Lapot temetni mindig szomorú, főleg, ha független lapról van szó. Számomra kicsit nehéz is, mint feladat, ugyanis csak próbálkozom azzal, hogy rájöjjek, mi történhetett – valahol mélyen persze sejtem – de hivatalosan nem tudhatok többet bármely olvasónál. Elég az, sok is.

Nem ért váratlanul, mégis szíven ütött a hír, miszerint ma felmondott a Transindex összes munkatársa. Az a csoda, hogy mostanáig állták a sarat, már ez előtt is kalapot kell emelnem: de lássuk szó szerint, hogyan búcsúztak.

„Eljött az a pillanat, amikor magunkról adunk hírt nektek, és ráadásul sokunknak ez lesz az utolsó is, amit a Transindex felületére írunk. Ma reggel, huszonhárom évnyi működés után felállt a Transindex teljes szerkesztő csapata.

Miért? Azért, mert úgy érezzük, a munkánk ezen az intézményen belül már teljességgel ellehetetlenült, és tovább már nem tudjuk a legjobb szakmai tudásunk szerint ellátni azt a feladatot, ami a mindenkori szabad sajtó feladata lenne. Az indulás óta sokszor változott a csapat és sok mindenben változott a Transindex is, de abban biztosan nem, hogy most is ugyanazon értékek mellett tartjuk fontosnak kiállni, mint egykor, és hogy most sem vagyunk hajlandóak semmilyen politikai erő elvárásai szerint végezni az újságírói munkánkat. Mindannyian észleljük, hogy az elmúlt időszakban egyre inkább beszűkültek az erdélyi magyar szólásszabadság és nyilvánosság terei. Közel két éve a fennmaradásunkért küzdünk egy olyan politikailag meghatározott környezetben, amelyben a sajtó már csak két út közül választhat: vagy kapitulál és gyakorlatilag szócsőként működik tovább különféle politikai érdekek elvárásai szerint, vagy pedig megpróbálja ellátni a feladatát, viszont ez esetben azt kockáztatja, hogy ellehetetlenítik. Mi az utóbbi utat választottuk, és most csomagolunk, mert más választásunk nem maradt.

A Transindex.ro mától már nem lesz az „a napos oldal”, amit jelmondatunk hirdetett, és – mivel a többségi tulajdonos az eladására készül – hogy mi lesz a további sorsa, az számunkra is ismeretlen. A jelenlegi kontextusban pedig már nem látjuk biztosítva az újságírói függetlenségünket. Az biztos, hogy addig, amíg mi transindexesek voltunk, ez volt az egyedüli nagy olvasottságú romániai magyar médiafelület, amely a szerkesztőség saját döntései, és nem valamilyen politikai pártagenda szerint készült. Nem ért minket váratlanul, de mégis nehéz most felfognunk, hogy ami több évtizedig a Transindex volt, mostantól már megszűnik létezni.” (Transindex)

A bajról lehetett tudni jó előre, hiszen pár hónapja már az olvasók támogatásából tartották fenn a lapot – egy 2018-as többségi tulajdonosváltás óta valósággal várható volt a dolog, ezt súlyosbította, hogy a huszonhárom éve fennálló, olvasott portál tavaly már nem kapott támogatást az RMDSZ Communitas Alapítványától, tulajdonképpen itt csúszhatott meg a költségvetés. Mennyire volt ismert az orgánum? A trafic.ro mai adatai szerint csak ezen a napon 31 181 olvasójuk volt, az elmúlt hét napban 173 554, a legnagyobb napi olvasottságot 2020. március 25-én mérték náluk, az 168 185 olvasót jelentett. Ez Magyarországon erős középmezőny lenne, de azért ne feledjük: ott nem valamivel kevesebb, mint tízmillió, hanem maximum 1,2 millió potenciális olvasó él, tizedakkora piaccal kell számolni. De a beérkező reklámbevételek ugyanakkorák ám látogatónként, ezért szorul minden kisebbségi sajtótermék támogatásra. Ha hozzátesszük azt a nullát az olvasottsági adatokhoz, tehát a magyarországi piacra vetítjük a forgalmat, olyan eredményt kapunk, mintha a 444 vagy a HVG szűnt volna meg.

