Ma nem az ukrajnai orosz invázió eseményeivel foglalkozunk, hanem a lehetőségeivel és a következményeivel. Persze az, aki úgy gondolja, hogy egyszerű a helyzet, Putyin egy hét alatt meghódítja Ukrajnát (három hete tart ez az egy hét), egy hónap alatt a világot és utána minden nagyon szép lesz és jó, valamint ő az uralkodó osztály tagja lesz, az itt hagyja abba az olvasást.

Már csak azért is, mert ilyesmiről szó sem lesz, nem is lehet. Ez már egy elveszett háborúnak tűnik, ne tessenek várni a csodafegyvert, a wunderwaffét is ellopták, amit meg nem, az nem működik vagy nagyon drága, sajnálják használni. Itt most rövidebb vagy hosszabb ideig koromfekete nyomor várható enyhébb esetben „csak” az Oroszországi Föderációban és Ukrajnában, de valószínűbb, hogy az egész világon. Természetesen éhínséggel egybekötve.

Oroszországban már megkezdődött a gazdasági válság, a rubel olyan mélyrepülésbe kezdett, hogy már nem a tengerszint, hanem bányabéka alfele alatt jár (lehet mondani, hogy „gonosz szankciók”, de ha Putyin ezekre nem számított, talán mégsem akkora lángelme, amekkorának hiszik), mindenesetre a mostanság hozott orosz intézkedések mind egy centralizált, központilag irányított orosz gazdaság létrehozására utalnak.

„Azzal meg mi a baj? Hetven évig működött náluk a tervgazdálkodás!” mondanák páran a vaskalaposan konzervatív szélsőjobb és szélsőbal részéről. Kérem, pont az a baj, hogy hetven évig nem működött, és most nem is arra utalok első sorban, hogy a fogyasztási cikkek piaca nem létezett körülbelül fogalmi szinten sem, hanem arra, hogy fennállása alatt a Szovjetunió vezető ipari ágazata a hadiipar volt, minden más csak azután következett, ha egyáltalán következett. Ez ma azért nincs teljesen így, mert már a hadiiparra sincs korlátlan mennyiségű pénz, nem véletlen, hogy az állítólag világverő PAK-FA vadászgépet vagyis a Szuhoj–57-est) indiai koprodukcióban tervezték fejleszteni is, gyártani is, csak India menet közben kiszállt a programból (nagyjából a költségek miatt) így ami létrejött végül, sem nem egészen az, amit terveztek, sem nem készült belőle annyi, amennyit akartak. De a másik világverő rendszerük, a Sahmat még szebb, mert az még csak papíron és műanyag makett szintjén létezik, de már reklámozzák a Russia Today-en (az Origo is onnan vette az anyagot, mikor lelkendezett róla egy sort), hátha valaki beszáll a fejlesztésbe és ad rá legalább annyi pénzt, hogy a prototípusig eljussanak vele. És ezek a fejlesztések (meg az egyelőre emberi meghajtású Armata harckocsi is) még a szankciók előtt álltak így!

Érdekes felvetést mutat be a Mandiner Adam Tooze közgazdász részéről, mely szerint mégsem államosítás lesz és tervgazdálkodás, hanem korlátlan pénzkibocsátással oldhatja meg a mostani gondokat.

„Egy magára maradt, zárt, szuverén gazdaságban mi állítja meg Oroszországot, hogy akár egy hatalmas költségvetési élénkítésbe kezdjen? Ha a nyugati hitelminősítők teljesen leértékelték az országot, akkor Oroszországnak nem lesz érdeke többé megfelelni semmilyen külső erőnek, mércének, minősítésnek.

A nemzetközi befektetők és a világpiaci szereplők véleménye semmit sem számít többé.

Márpedig általában épp ezek jelentik azt a korlátot, ami miatt a kormányok igyekeznek átlátható és szigorúbb gazdaságpolitikát vinni.

Ha azonban nincs szükség a külföldi hitelre, el lehet engedni a gazdaságpolitikai fantáziát.

Ideje leszámolni azzal a nézettel, hogy az orosz gazdaságpolitika továbbra is ortodox, megszorításpárti lesz, ezért majd a nyugati szanciók biztosan megtörik azt.

Lehet, hogy Oroszország egészen eddig arra készült a költségvetési szigorral, hogy szuverén gazdasággá válva, szabadon semlegesítse a nyugati szankciók gazdasági hatásait?”

