Új nap, új hírek az ukrajnai válságról – csak a szempontjaink régiek, ugyanis épp úgy, mint tegnap, ma is három témakört járunk körül: a müncheni konferencián született állásfoglalásokat, a harci cselekményeket és a menekültek helyzetét, mely egyre kétségbeejtőbbnek tűnik a „határozott intézkedések” ellenére is – azokat ugyanis nem hajtják végre.

Münchenben kulcsfontosságú szavak hangzottak el, elsőként Zelenszkij ukrán elnök beszédét idézném – nem hallgathatom el, hogy nagyon érezni: ő humán értelmiségi, aki nem politikusként indult, így sokkal érthetőbben, emberiben mutatta be országa helyzetét, mint azok, akik évtizedek óta a diplomácia szaknyelvét beszélik.

„Mire vezetnek a megbékítési kísérletek? Ahogy a „Miért kell meghalni Danzigért?” kérdésből az lett, hogy meg kellett halni Dunkerque-ért és tucatnyi más városért Európában és a világon. Több tízmillió emberélet árán. (…) A világ biztonsági struktúrája törékeny. Frissítésre szorul. A világ által évtizedekkel ezelőtt elfogadott szabályok már nem működnek. Nem tartanak lépést az új fenyegetésekkel. Nem hatékonyak a leküzdésükre. Olyan, mintha köhögés elleni szirupot szednénk, amikor COVID–19 vakcinára lenne szükségünk. A biztonsági rendszer lassú. Ismét megbicsaklik. Az országok önzése, önbizalma, felelőtlensége miatt globális szinten is. Ennek eredményeként egyesek bűncselekményeket követnek el, mások pedig közömbösek maradnak. Közömbösség ez, amelyből bűnrészesség fakad. (…) Megvédjük a földünket. Akár támogatnak a partnerek, akár nem. Akár több száz modern fegyvert, akár ötezer sisakot kapunk. Nagyra értékelünk minden segítséget, de mindenkinek meg kell értenie, hogy ezek nem jótékonysági adományok, amelyeket Ukrajnának kérnie kellene. Ez nem egy ukrajnai háború, hanem egy európai háború. (…) Oroszország szerint Ukrajna csatlakozni kíván a szövetséghez, hogy erőszakkal visszaszerezze a Krímet. Jó, hogy a retorikájukban megjelenik a „Krím visszaszerzése” kifejezés. De félreértik a NATO alapokmányának 5. cikkelyét: a kollektív fellépés a védelemre, nem pedig a támadásra szolgál. Ukrajna minden bizonnyal vissza fogja szerezni a Krímet és a megszállt donbászi területeket, de kizárólag békés eszközökkel. (…) Készek vagyunk minden lehetséges formátumban és platformon keresni a háború befejezésének kulcsát. Párizs, Berlin, Minszk. Isztambul, Genf, Brüsszel, New York vagy Peking – nem számít, hol fogunk megegyezni az ukrajnai békéről. Nem számít, hogy a tárgyalások négy, hét vagy száz ország részvételével zajlanak. A lényeg az, hogy Ukrajna és Oroszország köztük van. Ami igazán fontos, az a megértés, hogy nem csak nekünk van szükségünk békére. A világnak is szüksége van a békére Ukrajnában. Békére és az integritás helyreállítására a nemzetközileg elismert határokon belül. (…) Mindazok, akik nem akarják megállítani ezt a háborút, égjenek a pokolban. Legyen örök dicsőség mindazoknak, akik a békéért és a szabadságért harcolnak és harcolnak Dicsőség Ukrajnának!”

Erős, de igaz szavak. Boris Johnson úgy látja – talán ezek hatására – hogy „Oroszország olyan méretű háborút tervezhet Ukrajnában, amilyenre Európában 1945 óta nem volt példa”, de Johnson véleményénél lényegesebbnek tűnik Jens Stoltenberg beszéde, melyet a NATO főtitkáraként mondott el (ezt is, ahogy Zelenszkijét is csak kivonatolva idézhetem, terjedelmi okokból):

„Felszólítjuk Oroszországot, hogy tegye azt, amit mond, és vonja vissza erőit Ukrajna határairól. Ez fontos első lépés lenne a békés megoldás felé.