Van a dologban politika? Kell legyen. Nem tagadható, hogy a magyarországi kormánypárt komoly tulajdonrészt szerzett a határon túli magyar sajtóban, nem azért, mert ott mindenki feltétlenül szerelmes volna beléjük, sőt, mint majd jelezni fogom, ez távolról sincs így, hanem, mert egy kis, tőkeszegény piacon könnyű megjelenni egy helyi viszonyok között óriási összeggel, kivásárolni mindenkit, akit lehet, akit meg nem lehet, így vagy úgy ellehetetleníteni, beszántani. Ha sikerül a munkahelyét megvásárolni, elbocsátani, ha nem sikerül, magát a szerkesztőséget tönkretenni valamiképpen: és ez a folyamat sem most kezdődött, ne feledjük a 2002 és 2017. január 1. között fennálló, nagyon rangos Erdélyi Riport sorsát, amellyel kiadójuk, a Progress Alapítvány az említett időpontban „anyagi okok miatt” szerződést bontott. Nem volt apelláta, megszűnt a lap, amely a legkomolyabb szakmai elismerések (Aranytoll-díj, MÚOSZ tiszteletbeli tagság, MÚRE Nívódíj, Szabad Sajtó-díj, Spectator-díj stb.) sorát kapta, míg működött. Ezek nem politikai elismerések voltak.

Igen, hiszen az Erdélyi Riport is, a Transindex is pártpolitikától mentesen, szakmai szempontok alapján végezte a munkáját. Erre nem járt, nem járhatott pénz. Nem mondanék többet a pártpolitikai vonatkozásokról, ugyanis nincsen rájuk semmiféle bizonyítékom – ha lesz, mondok, írok. Így csak annyit, hogy nevezzük sejtelemnek azt a belső bizonyosságot, miszerint az anyaországi kormánypolitikának állt érdekében a független romániai magyar napilap megszüntetése. Mivelhogy független volt. Nem közvetlenül támadtak rá, befolyásukat használták fel. Erről pontosabban fogalmaz az a petíció, amit magam is aláírtam pár hete (pedig általában semmit sem írok alá, annak is megvan az oka, ez volt az egyetlen kivétel hosszú évek óta), és ami világosan kimondja:

„Magyarország politikai kultúrája, belső megosztottsága átnyúlik a határon, nekünk is rombolják mindennapi kapcsolatainkat az utóbbi évek gyűlöletkampányai. Nem kell, és nem akarunk félni Brüsszeltől, Soros Györgytől, a migránsoktól, vagy a szexuális kisebbségektől! Nem kell megvédeni minket tőlük. Párbeszédet szeretnénk, nem riogatást.

Az utóbbi években dominánssá vált a klientelisztikus, támogatásosztó-megvonó magyarországi politizálás a határokon túl is. Ennek egyik eredménye, hogy az erdélyi közbeszéd lehetőségei beszűkültek, a nyilvánosságot elárasztja a propaganda, a józan elemzések és álláspontok vagy le vannak tiltva, vagy, retorzióktól félve, meg sem születnek. Ezen változtatni kell, hiszen nem kevesebbről van szó, mint az erdélyi magyarság morális fennmaradásáról.”