Az nagyon finom lesz, mondaná Mabel a „Csengetett, Milord?”-ból, ugyanis ha úgy spekulálva, miszerint mindenképp el van zárva a világgazdaságtól, Oroszország elkezd nyakló nélkül pénzt kibocsátani, hetek alatt inflálja el a rubelt nulla értékig. Mondhatná erre valaki, hogy ez őket nem zavarja, mert száz rubel Oroszországon belül mindig a névértékét fogja érni, és aki kevesebbre becsüli, azt főbe lövik, de az a helyzet, hogy teljesen autark, önellátó gazdaság nincs a világon. Gyönyörű mese az, hogy „ott minden van bőséggel, el vannak látva a teljes periódusos rendszer összes elemével”, csak ez még akkor is kevés volna, ha igaz lenne. Mikrochipet például nem képesek gyártani, azt mindig vették. „Jó, azt majd ad nekik Kína”. Dehogy ad, sőt. Pénzt se nagyon fog adni, egyebet főleg nem. „De hát most kötötték meg a szövetséget!” Az igaz, de ki mondta, hogy Peking azt be is akarja tartani? Ha egy hét alatt végeztek volna Ukrajnával, Kínának jól jött volna egy szövetséges Washington ellen, de így, hogy harmadik hete rozsdásodnak a harckocsik maradványai a raszputyicában, kezdik fontosabbnak látni a saját érdekeiket.

És mindennél fontosabb érdekük, hogy az összes kínai állampolgárnak jusson naponta legalább kétszer étel. Márpedig Kína a világ legnagyobb gabonaimportőre, a Jangce tavalyelőtti áradása, az azt megelőző ottani sertéspestis-járvány és a világjárvány hármas egysége okozza (más tényezők mellett) a mostani, égnek szaladó élelmiszer-árakat Magyarországon is, ahogy az egész világon mindenhol, ugyanis a kínaiak kereslete emeli minden korábbinál magasabbra a gabona- és takarmányárakat. Ukrajna és Oroszország pedig a világ két legnagyobb gabonaexportőre: az ING Bank és Egyesült Államok Mezőgazdasági Minisztériumának (USDA) becslései szerint idén Ukrajna adta volna a világ búzaexportjának 12 százalékát, a kukoricatermelésnek pedig közel az egyötöde származna ebből az országból. Márpedig abból kevés lesz. Az Agrárszektor szerint:

„Az orosz-ukrán háború komoly miatt veszélybe kerülhet idén Ukrajna gabonatermelése, valamint a megtermelt gabonafélék exportja is. Az Irish Independent értesülései szerint ugyanis az országban sok mezőgazdasági dolgozót átcsoportosítottak, hogy a fronton harcoljanak, valamint sok helyütt megsemmisültek vagy komolyan megrongálódtak a mezőgazdasági termékek szállításához szükséges utak és hidak, és kevés tartalék dízelolaj áll rendelkezésre a mezőgazdasági gépek számára, valamint az ország kikötőit is lezárták vagy lerombolták a támadó erők. Ez pedig az elemzők és az agrárszakértők szerint mind a termelést, mind az exportot tönkreteheti idén. (…) Ha csak 50%-os terméssel számolnak is a szakértők – ami túlságosan optimistának bizonyulhat –, akkor körülbelül 15 millió tonna búzára lehet számítani a betakarítás után. Ez azonban azt jelentené, hogy alig marad exportra, mivel az ország lakosságának élelmezésére körülbelül 10 millió tonnát kell számolni.

Ez a termésbecslés azt is feltételezi, hogy a termést egyáltalán be lehet majd takarítani. Egyes gazdálkodók ugyanis nagy repeszdarabokról és egyéb, a háborúból származó roncsokról számoltak be a földjeiken, amelyek lehetetlenné tehetik a mezőgazdasági gépek munkáját. (…) Kínából már érkeztek olyan előrejelzések, hogy az országban gyenge lesz az idei őszi búza termés, ami tovább növeli az ellátási aggályokat. Az ázsiai nagyhatalom az ukrán gabona egyik legnagyobb importőre. De ott van Egyiptom is, a világ legnagyobb búzaimportőre, aki az élelmiszerek mintegy 80%-át Oroszországból és Ukrajnából szerzi be. Emellett Észak- és Kelet-Afrikában valószínűleg több ország is súlyosan érintett lesz.” (Agrárszektor)

Szóval, ha valaki ellenérdekelt abban, hogy bármiféle segítséget nyújtson a harcok meghosszabbításához, az pont Kína. És bizony, óvakodik is az egyértelmű állásfoglalástól. Illetve, mikor mégis születik valami hivatalos pekingi nyilatkozat, az többnyire vagy semleges, vagy kiáll Ukrajna szuverenitása mellett. Félhivatalosan pedig már nagyon-nagyon szeretne kiszállni abból a közös hajóból, amiben neki is eveznie kéne... Tekintsük Hu Wei professzor pár nappal ezelőtt megjelent tanulmányát, mert ő nem akárki: a kínai Államtanács Közpolitikai Kutatóközpontjának alelnöke, a Sanghaji Közpolitikai Kutatási Egyesület elnöke, a Chahar Intézet Akadémiai Bizottságának elnöke, szóval nyom a szava a latban. Mit mond?