Oroszország számára még nem késő, hogy megváltoztassa az általa követett irányt. Még visszaléphet a szakadék széléről. Ne készüljön tovább a háborúra és kezdjen el dolgozni a békés megoldásért. A NATO továbbra is készen áll arra, hogy érdemi párbeszédet folytasson Moszkvával. (...)

Meghívtam Oroszországot és valamennyi NATO-szövetségest a NATO-Oroszország Tanács üléssorozatára. Megismételtem meghívásomat abban a levélben, amelyet csütörtökön küldtem Lavrov miniszter úrnak. A jelenlegi válság nem csak Ukrajnáról szól. Sok minden forog kockán.

A NATO és Oroszország közötti kapcsolatok. Az európai és transzatlanti biztonság. És végső soron az a kérdés, hogy hogyan kívánjuk megszervezni az államok közötti kapcsolatokat. Moszkva megpróbálja visszaforgatni a történelmet és újrateremteni a befolyási szféráit.

De hadd legyek világos.

Szövetségünk nyugati részén nincsenek első osztályú NATO-tagok. És a keletiek sem másodosztályúak. Mi mindannyian NATO-szövetségesek vagyunk és egységben állunk. Mindig megtesszük, amit szükséges, hogy megvédjük és megvédjük egymást. (…)

A NATO-ban összefogva Európa és Amerika továbbra is meg fogja őrizni a békét és meg fogja védeni demokratikus életmódunkat, ahogyan azt már több mint 70 éve tesszük.

A NATO védelmi szövetség. Nem fenyegetjük Oroszországot vagy bárki mást, de minden szükséges intézkedést megteszünk, hogy megvédjük és megvédjük valamennyi szövetségesünket.

Ha tehát a Kreml célja az, hogy kevesebb NATO-jelenlét legyen Oroszország határainál, akkor csak több NATO-jelenlétet fog kapni.

Ha pedig a NATO megosztását akarja elérni, akkor csak egy még egységesebb szövetséget fog kapni.”

Nagyon szívesen idézném Putyin, Lavrov vagy Sojgu urak beszédeit is, de ők minden meghívás dacára távol maradtak a konferenciától, így nem is reagálhattak személyesen az elhangzottakra, ám valamiféle válasznak felfoghatjuk azt is, hogy az eredetileg máig tartó orosz-belarusz hadgyakorlat nem ér véget, hanem folytatódik, mint Viktor Hrenin belarusz védelmi miniszter bejelentette:

„Belarusz és Oroszország a határok közelében zajló katonai tevékenység és a Donbaszban való eszkaláció miatt úgy döntött, hogy folytatják az erők közös ellenőrzését.”

Amiből részben az következik, hogy ha ezt a haderőt támadásra akarják használni, a történelem legkiválóbb hadserege kell legyen, mely egyszerre képes dacolni a pripjatyi mocsarakkal és a környéken előforduló radioaktivitással (bár remélem, a bevetésüket senki sem gondolja komolyan), részben pedig az, hogy mivel nem csökken a fenyegetés, az euroatlanti államok sem lesznek békülékenyek és sor kerülhet az ígért, súlyos gazdasági szankciókra. Azért reméljük, hogy a mostani orosz alakulatok nem maradnak negyven évig Belaruszban, nem lehet mindenki olyan peches, mint mi voltunk.

Térjünk át a harci cselekmények ismertetésére. Ezek szinte kizárólag a Donbász és Ukrajna határán zajlanak (egy kivételről tudunk, mikor egy ismeretlen eredetű gránát orosz területen tett kárt egy lakóépület tetőszerkezetében), azonban a mértékük eddig nem tapasztalt. Az EBESZ tegnap esti jelentését idézem, annak dacára, hogy a megfigyelőknek nincs teljes rálátásuk a front minden pontjára:

„A donyecki régióban az SMM (az EBESZ különleges megfigyelő missziója) 591 tűzszüneti jogsértést, köztük 553 robbanást regisztrált. Az előző jelentési időszakban 222 tűzszüneti jogsértést regisztrált a régióban.