Nem kell ennél pontosabb diagnózis, ez már tökéletes is. Ez a probléma fő oka: tíz ember is lehet hangosabb ezernél, ha nekik megafonjuk van, a többieknek meg nincs. Messze, nagyon messze vezetne annak elemzése, miért lett ez így, és a megoldás bizony Budapesten, Bukarestben van, nem Kolozsváron, Nagyváradon: annyira azonban mindenkinek felhívnám a figyelmét, hogy ez a helyzet nem csak a magyar kormánypárt és a magyar ellenzék konfliktusának köszönhető, ellenkezőleg: mindkét félnek nagyon jól jön az, hogy egy nagy kisebbséget sikerül előítéletek alapján beskatulyázni, kollektíven fideszes szavazónak beállítani – mindeközben az arra potenciálisan jogosultaknak csak mintegy nyolcada vett részt a legutóbbi magyarországi választásokon. És láthatjuk: igenis vannak derék, szabadelvű műhelyek, kezdeményezések, élnek is, míg hagyják őket. Nem hagyják, és nem lehet nem látni, mennyire szolgál ez mindenféle politikai érdekeket mindkét fővárosban.

Tovább nem elemezném a politikai aljasságokat, legyen elég annyi, hogy a Transindex vesztét pártatlansága okozta, pártoktól való függetlensége, amit még egy sokkal nagyobb piacon is nagyon nehéz betartani: az a sajtómunkás, aki független kíván maradni és előtérbe helyezi a szakmai szempontokat, Magyarországon is szinte naponta kell megküzdjön a befolyásolási kísérletekkel, szirénhangoktól fenyegetésekig, zsarolási kísérletekig, mert a politika valódi alvilággá változott. Nem elég bátornak lenni ahhoz, hogy szembeszálljunk vele, agyafúrt is kell legyen az ember, és néha így sem sikerül ép bőrrel megúszni. Mesélhetnék eseteket a praxisomból, de most nem fogok, majd esetleg az emlékirataimban kitérek rájuk.

Most sommásan csak annyit említenék, hogy a Transindex tönkretétele sok vonásában kísértetiesen hasonlított a budapesti Index átalakítására – valószínűleg ezt a lapot sem megszüntetni akarták, hanem megváltoztatni, de ez még az Indexnél sem úgy sikerült, ahogy tervezték, Kolozsváron meg sehogyan sem. Az egész szerkesztőség állt fel, és a tulajdonosnak „nincs B terve”, hiszen valószínűleg ez már maga a B terv, ha kudarcot vall az átalakítás, a második legjobb politikai megoldás a megszűnés. Itt is egy évekkel korábbi tulajdonviszony-változás okozta az anyagi megcsúszást, amely mintegy időzített bombaként volt beépítve a lap gazdasági struktúrájába: ne feledjük, az Index még éveken keresztül változás nélkül működött a többségi tulajdonos megváltozása után is, míg el nem jött a pillanat és ki nem húzták a biztosítószeget.

Akkor ott is, ahogy most a Transindexnél is felállt mindenki. És az Indexnél sem találtak olyan kaliberű lakájlelkeket, akik képesek lettek volna teljesen tönkretenni azt, ami a lapból maradt, bár persze sosem lesz a régi: a Transindexnél híreim szerint már nem is keresnek janicsárokat a távozó sajtómunkások pótlására.

Amint látom, mindkét ország kezd kifogyni a gazemberekből, már mindegyiknek van hivatala.

Nagy veszteség érte a magyar sajtót a Transindex megszűnésével, nagy veszteség érte az Index átalakulásával is, és nem feledjük az Erdélyi Riportot, a Népszabadságot, a Vasárnapi Híreket... végeláthatatlan a magyar nyelvterületen politikai okokból, jobboldali kormányok által tönkretett sajtótermékek sora, melyet a Kurír nyitott 1998-ban, az első Fidesz-kormány idején.

A kollégáknak csak azt tudom kívánni, hogy legyenek minél sikeresebbek és találjanak minél előbb elfogadható, független új szerkesztőséget.

Vagy, ha lelnek rá pénzt: alapítsanak. De nem nagyon fognak, a pénz már a gazembereknél van, majdnem mind.

Egyszer véget ér ez a borzalmas korszak is, kollégák.

Próbáljuk túlélni.

Szele Tamás