Tegnap volt pár pillanat, pár óra, úgy déltől estig, mikor úgy tűnt, enyhülhet valamelyest a lángban álló Ukrajna sorsa, aztán persze kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről – valami zajlik ugyan Kijev és Csernyihiv térségében, csak az nem igazán érthető, micsoda. Mindenesetre nem a „katonai tevékenységek radikális mérséklése”, amiről szó volt.

Arról van szó, hogy Alekszandr Fomin vezérezredes, az orosz védelmi minisztérium szóvivője március 29-én, az orosz és az ukrán delegáció isztambuli tárgyalásait követően kijelentette, hogy az orosz csapatok

„drasztikusan, sokszorosan csökkentik a katonai tevékenységet Kijev és Csernyihiv irányában.”

Ez a döntés közvetlenül kapcsolódik Oroszország új tervéhez a háború folytatására: a hadvezetés minden erejét arra fogja összpontosítani, hogy bekerítse az ukrán csapatokat Donbászban (amit Sojgu szakminiszter jelölt meg célként pár órával korábban). Az orosz csapatok kijevi hadművelete nyilvánvalóan kudarcot vallott, míg a donbásszi győzelem elméletileg lehetővé tenné a Kreml számára, hogy a háborút egy számára elfogadható békével zárja le. Sőt: akár győztesnek is mondja magát a saját szempontjai alapján.

Rendben, viszont Fomin úr nem részletezte, hogy mit ért „drasztikus csökkentés” alatt, és azt ígérte, hogy a vezérkar ezt később megteszi. Csak azt jelentették be, hogy a „deeszkaláció” nem jelent tűzszünetet. A védelmi minisztérium továbbá arra számít, hogy „a vonatkozó kulcsfontosságú döntéseket Kijevben hozzák meg”. Valószínűleg azt értik ezen, hogy ha az ukrán csapatok is csökkentik a harci tevékenységet, így tesznek az orosz alakulatok is.

Akkor pedig az egész meséből nem lesz semmi, ugyanis aki elkezdi, az már veszített is.

Írtam én ma erről egy másik lapban, de itt kicsit részletesebben írnék, és főként katonai szempontokat, valamint a szaksajtót figyelembe véve, kifejezetten Putyin-rajongó olvasóim kedvéért, ugyanis észrevettem, hogy bármilyen katonai szakkérdést hozok szóba, azonnal elmebetegnek neveznek, vagy indoklás nélkül, vagy azon az alapon, hogy negyven évvel ezelőtt ők voltak sorkatonák, tehát bizonyára vannak katonai tapasztalataik is. Gondolom, ezeket a kukoricatörés terén szerezhették, én magam azért már láttam háborút közelről, de mégsem a saját kútfejem alapján írok – nincs két egyforma háború, legfeljebb mindegyik borzalmas, de mindegyik másként az – hanem sokkal inkább a nemzetközi és főként orosz sajtó szakelemzéseit tekintem irányadónak. Sorkatonai alapon kritizáló olvasóimat bizonyára meglepi, hiszen ők nem túl sokat tanulmányozzák ezeket a kiadványokat, de a valódi orosz katonai szakértők többnyire teljesen politikamentesen elemzik a stratégiai és taktikai kérdéseket, amint az amerikaiak szintén: alapvetően pragmatikus, gyakorlati szempontokat vesznek tekintetbe.

De van akinek a taktika is a titicaca-tavi tektitek titka.

Akkor lássuk, mit mondanak a szakértők – most, direkt bosszantásként először az amerikai álláspontot mutatom be, a Defense One írása nyomán.

„Senki ne áltassa magát a Kreml mostani bejelentésével, miszerint hirtelen csak úgy csökkenti a katonai támadásokat Kijev közelében, vagy olyan jelentésekkel, amelyek szerint minden erejét visszavonja. Az egyes erők Kijevből való visszavonása valószínűleg azt jelenti, hogy átcsoportosítják őket, hogy az ország más részein támadhassanak – mondta kedden újságíróknak John Kirby, a Pentagon szóvivője.