A luhanszki régióban a misszió 975 tűzszüneti jogsértést, köztük 860 robbanást regisztrált. Az előző jelentéstételi időszakban 648 tűzszüneti jogsértést regisztrált a régióban.

Az SMM megerősítette az egy civil áldozatról szóló jelentéseket a kormány ellenőrzése alatt álló Marinkában, a donyecki régióban.

A misszió nyomon követte az egy iskola megrongálódásáról szóló jelentéseket a kormány ellenőrzése alatt álló Vrubivkában, Luhanszk régióban.

Az SMM folytatta a Sztanickij Luhanszka, Zolote és Petrivske melletti kivonulási területek megfigyelését. A Sztanickij Luhanszka és Zolote melletti kivonulási területek közelében a tűzszünet megsértését (beleértve robbanásokat) regisztrálta.

A misszió figyelemmel kísérte a kritikus polgári infrastruktúra működését.

Az SMM folytatta a civilek helyzetének nyomon követését, többek között a donyecki és luhanszki területeken lévő négy be- és kilépési ellenőrzőponton és a fegyveres alakulat három megfelelő ellenőrzőpontjánál.

A misszió megfigyelt egy kijevi gyűlést.

Az SMM mozgási szabadságát továbbra is korlátozták, többek között a donyecki régióban lévő fegyveres alakulat két ellenőrző pontjánál.”

A mai jelentés természetesen még nem áll készen, annyit tudunk, hogy a harcoló donyecki és luhanszki milíciák a TASZSZ jelentései szerint pergőtűzben állnak saját állításuk alapján, ugyanakkor az Ukrinform szerint nekik meg sikerült ugyanilyen tűz alá venni Szvitlodarsz közelében (Donyecktől 57 km-re északkeletre) egy teljesen civil delegációt:

„A Nép Szolgája párt parlamenti képviselői a külföldi média képviselőivel együtt meglátogatták az ukrán erők Szvitlodarszk melletti állásait... Az egyik állásnál a parlamenti képviselők és a külföldi média képviselői tűz alá kerültek, ezért evakuálták őket egy óvóhelyre.”

Ezzel szemben a TASZSZ arról számol be luhanszki források alapján, miszerint:

„Február 20-án reggel 5 óra körül (moszkvai idő szerint - TASZSZ) a 79. légideszant dandár csapatai megpróbálták megtámadni a népi milícia állásait Pionerskoje település térségében a Szeverszkij Donyec folyón való átkeléssel. Az összecsapás következtében az ellenség veszteségeket szenvedett és visszavonult. Az ukrán fegyveres erők törvénytelen akciója öt lakóház lerombolásához és a civil lakosság körében áldozatokhoz vezetett. További információk pontosítása folyamatban van – tájékoztatott Filiponenko, az LNK népi milíciájának hivatalos képviselője.”

Pontosítsunk: a támadás során valóban életét vesztette két civil is. A luhanszki milícia viszont nem szenvedett veszteségeket. Ma hajnalban harcok folytak a Donyeck nyugati peremén lévő Sztaromihajlovka településnél is. Éjféltől kezdődően hat alkalommal vették a területet ágyútűz alá. A jelentett időszakban aknavetőtűz alá került Zajcevo Juzsnoje és a Donyecktől északra fekvő Szpartak település is. Moszkvai idő szerint 03:00 óra után hat tüzérségi támadást regisztráltak a köztársaságban, köztük Dokucsajevszk, Sztaromihajlovka, Szpartak, valamint a köztársaság déli részén fekvő Novolaszpa és Leninszkoje falvak térségében. Helyi idő szerint 04:25-kor és 04:37-kor további két aknatámadás történt, amelyek Dokucsajevszk és Jelenkovka ellen irányultak.

