Magyarországon holnap országgyűlési választások lesznek, ami kétségtelenül nagyon sok mindent meghatároz a következő négy évre, sőt, azt kell mondanom, nem csak négy évre, lehet abból negyven vagy száznegyven is. És nem a pártpolitikára, hanem kifejezetten a magyar külpolitikára gondolok. Arra, ami jelenleg nehezen minősíthető.

Jelenleg nem tudom, minek nevezzem, valamiféle elvtelen pragmatizmus hajtotta kicsinyes pávatáncikálásnak talán, aminek minden lépése mögött sanda a szándék, minden szerződéséből kilóg a lóláb és némi gyakorlattal könnyű megmondani a váratlan húzásairól is, hogy hol van bennük a sikkasztási lehetőség. Tizenkét éve írom ezeket a dolgokat a mostani magyar „diplomáciáról”, engedelmükkel nem bocsátkoznék önismétlésbe, legyen elég annyi, hogy Martonyi János külügyminiszteri ciklusa sem volt épp a ragyogás kora, de miniszterelnök által kézivezérelt Szijjártó Péter hozta el a magyar diplomácia mélyrepülését.

Nem sorolnám sem az érdemeit, sem a hibáit, ismerjük mindannyian, de felhívnám a figyelmet arra, hogy bár jelen pillanatban a Jóisten sem tudná előre megmondani a holnapi választás eredményét, a sorsunkat a világpolitika színpadán mindkét fél képes lehet elrontani, ugyanis az ebből a szempontból nem elvi, nem ideológiai és nem belpolitikai kérdésektől függ, hanem olyan szempontoktól, amelyek kifejezetten gyakorlatiak. Külgazdaságtól katonapolitikáig terjednek és a világpolitikai helyzetünk, lehetőségeink reális felismerésétől függenek. Attól, mennyire lesz képes a következő kormány

1. Felismerni a világpolitikai folyamatokat

2. Alkalmazkodni hozzájuk és esetleg hasznot húzni belőlük

3. Reális, tehát nem érzelmi vagy ideológiai alapú döntéseket hozni a diplomáciában

4. Kialakítani egy egyenes és egységes kommunikációt a világgal és a magyar választókkal egyaránt, véget vetni a „pávatánc” és a „kettős beszéd” korszakának, ugyanazt (sőt: igazat) mondani Brüsszelben, New Yorkban, Pekingben, Moszkvában és Budapesten

5. Tisztességgel betartani szerződéseinket és csak olyan újakat kötni, amiket nem bánunk meg.

Ehhez egy Henry Kissinger kéne legyen a következő külügyminiszterünk, és még akkor is csak közepes sikerre számíthatnánk a mostani helyzetünkből indulva, de illenék legalább megpróbálkozni a magyar diplomácia helyreállításával, ha lesz rá lehetőség. Javasolnám továbbá, hogy a külpolitikai döntéseket függetlenítsék alkalomadtán a belpolitikai kampányoktól, mert szürreális eredménnyel jár, mikor ez a kettő találkozik.

Rendben, kedves Mikulás, levelem megírtam, meglátjuk, mit hozol holnap, csokit, virgácsot, vagy amit kértem (ez utóbbin nagyon meglepődnék), most lássuk azt, mit érzek én sorsdöntő problémáknak a közeljövőben, mire mondtam, hogy ne illegessük magunkat, mert nem négy évre leszünk képesek eltolni a dolgokat.

A világpolitika jelenleg meghatározó kérdése az, amire ugyan tavaly karácsony este óta lehetett számítani, ugyanis Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin akkor adott ultimátumot az euroatlanti világnak, melyhez mi is tartozunk (és nem csak szerződések kötnek hozzá), és ami Oroszország Ukrajna elleni inváziójában eszkalálódott először. Először, írom, mert az a véleményem, hogy bármiképpen is forduljon ez a háború, csak az első – bár igen komoly – stációja egy elhúzódó válságsorozatnak. Ami bizony hozhat több háborút is.

Gazdasági válságot és világméretű élelmiszerhiányt pedig egészen biztosan, ami százmilliós menekülthullámokkal fog járni. Ha azt vesszük, hogy Észak-Afrika és a Közel-Kelet – de a Távol-Kelet, sőt, Kína! – nagy része számít arra a gabonára, amit most Ukrajnában nem nagyon lehet elvetni, és ami nélkül éhínség fog ezekben az országokban kialakulni, világossá válik: nem járható tovább az eddigi hintapolitika útja, most valódi döntéshelyzetben vagyunk, ez világméretű krízis, nem menüett a bálteremben. (Ráadásul a menüettet is pocsékul jártuk).