Kirby elmondta, hogy a Pentagon látta, hogy Oroszország „kis létszámú” erőket von vissza, „de úgy véljük, hogy ez átcsoportosítás, nem pedig valódi visszavonulás”. Tod Wolters tábornok, az amerikai Európai Parancsnokság tábornoka a nap folyamán korábban a kongresszusnak azt mondta, hogy parancsnoksága megfigyelt némi orosz visszavonulást, anélkül hogy konkrétumokat közölt volna.” (Defense One)

Ehhez én annyit tennék hozzá, hogy nem ez lenne az első eset, amikor valami más történik az orosz fegyveres erőkkel, mint amit mondanak vagy mutatnak a nagyközönségnek. Idén február 15-én azt közölte például az orosz Védelmi Minisztérium szóvivője, Igor Konasenkov útján, miszerint

„Oroszország visszavonja egyes csapatait az ukrán határ mellől. a délen és nyugaton állomásozó csapatok, amelyek befejezték a hadgyakorlatot, már felkészültek arra, hogy visszatérjenek a kaszárnyákba, és hozzátette, hogy a gyakorlatok a tervek szerint teljesültek.”

Tehát akkor még az volt a hivatalos verzió, hogy hadgyakorlatot tartottak, amit csak a gonosz nyugati propaganda állított be háborús előkészületnek, de már megy is vissza mindenki a megszokott állomáshelyére, csak sétáltak egyet a fiúk a nyírfák között, a friss havon, mert az nagyon egészséges. A külügyminisztérium csípős nyelvű szóvivője, Maria Zakharova még azt is mondta, hogy:

„2022. február 15-e úgy vonul majd be a történelembe, mint a nap, amikor a nyugati propaganda csődöt mondott. Megszégyenült és megsemmisült anélkül, hogy egyetlen lövés eldördült volna.”

Aztán „nyugati propaganda” ide vagy oda, kilenc nap múlva, 24-én, hajnali négykor megindult az orosz támadás. Akik addig tapsolták az orosz békeszeretetet, akkortól az orosz erőnek és vitézségnek tapsolnak, mert lételemük a taps – fel sem tűnik nekik az ordítóan nagy hazugság. Mindegy, vannak tapsonc-alkatú emberek, hiszem, hogy a többségük nem pénzért ilyen, hanem így született, és nem bír változtatni a természetén – csak hatalmat és fegyvert nem szabad az ilyenek keze ügyében hagyni, mert rosszra használják.

Akkor most azt lássuk, mire vélik a különös ígéretet az orosz források? A Meduza.io szakcikke alapján nagyjából ugyanarra, mint az amerikaiak. Csak ők hosszabban taglalják a dolgot és jobban ismerik a körülményeket, terepviszonyokat.

De abban egyetértenek jenki kollégáikkal, miszerint szemfényvesztéssel van dolgunk.

„Az elmúlt napok eseményei Kijev és Csernyihiv irányában azt mutatják, hogy az „aktivitás csökkentése” (ha Ukrajna csatlakozik hozzá) aligha nevezhető engedménynek Oroszország részéről. Mint a Meduza március 24-én megírta, már akkor leállt az orosz offenzíva, amely két irányból – északnyugatról a csernobili elzárt zónán keresztül, északkeletről pedig a csernyihivi területen keresztül – próbálja bekeríteni Kijevet.”

Lelassult annak az offenzívának az üteme már a háború első napjai után, körülbelül az Antonov repülőtér térségének elfoglalása volt az utolsó gyors orosz siker arrafelé. A Makarov város közelében és a Kijev-Zsitomir autópálya közelében lévő orosz parancsnokok közötti rádióbeszélgetések szerint (amelyeket a The New York Times közölt), a csapatok kifogytak minden szükséges ellátmányból, beleértve a tankok üzemanyagát is; nem volt légi támogatás sem. Tartani még tudták a pozíciójukat, de támadni már az elmúlt egy hét folyamán nem voltak képesek. Néhány orosz egység frontról való kivonulását (vagy áthelyezését) is feljegyezték. Egyes erők visszavonását az amerikai hírszerzés is észrevette. Így a „tevékenység kölcsönös, radikális csökkentése” ezen a területen teljesen összhangban van az orosz parancsnokság érdekeivel.

„Fontos azonban, hogy a Kijev melletti offenzíva leállítása egyértelműen nem volt része az orosz haditervnek. Az északi csapatokat a makacs ukrán ellenállás állította meg. Az orosz hadsereg nem tudta egyszerre minden irányban elérni céljait (ehhez eleve nem volt elég ereje), ezért a hadvezetés úgy döntött, hogy kijavítja a tervezési hibákat, és minden erőt Donbásszban összpontosít, ahol elméletileg van még lehetőség arra, hogy döntő vereséget mérjen az ellenségre.” (Meduza)

Most három módon lehet „csökkenteni a tevékenységet”.