A menekültek helyzete azonban siralmas. Habár a TASZSZ hivatalos jelentései szerint már több, mint harmincezer (más források szerint több, mint negyvenezer) fő lépte át a határt, sőt, a COVID–19-oltásuk is megkezdődött, Voronyezsbe is megérkezett egy ezer menekültet szállító vasúti szerelvény, és Moszkvából úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben van. Az a gond, hogy Rosztovból már nem tűnik így. A Meduza.io arról számol be például, hogy:

„A donyecki és luhanszki népköztársaságok lakosainak száma, akik orosz állampolgárságot kértek, összesen 950 000 fő – nyilatkozta Viktor Vodolatsky, az Állami Duma Rosztovi területről származó tagja.”

Hogy ez miképpen lehetséges, ha negyvenezernél többen nem lépték át a határt? Bizonyára korábban kérték az állampolgárságot... Vagy feltételezik róluk, hogy kérték.

A Meduza munkatársa, Gleb Gorod rosztovi újságíró azonban a helyszínen, tehát az Azovi-tenger mellett fekvő menekülttáborokban is járt, és azzal szembesült, hogy az evakuáció folyamata tökéletesen szervezetlenül zajlik. Jelenleg a menekültek szinte kizárólag gyermekek, nők és idősek – egyikük, a jaszinovatajai Kristina azt mondta:

„Fogtam a bőröndömet, a gyerekeimet, és indultam. A kommunikációnk akadozott. A férjem csak akkor tudta meg, hogy hová megyek, amikor már úton voltunk. Nem tudta, hogy elmenekültünk... Este hatkor indultunk, de csak reggel nyolc óra után léptük át az orosz határt. Hatalmas dugók vannak.”

Egy másik menekült hölgy, Anna keserűen jegyezte meg:

„A mi döntésünk volt. Nem tudtuk, mit tegyünk. Össze voltunk zavarodva, hogy menjünk vagy maradjunk. Nem vagyunk hajléktalanok, otthon, a DNK-ban, nem az állomáson élünk. Minden kényelemmel ellátott lakásunk volt. Családjainkat választás elé állították: maradunk és kivárjuk a harcokat vagy elmegyünk onnan. Nagy hibát követtünk el, amikor úgy döntöttünk, hogy elindulunk. Este 8 óta nem ettünk semmit. A gyermekeinkkel jöttünk. Ha a gyerekek nem lettek volna, nem jöttünk volna. 2014-ben sem mentünk el... Elegünk van abból, hogy a pincékben ülünk a bombázások alatt. És egyáltalán nincs itt senki, senki sem felelős a menekültekkel való foglalkozásért. Tudni akartuk, hogy elszállásolnak-e minket vagy sem, hogy kapunk-e enni... Azt sem tudjuk, hogy hol osztottak szét minket. Ahová vittek minket, oda kerültünk.”

Nincsenek kisebb bajban a menekülőket szállító sofőrök sem: őket ugyanis utasították a feladatra, de nem mondták meg nekik, hogy a határt csak egy irányban léphetik át, így ők most nem tudnak semmit a saját családjukról: a hozzátartozóik lehetnek még a Donbászban, lehetnek már a Rosztovi Területen és lehetnek tőlük száz méterre is egy menekültszállássá átalakított pionírtáborban egyaránt. A kimenekített asszonyok és gyermekek sem tudnak semmit hátramaradt férfi családtagjaikról azon kívül, hogy azonnal mozgósították őket, vagyis besorozták a helyi milíciákba.

Az élelmiszer-ellátás rosszul megoldott, a menekülőknek ígért tízezer rubelből senki sem kapott egy kopejkát sem, akivel Gleb Gorod beszélt.

A helyzet reménytelennek tűnik, és sajnos minden jel arra mutat: amit látunk, csak egy nagyobb kiterjedésű és sokkal véresebb konfliktus kezdete.

Híradásainkat folytatjuk.

Szele Tamás