Oroszország gazdasági és katonai dominanciája a mostani háború eseményeit tekintve végleg a mítoszok körébe kerül. Nem tudnék olyan hibát mondani, amit az orosz hadsereg nem követett el (igaz, az ukránok sem kisangyalok, de ők legalább nem lopták el a saját téli egyenruháikat vagy nem adták el a saját páncélosaik üzemanyagát). Az orosz gazdaság recseg-ropog, düledezik a szankciók miatt, Putyin olyan lépésekkel próbálja megmenteni, amik a logika szerint egyfajta hadikommunizmushoz vagy egy, még annál is rosszabb rendszerhez vezetnek, és a nagy, átfogó, mindenre kiterjedő segítség nem érkezik a Középső Birodalomból – ugyanis Kínának nem érné meg feláldozni saját, fogyatkozóban lévő erőforrásait annak érdekében, hogy azt a Kreml két kézzel kiszórja az ablakon. Egyes gazdasági kérdésekben hajlandóak segíteni valamennyire, de távolról sem mindenben. Pekingnek érdeke lett volna a szövetség egy erős Oroszországi Föderációval, de nem érdeke ugyanez egy gyenge, válság felé sodródó állammal. Ha valóban három-öt nap alatt elfoglalták volna Kijevet az orosz csapatok, Kína nagyon szívesen segített volna az erősödő Oroszországnak, de a háború hatodik hetében vagyunk, és az orosz alakulatok nem befele vonulnak az ukrán fővárosba, hanem még a környékét is igyekeznek elhagyni.

Ez azt jelenti, hogy befuccsolt az eurázsiai-illiberális rémálom, az a „többpólusú” világkép, ami decentralizálta volna a bolygó hatalmi rendszerét, erős, autokratikus, nemzetállami alapokon nyugvó birodalmakat hozott volna létre (hogy aztán essenek egymásnak). Eddig tartottak Dugin bátyó meséi a pánszláv Eurázsiáról, jön szembe a Valóság, sípol, mint a bécsi gyors, le kell ugrani a vágányról annak, aki nem akarja, hogy elgázolja.

Az Oroszországi Föderáció katonai tekintélye most hatalmas csorbát szenvedett, Putyin legelvakultabb hívei sem igazán tudják megmagyarázni (bár teszik), miért nem volt képes „a világ második legerősebb hadserege” legyőzni a „bányászokat és traktoristákat” – a Kreml kezében egyetlen csodafegyver maradt csak.

Nem, nem a nukleáris eszközök. Akkor sem, ha mostanában minden ismerősöm azt kérdi tőlem, mennyi esély van ezek bevetésére. Erre válaszul annyi tudok mondani: kevés, de van. Bár afelől nem vagyok meggyőződve, hogy még ha lenne is szándék az Armageddon elszabadítására, sikerülne-é – kicsit sok ember kell a gyakorlatban a művelethez és ezek többsége magasan képzett, felelős katonatiszt, nem biztos, hogy vakon teljesítenének egy őrült parancsot.

A Kreml mostani csodafegyvere, ami ráadásul igen olcsó, a propaganda. Az álhírek, konteók, hazugságok, legendák alagutakban élő, alakváltó gyíkemberekről, akik gyermekek vérét isszák, bármilyen emberi formát felölthetnek – és akiktől csak Putyin, Trump meg Qanon védheti meg a világot. Meg persze a felszabadító orosz fegyveres erők, akiket mindenkinek kötelessége kenyérrel, sóval, szto gram vodkával fogadni. Épp pár perce láttam, hogy Kijev mellett, Bucsában hogy szabadították fel a civil lakosságot. Az út mentén mindenütt holttestek hevernek, asszonyok, gyermekek is, hátrakötött kézzel, kínzás nyomait viselve. Nem egy vagy kettő: rengeteg. Felszabadították őket.

Persze annak, aki hisz az olginói mesékben, csak akkor kezd majd nem tetszeni a dolog, mikor őt is megkötözik, de okos ember nem engedi, hogy eljussunk idáig. A világ döbbenten nézi a halálosan beteg birodalmat, ami egyelőre és még csak Ukrajnára tör, de rátörhet bárkire – ha nem kap alapos leckét. És borítékolom, hogy alaposat egyelőre nem fog kapni. Leckét viszont igen.

Miért? Mert a világ gazdaságának nem az Oroszországi Föderáció lerombolása az érdeke, hanem az, hogy működjön. Működjön akár a maga módján is, akár a határain belül igazságtalan rendszerben is, mert – része a világgazdaságnak. Az csak most kezd kiderülni, hogy ásványkincsei és nyersanyagforrásai dacára nem elengedhetetlen része. Ahogy Kínával sem a nyílt konfrontáció a világ érdeke, hanem egy kompromisszumokon alapuló együttélés: igen ám, csakhogy Kína ezt érti és – ha többé-kevésbé is – de törekszik rá, velük az a baj, hogy mást értenek kompromisszumon, mint a planéta többi része, míg Oroszország nem érti és nem is akarja megérteni a kooperációs, egyensúlyra törekvő gondolkodást.

