányfő minden elejtett szavát szentírásnak kell tekintenünk.

Nos, meglátjuk.

De ez nem ítélet volt, hanem annak karikatúrája.

Szele Tamás