Az első szerint az orosz és ukrán erők nagyjából a jelenlegi pozícióikban maradnának, és abbahagynák az egymás elleni nagyszabású támadásokat. Ez a lehetőség jelentősen javíthatná az orosz parancsnokok műveleti lehetőségeit: szabadon bevethetnék az összes tartalékot Donbásszban abba az irányba, amelyet a háború kimenetele szempontjából döntőnek tartanak.

A második lehetőség sokkal kedvezőtlenebb az orosz hadvezetés számára: ha az „aktivitáscsökkentés” egyoldalú lenne, folytatódnának az ukrán ellentámadások Kijevtől nyugatra és keletre; az ukrán erők legalább meg tudnák állítani az összes tartalék Donbásszba és a Harkivi Terület déli részére történő átcsoportosítását.

A harmadik lehetőség katonailag elfogadható, de politikailag rossz döntésnek bizonyulhat a Kreml számára – ez a csapatok kivonása volna a kijevi és csernihivi körzetek egy részéből. A nehéz körülmények között lévő (de nem legyőzött), viszont már háborús tapasztalatokkal rendelkező csapatokat be lehetne vetni egy donbásszi offenzívában; politikailag azonban az ellenség fővárosának közelében lévő állások elhagyása drasztikusan rontaná Oroszország tárgyalási pozícióját. Ráadásul ahol az orosz hadvezetés eddig csapatokat vont vissza (az ukrán hadsereg nyomására vagy azért, mert nem tudta ellátni őket), ott ez mindig súlyos veszteségekkel járt: ez volt a helyzet március közepén a Mikolajivi Területen és március végén a Szumi Területen fekvő Trosztyanecben.

De mit akar Oroszország elérni a Donbásszban?

Eddig nyilvánvalóan nem volt elég alakulatuk egy nagyobb bekerítéshez a medencében. Az elmúlt napokban azonban (a felszereléseket szállító konvojokról készült számos videó alapján ítélve) az Izjumtól délre (Déli Harkivi terület), Donyecktől északra és Huljajpoliban (Zaporizzsjai Terület) lévő orosz csoportok más irányból is kaptak tartalékokat. Ők azok, akiknek a védelmi minisztérium által bejelentett terv szerint az ukrán hadsereg jelentős részét körbevennék Donbásszban, és így döntenék el a háború kimenetelét.

Feltételezhető, hogy az ukrán hadvezetés az ellenség légi fölénye mellett nem lesz képes az összes csapatot (az összes ukrán haderő negyedét-harmadát – mintegy 70 000 embert) szervezetten kivonni a Dnyeperhez. Tény, hogy az ukrán hadsereg valóban az oroszok számára nem várt ellenálló képességet mutat, amikor felszerelt állásokat és városokat véd, valamint tüzérségük fedezékében ellencsapásokat indít a közelükben. Ha azonban az ellenség nyomása és a légi bombázás alatt kell menetelniük, akkor nagyon nagy veszteségeket szenvedhetnek (ez volt a helyzet az Ukrán Fegyveres Erők 59. dandárjával a háború első napjaiban, amikor áttörték a bekerítést Herszon közelében).

Mindenesetre ezeknek a kísérleteknek, amelyek a harcok befagyasztására irányulnak egy helyen, hogy egy másik helyen döntő csapást mérhessenek, csak akkor van értelme, ha ez a döntő csapás hatékony. Az orosz erők (csakúgy, mint az ukránok) azonban mostanáig nem bizonyították, hogy képesek lennének legyőzni a drónokról irányított és korrigált, koncentrált tüzérségi tűzre épülő védelmet. Sőt, mondhatni ennek az ellenkezőjére akadtak példák.

Ezen kívül ahhoz, hogy elvágják az ukrán erők utánpótlási útvonalait Donbásszban, az orosz erőknek mintegy 200 kilométert kell leküzdeniük, míg az ukrán fegyveres erők minden bizonnyal mind Dnyipro és Zaporizzsja, mind Donbássz irányából támadni fogják az előrenyomuló csoport szárnyait.

Szóval: ez, mint tegnap is írtam, nem a háború vége, nem a vég kezdete, maximum a kezdet vége lehet, de csak esetleg és talán: itt nincs szó tűzszünetről, nincs szó fegyvernyugvásról, igazából csak egy teljes kudarcot vallott, csütörtököt mondott offenzíva erőinek az esetleges átcsoportosításáról lehet szó – de még annak is lehetnek következményei.

Aztán persze lehet, hogy ennyi sem történik.

Egyhamar nem röpködnek békegalambok, olajággal a csőrükben az ukrán búzamezők felett, az biztos.

Híradásainkat folytatjuk.

Szele Tamás