Még akkor sem, amikor kiderül, hogy a saját gazdasága is csak békeidőben, kedvező feltételek mellett működőképes.

Miért mondtam ezt én el ilyen hosszan? Hogy bemutassam, miféle helyzethez kell alkalmazkodnia a következő magyar kormány diplomáciájának. Nem lesz egy teadélután, az biztos.

Első sorban: nem kéne elvtelenül támogatni a Kreml összes óhaját. Most látható épp, mennyire hamis az érv, hogy „ha elzárják a gázcsapot, megfagyunk és oda a rezsicsökkentés”. Egyrészt nem zárják el, mert az az egyetlen bevételi forrásuk. Másrészt, lenne gáz akkor is, ha ők elzárnák, csak kicsit drágábban, viszont ha túlzásba visszük a támogatásukat – akár nemzetközi szerződésekből és szövetségi rendszerekből kilépésig elmenve – lesz olcsó gázunk, de nem lesz semmi egyebünk, ugyanis ránk is kiterjednek majd a szankciók. A semmin semmit tessék érteni: nem a luxuscikkek hiányát, hanem alapvető élelmiszerek és civilizációs cikkek eltűnését. Moszkvában például már most nincs írópapír, intimbetét, gumióvszer. Nincs cukor. Gáz viszont van bőven.

Harcos kiállásra lenne tehát szükség a Kreml ellen? Az nekünk nem segítene, igaz, sokat nem is ártana. Hadat nekünk emiatt nem üzennének Moszkvából, amúgy is épp most mondanak csődöt egy már zajló háború harcterein, és mivel már csatlakoztunk a „barátságtalan országokhoz” nincs az a hízelgés, talpnyalás vagy bármi egyéb, amivel még egyszer vissza tudnánk riszálni magunkat Putyin kegyeibe. Nem felejt. Nekünk most már végig kell menni az úton az euroatlanti világgal együtt, ha tetszik, ha nem: számunkra nincs másik. Viszont jó hír, hogy emellé mostani szövetségeseink nem várják, hogy vidáman és hangosan lelkesedjünk is, beérik annyival, ha tartjuk a szavunkat.

Ha viszont nem tartjuk, baj lesz.

Hogy a Kína-politikánk miképpen alakul majd ebben a konfrontálódó, válsághelyzetbe került világban, az megint csak nem teljesen tőlünk függ, de meggyőződésem, hogy ez a mostani válság érdekes módon javítani fogja Kína és a külvilág kapcsolatait, ugyanis Kínának fontosak lesznek a fizetőképes országokkal fenntartott relációk. A kőolaj, valamint a földgáz esetében érdekes módon Oroszország is ilyen lesz: Kínából lehet a világ új, hatalmas Hong Kongja, a piac, ahol Kelet és Nyugat találkozik, Peking meg szedi az adót az üzletek után és a helypénzt az árusoktól. Szóval Kínától nem kell annyira félni, érdeke lesz a jó viszony – éspedig mindenkivel. Hogy a már meglévő szerződésekkel (Fudan, Budapest-Belgrád vasútvonal) mi lesz, azt valószínűleg megint a gyakorlat dönti el: az utóbbi építése már zajlik, azt valószínűleg nem hagyják félbe, az előbbiről könnyen lemondhatnak, hiszen már megváltoztak a világpolitikai erőviszonyok, Peking jól látja, mit hozhatnak a nemzetközi szankciók. Az is igaz, mindenki más meg jól tudja, milyen nehéz lenne az élete Kína nélkül, szóval engedmények lesznek szükségesek mindkét oldalon.

Dióhéjban tehát: a magyar diplomácia egy állandó válságokkal és konfliktusokkal (már nem fenyegetésekkel, már konfliktusokkal) teli világban kell sikeres legyen, üres handabandázás, hazudozás és udvariassági formulák nélkül, egy prérin, ahol elefántok buliznak és mi vagyunk a fű.

Ehhez képest kéne meghatározni a különböző pártoknak és politikai oldalaknak a tervezett külpolitikai irányvonalukat.

A mit?

Külpolitikai irányvonalat? Hiszen ilyesmiről magyar politikus alig ejtett szót egész kampány alatt, ha mégis megtette, annyira leegyszerűsítve beszélt a bonyolult kérdésekről, hogy úgy már nem is volt érdemes, mert ezen a szinten nem jelent semmit, ami elhangzik.

Szóval, ezért mondom: ha rám hallgatnak, külpolitikai szempontból holnap mindenki arra szavaz, lelkiismeretére hallgatva, akire épp akar.

Ugyanis a magyar politikai mezőnyből senki sem ígért semmit ilyen ügyekkel kapcsolatban.

Aztán majd csak lesz valami külpolitikánk, ahogy esik, úgy puffan alapon.

Ha meg rosszul esünk, nagyot fogunk puffanni.

Szele Tamás