„Az orosz–ukrán háború a második világháború óta a legsúlyosabb geopolitikai konfliktus, és sokkal nagyobb globális következményekkel jár, mint a szeptember 11-i támadások. Ebben a kritikus pillanatban Kínának pontosan elemeznie és értékelnie kell a háború irányát és a nemzetközi viszonyokra gyakorolt lehetséges hatását. Ugyanakkor a viszonylag kedvező külső környezetre való törekvés érdekében Kínának rugalmasan kell reagálnia, és olyan stratégiai döntéseket kell hoznia, amelyek megfelelnek hosszú távú érdekeinek.”

Ezek után részletesen bemutatja a talán várható eseményeket, ideértve egy világméretű nukleáris konfliktust is, majd arra a következtetésre jut, hogy Putyin bukása elkerülhetetlen, fel kell rá készülni. Várható, hogy:

„Kína a kialakult keretek között egyre inkább elszigetelődik. A fenti okok miatt, ha Kína nem tesz proaktív intézkedéseket a válaszlépésekre, akkor további elszigeteléssel fog találkozni az USA és a Nyugat részéről. Amint Putyin megbukik, az USA-nak már nem két stratégiai versenytárssal kell szembenéznie, hanem csak Kínát kell stratégiai megfékezésbe zárnia. Európa még jobban elzárkózik Kínától; Japán Kína-ellenes előőrssé válik; Dél-Korea még inkább az USA-nak esik át; Tajvan csatlakozik a Kína-ellenes kórushoz, és a világ többi részének a csordaszellem jegyében kell majd oldalt választania. Kínát nemcsak katonailag fogja bekeríteni az USA, a NATO, a QUAD és az AUKUS, hanem a nyugati értékek és rendszerek is kihívást jelentenek majd számára.”

És akkor mi a teendő?

„Kínának örülnie kell Putyinnak, sőt támogatnia kell, de csak akkor, ha Oroszország nem bukik el. Az, hogy Putyinnal egy hajóban evezünk, hatással lesz Kínára, ha elveszíti a hatalmát. Hacsak Putyin nem tudja biztosítani a győzelmet Kína támogatásával, ami jelenleg kilátástalannak tűnik, Kínának nincs meg a befolyása ahhoz, hogy támogassa Oroszországot. (…) A jelenlegi nemzetközi körülmények között Kína csak úgy járhat el, hogy saját érdekeit védi, a kisebbik rosszat választja, és minél hamarabb leveszi a válláról Oroszország terhét. Jelenleg a becslések szerint még van egy-két hetes ablakperiódus, mielőtt Kína elveszíti mozgásterét. Kínának határozottan kell cselekednie. (…) A Putyintól való elszakadás és a semlegesség feladása segít Kína nemzetközi megítélésének építésében, és megkönnyíti az USA-val és a Nyugattal való kapcsolatát. Bár nehéz és nagy bölcsességet igényel, ez a legjobb megoldás a jövőre nézve.”

Az írás öt napos, az óra ketyeg... Hu Wei álláspontját megerősíti Leonyid Kovacsics orosz sinológus is a Meduzának adott interjújában:

„Kína igyekszik a lehető legsemlegesebb maradni. Egyszerűen fogalmazva, megpróbál két székre ülni. Egyrészt ez az egész helyzet rendkívül kellemetlen Kína számára, mert fontos, hogy megőrizze kapcsolatait az Európai Unióval. Kína és az Egyesült Államok kapcsolatai elég bonyolultak ahhoz, hogy Peking felismerje: bármi is történjék, a kapcsolatok enyhén szólva is feszültek lesznek. Európa esetében viszont más a helyzet.

Kína arra ösztönzi Brüsszelt, hogy önálló politikát folytasson Pekinggel szemben – anélkül, hogy azt Washington diktálná, sőt. Kína következetesen azt az elképzelést képviseli, hogy Európa számára előnyös a vele való együttműködés fejlesztése, és ezért nem kell gazdasági érdekeit veszélyeztetnie ahhoz, hogy kövesse az Egyesült Államok külpolitikáját. Kína tisztában van azzal, hogy ha most nyíltan támogatja az Orosz Föderációt, az negatív hatással lesz az EU-val fenntartott (az elmúlt két évben kereskedelmi szempontból rendkívül sikeres) kapcsolataira, amelyek minden eddiginél szilárdabbak.”

Szóval, száz szónak is egy a vége: segít Peking a Kremlnek most, a szükség óráján?

Maximum szóban. Azonnal segítene pénzzel, áruval és tettekben is, amint kiderülne, hogy arra Oroszországnak semmi szüksége, annyira erős – de így, hogy szüksége van rá, hogy gyenge, miért tenné? Miért segítene egy elgyengült hatalomnak?

Kínának nem az az érdeke, hogy az ukrán mezőkön harckocsik tiporják szét a termést, az az érdeke, hogy legyen termés, és az kerüljön hozzá.

Ja, kérem: nagyhatalmaknak nem barátai, hanem érdekei vannak.

És épp elég nyomós érdek az Pekingnek, hogy naponta meg kell etesse minden polgárát. Legalább kétszer.

Híradásainkat folytatjuk.

Szele Tamás